Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                              A LIR-KRISTÁLYOK

   Azt nem tudtam, van-e értelme délnek indulni a sivatagban, de meg kellett
próbálni.  A  városban  senki  nem tudta megmondani, hogy vannak-e arra lir-
kristályok,  sőt  szánakozva  néztek  rám,  ha kérdezősködtem. Mintha elment
volna  az  eszem,  úgy  bántak  velem.  Némi  sajnálattal  kevert lenézéssel
bámultak  rám és a fejüket rázták. Errefelé ember emlékezet óta nem keresett
senki   lir-kristályt,   legfeljebb   talált.   De   akkor  sem  örült  neki
különösebben,  mert  a  lir-kristály  szerencsétlenséget  hoz arra, aki csak
rápillant  és  talán még ennél is rosszabbat arra, aki megérinti. Ezt minden
felvilágosult,  babonás helybéli tudja s talán csak azért nem vándorolnak ki
a  bolygóról, mert a lir-kristály igen ritka szerzet, nehéz ráakadni, főleg,
ha nem is keresi az ember.

   Úgy   éreztem   magam,  mint  egy  aranyásó,  a  tizenkilencedik  századi
Alaszkában érezhette magát, mikor nekivágott, hogy a hómezőkön megcsinálja a
szerencséjét. Némiképp zavarta ugyan az illúziót a negyven fok feletti hőség
és  tűző  nap,  de  a végtelennek tetsző homokhullámok színe emlékeztetett a
hóéra. És én nem a szerencsém után indultam.

   A  kocsmában,  jobb szívű helybeliek megkíséreltek lebeszélni a szerintük
esztelen  vállalkozásról.  Nem  bocsátkoztam vitába velük. Végül is, tényleg
meglehetősen nagy ostobaságnak tűnik, hogy valaki a bajt keresse magának, de
nekem  ez  a  munkám.  Ezért  fizetnek,  még pedig elég rendesen és rólam ne
mondja  senki,  hogy  nem dolgozom meg a pénzemért! Akkor se, ha tényleg nem
dolgozom meg érte.

   Szerencsejátékos  vagyok. És nyerek, amióta csak az eszemet tudom. No nem
mindig, de összesítésben folyton pozitív a mérlegem. Játszottam én már talán
a  galaxis összes kaszinójában, a leglehetetlenebb automatákkal és kártyával
és  kockával  és  rulettel,  de  mindig  valamicskével gazdagabban állhattam
odébb,  ha  valakinek  szemet szúrt, hogy milyen jól megy a játék. Pedig nem
szoktam  csalni. Legfeljebb néha, ha valaki különösen esküdözik, hogy őt nem
lehet  becsapni,  tőle  nem  lehet  kicsalni  egy árva petákot sem. Ilyenkor
különös   késztetést   érzek,  hogy  csak  azért  is  átejtsem  az  illetőt.
Szerénytelenség nélkül állíthatom, még sosem kaptak rajta.

   Ez  minden,  amihez értek. De elég jól megélek belőle és nem hinném, hogy
öregkoromra  gondom lesz a napi betevővel. Nem is a pénzért vállaltam ezt az
utat.

   Megbízóm, tudta mit tesz, mikor megkeresett, hogy hozzak neki némi anyagi
javadalmazásért egy, vagy ha tudok, több lir-kristályt. Fogalmam sincs, hogy
akadt  rám,  mert  nem  szoktam  a tömegkommunikációs csatornákon reklámozni
magamat,  mint szerencsejátékost, ellenkezőleg, mindig arra törekedtem, hogy
ne tűnjek fel senkinek. Az ismert játékosokat jobban szemmel tartják, mint a
szürke   kisegeret,   akinek  biztos  csak  véletlenül  van  olyan  átkozott
szerencséje.

   Vagy háromszáz fényévnyire a Lirtől, az Ivrozán történt.

   Nem  játszani  mentem  oda,  bár  akadtak  játéktermek  és  kaszinók szép
számmal,  mint  minden  turistaparadicsomban,  csak kipihenni a több hónapos
utazgatást, a sorozatos partikat.

   Kopogtattak  a  szállodai  szobám  ajtaján. Azt hittem a szobapincér az -
elegáns   hely  volt,  nem  robotok  szolgáltak  fel  -,  hozza  a  négyórai
koktélomat. De nem a szobapincér volt és aznap nem ittam négykor egy kortyot
sem.  Kicsi,  ódivatúan  öltözött ember lépett be a szobámba a felszólításom
után,  nyomában  egy  akkora  gorillával,  hogy  az alig fért be az ajtón. A
fickó,  míg  a gazdájával beszélgettem folyton a szobában vizslatott, körbe-
körbe, hogy rá is kérdeztem:

   - Talán  attól tart, hogy a virágváza ráveti magát a főnökére, vagy  hogy
az asztal fojtogatni kezdi?

   Nem felelt, csak nézett rám, szúrós, enyhén világító szemeivel.

   Én  megértem ezeket a badis srácokat, mindent megtesznek, hogy még jobbak
legyenek,  de  bennem  nincs semmi, ami mesterséges. Olyan tisztán húsból és
vérből  állok,  mint  amikor  megszülettem. Nem mintha nem futná ilyen-olyan
implantokra,   de   sosem  éreztem  szükségét,  hogy  bármilyen  irányba  is
felpörgessem magam.

   A  kis  ember  sem  volt  turbósítva,  vagy ha mégis, akkor nagyon profik
csinálhatták,  mert semmilyen külső jel nem látszott rajta. Bár valószínűbb,
egyszerűen  csak  annyi pénze volt, hogy másokat fizessen meg, ha különleges
dolgok kellettek neki. Mint például engem.

   Elég  szép  összeget  ajánlott,  bár  csak  a  pénz nem hatott volna meg.
Valahonnan  ismerhetett, vagy engem, vagy a fajtámat, mert nagyon jól tudta,
mivel  foghat  meg.  A  játékszenvedélyemre  alapozott,  arra, hogy szeretek
kockáztatni.  Külön kihangsúlyozta, hogy a lir-kristályok szerencsétlenséget
hoznak   mindenkire,  de  neki  ennek  ellenére  szüksége  van  egyre.  Vagy
akármennyire,  amennyit  csak  tudok  szerezni,  darabonként  fizet értük és
minden  költségemet  állja.  Már  ha merem vállalni a küldetést és nem félek
attól,   hogy  olyan  leszek,  mint  az  örök  pechszériás  megszállottak  a
játéktermekben,  akik  már  a  legvacakabb  gépekbe dobálnak be összekoldult
érméket és inkább nem esznek, de hajszolják tovább a főnyereményt.

   Nem  szeretnék  idáig  süllyedni,  de  vállaltam  a  megbízatást, bízva a
szerencsémben és abban, hogy ha ezek a kristályok tényleg pechessé teszik az
embert,  akkor  nálam  a legrosszabb esetben is csak kiegyenlítődik a dolog.
Elhagy a bazi nagy szerencsém, olyan leszek, mint mindenki más. Mehetnék női
alsóneműt árulni valami szolid céghez. Erről már úgyis sokat álmodoztam...

   Rövid  úton  megegyeztem  az  emberkével,  izmos kis előleget utalt át az
egyik  bankszámlámra.  Én  meg  idejöttem  a  Lirre.  És  most  itt vagyok a
sivatagban.

   Az egyetlen hasznos információ, amit a kristályokról ki tudtam csikarni a
helybeliektől,  hogy a várostól körülbelül ötven mérföldnyire, déli irányban
van  egy  bányatelep. Régebben ott bányászták a lir-kristályokat. Hogy miért
és  kinek  kellettek  arról  nem beszéltek, azt sem említették, mikor maradt
abba  a  kristályok  utáni  kutatás.  Csak  azt  hajtogatták, amit már úgyis
tudtam,  szerencsétlenséget  hoznak, átkot arra, aki hozzájuk ér és jobb, ha
szépen visszamegyek oda, ahonnan jöttem.

   Ehelyett nekivágtam a sivatagnak.

   Az  út  nem  volt  valami  eseménydús,  a  sivatag nem szolgált semmiféle
látnivalóval. Legfeljebb az egyhangúsága mehetett volna szenzációszámba. Egy
dologban biztos lehettem, minden dűne mögött lesz még egy másik is...

   A  városban  vásárolt  homokfutó  -  senki  sem  akart  bérbe  adni nekem
járművet,  miután elterjedt, hová és miért indulok, egy kisvárosban így megy
ez - rozzant külseje ellenére, szerencsére jól bírta a terepet, elég gyorsan
haladhattam.

   Az elhagyott telepre viszont nem könnyen találtam rá. Ugyan elmagyarázták
merre  van és viszonylag pontos tájékozódási pontokat is megadtak, de én nem
a Liren születtem, nekem egyik homokdomb pont olyan volt, mint a másik. Így,
bár  azt  állították,  alig  két  óra az út, s én kora reggel indultam, hogy
elkerüljem a déli hőséget, nem kerültem el. Sőt. Késő este lett, vagy inkább
már éjszaka, mikor rátaláltam a bányákra.

   Bevallom,   még  csak  trividen  láttam  bányatelepet,  valami  olyasmire
számítottam  itt  is, csak lepusztultabbra, de természetesen tévedtem. Sehol
tornyok,  meg  mindenféle  gépezetek,  csak  pár  rozzant bádogbarakk és nem
messze  tőlük, egy talán pár száz lábnyi kerületű területen, ahol a sivatagi
fehéres  homok  nem  kevésbé  fehér,  simára  csiszolt  szikláknak adta át a
helyét,  a kőbe vájt nyílások, a bányák. A homokfutó reflektorainak fényében
nem  számoltam  meg  azokat, de nem lehetett több tíz lyuknál. Mikor még egy
valamirevaló  hologolf  pálya  is  tizennyolc  lyukú!  Persze  nem  golfozni
jöttem...

   Az  igazi  meglepetést nem is telep kicsinysége nyújtotta, hanem az, hogy
ezen  az  állítólag elhagyatott, mindenki által széles ívben elkerült helyen
az egyik barakkból fényt láttam kiszűrődni.

   Odahajtottam, hogy üdvözöljem jövendőbeli kollégámat, mert nyilvánvalónak
tartottam,  hogy  aki  itt van, az csak azért jöhetett, amiért én. És ha már
egy  darabig  a  földet  fogom  túrni  itt  -  ami  nem  igazán lelkesített,
ellenkezőleg,  ez  volt a feladat leginkább nem szeretem része -, legalább a
szomszédsággal legyek jóban.

   A   barakk   mellett   az   enyémhez   hasonlóan  ócska  homokfutó  állt.
melléparkoltam  az  enyémet, kiszálltam és a sivatagi szelek hordta homoktól
fényesre csiszolódott ajtóhoz mentem.

   Bekopogtattam.

   Nem   felelt   senki.  Kopogtattam  még  egyszer,  vártam  kicsit,  aztán
benyitottam.

   A  berendezés  egyébként  sem lett volna valami fényes - néhány láda, két
tábori  szék,  egy  billegő  tábori  asztal  és  két  összecsukható ágy, egy
csendben  zümmögő generátor, ami már jó ideje megszakítás nélkül járhatott -
de  nagyban  rontotta  az összképet az egyik ágyon heverő múmia. Sajnálattal
kellett   megállapítanom,  hogy  ezzel  a  szomszéddal  sem  fogok  nagyokat
beszélgetni, miközben a száraz levegőn mumifikálódott tetemet néztem. Elődöm
csontjaira  ráaszott  a hús, elnyűtt, megfakult kezeslábasa lötyögött a ruha
méreteiből ítélve, valamikor izmos testén. Nem igazán volt szép látvány.

   Annál érdekesebbnek tűnt azonban, ami az asztalon hevert. Pár, megfagyott
tejre  emlékeztető  kődarab.  Nem  különösebben  szépek  és a legkevésbé sem
veszedelmes  külsejűek.  A  lir-kristályok.  Pontosan  így  néztek ki azon a
hologramon  is,  amit  megbízóm  mutatott  róluk. Még kevésbé értettem, hogy
retteghet  tőlük  egy sereg ember. Azt se nagyon, mire kellhetnek valakinek,
hacsak  nem  megszállott  ásványgyűjtő  az  illető, aki minden pénzt megad a
ritkaságokért.

   Úgy látszik engem sosem hagy el a szerencse! Megúsztam a földmunkát.

   Mellettük papírlap feküdt az asztal lapján.

   Felemeltem. Ez állt rajta:

   "Lir-kristályok.  Ezt a tizenegy darabot hét hetes munkával kapartam ki a
B2-es  bányából.  De elvinni már nem tudom őket. Hirtelen jött ez a betegség
és  tudom,  hamarosan  végez  velem.  Akárki  vagy  is, aki megtalálod ezt a
levelet,  hagyd itt a kristályokat, hagyj itt mindent, úgy ahogy van és tűnj
innét mielőbb, ha jót akarsz!"

   Visszatettem  a  levelet  az  asztalra. A tetemre néztem és reméltem, nem
fertőző  kórban  hunyt  el a néhai, mert akkor magamra se fogadnék szívesen.
Engedelmeskedtem a halott felszólításának és sürgősen távoztam. Persze azért
nem  mindenben  engedelmeskedtem,  mert  a kristályokat magammal vittem. Nem
azért  tettem  meg  olyan  hosszú utat értük, hogy aztán csak úgy otthagyjam
őket feküdni egy düledező kalyibában.

   Nem  volt  kedvem  a  sivatagban  éjszakázni, ahhoz meg még kevésbé, hogy
valamelyik   szomszédos   barakkban   töltsem   az   éjszakát  ezért  inkább
visszaindultam a városba.

   Visszafelé  könnyebb  utam  volt,  mert  a város messzire világító fényei
útbaigazítottak.

   A motelben, ahol aznap reggel mondtam le a szobát, a tulajdonos még ébren
volt.  Természetesen  nem  árultam  el  neki,  hogy  mi van nálam, és honnan
jöttem, mert akkor nem kaphattam volna vissza a szobámat. Úgy hiszem, máshol
sem, az egész városban, sem a másik motelben, sem magánházaknál, mert ha túl
sokat  nem  is tudtam az itt lakókról, egyet igen, roppant gyorsan terjednek
közöttük a hírek.

   Nem  tévedtem, tényleg gyorsan terjednek közöttük a hírek. Másnap reggel,
mikor  lementem  a motel szinte egész földszintjét elfoglaló ivóba - vagy az
ivó  felett  volt  négy szoba, amiket a tulajdonos kiadogatott a nagy ritkán
erre  vetődő idegeneknek? - a helység már tele volt. Ennyi helybelit még nem
láttam  együtt. Nem túl sűrűn lakott hely a Lir és ez a várost sem lakhatták
ötezer lakosnál többen.

   Mikor  beléptem,  minden  szem  felém  fordult.  Kicsit feszélyezett ez a
túlzott  figyelem,  nem szoktam hozzá. És minden tekintetben egyetlen kérdés
bujkált.

   - Nem  találtam  meg a bányákat - legyintettem lemondóan. - Eltévedtem  a
sivatagban.

   Aztán  a  pulthoz  mentem, leültem, kértem két szendvicset és egy üdítőt.
Nem szeretek reggelire sört inni, elbágyaszt, meg nem is akartam kockáztatni
a kristályokkal kapcsolatban.

   - Ma újra megpróbálja? - kérdezte a motelos.

   - Nem - ráztam a fejem. - Sajnos már lassan lejár a szabadságom.

   Itt  úgy  tudták,  hogy  amatőr  ásványgyűjtő  vagyok,  aki  a rendes évi
szabadsága alatt vadászik a nagy fogásra.

   - Nehezen  jutottam  el  idáig  - magyaráztam. - Azt persze tudtam,  hogy
ilyen  kristályokat  csak  a  Liren lehet találni, de hogy hol pontosan, azt
nem.  Ezen a bolygón sehol, senki nem akart velem a kristályokról beszélni -
ez  igaz is volt - így hosszú időbe tellett, amíg eljutottam magukhoz, ennek
a  bányának a közelébe. A tegnapi kísérletem volt az utolsó, ma már indulnom
kell haza, sajnos.

   Az  első  szótól  az  utolsóig elhitték, amit mondtam. Talán, mert nagyon
becsületes  képem van, talán mert nagyon őszintén tudom előadni a legnagyobb
képtelenségeket is.

   Fel  sem  merült  bennük,  hogy nem mondok igazat, hogy a kristályok fent
lapulnak  a  szobában.  Talán, ha sejtik, meglincselnek. Így viszont azonnal
akadt  vevő a homokfutóra és jelentkező is, aki vállalta, hogy még a délután
folyamán  elfuvaroz  az  közeli űrkikötőbe. Oda már rendes út vezetett, alig
hosszabb hatvan mérföldnél, s bár a Liren nem ismerték a tömegközlekedést és
taxik  sem  voltak, mindig akadt egy vállalkozó szellemű ráérő, aki a haszon
reményében vállalta a fuvart.

   Pár  percig,  talán  negyedóráig  még beszélgettem a helybeliekkel, aztán
kezdtek   lassan   elszállingózni.   Megszűntem   szenzáció   lenni,   végre
megreggelizhettem.

   A  délelőtt  további  része eseménytelenül telt el. Üldögéltem az ivóban,
néztem  a  helyi  adón sugárzott reménytelenül régi filmeket és vártam, hogy
eljöjjön a megbeszélt időpont, mikor jön értem a felfogadott sofőr.

   Egyre  biztosabb  voltam  benne,  hogy csak ostoba babona, legenda a lir-
kristályok  átka.  Mióta  rájuk akadtam, nem történt velem semmi rendkívüli,
minden  ment  a  maga útján, a megszokott rendben. Szerencse istenasszonynak
esze  ágában  sem volt faképnél hagyni engem, pedig tudtam, hogy mint minden
nő, szeszélyes. De engem, ki tudja miért, a szívébe zárt.

   A  sofőr  időben  érkezett  és  gond nélkül juttatott el az űrkikötőbe. A
hajómmal  sem történt semmi, amíg távol voltam és a vámosok sem foglalkoztak
túl  sokáig  velem.  Simán bevették ők is a mesémet, pórul járt ásványkutató
enyhén nevetséges sztoriját.

   Elhagytam a Lirt.

   Az  utolsó  bolygót,  aminek  valaha is a talajára tehettem a lábam. Mert
azóta  valahányszor  csak  megpróbálok  belépni egy csillagrendszerbe, annak
napja  szupernóvaként  robban  szét,  pedig  már régen megszabadultam a lir-
kristályoktól,  az  űrbe szórtam őket. Az átok azonban továbbra is sújt. Nem
szabadulhatok  meg  tőle.  Bár  okos  emberek  azt  állítják, hogy szó sincs
átokról,  egyszerűen  egy  eddig nem ismert természeti jelenséget testesítek
meg, tudom, hogy tévednek.

   Más  talán  keseregne, hogy örök vándorlásra ítéltetett, hogy a csillagok
Bolygó  Hollandija  lett  belőle.  De  engem nem hagyott el mégsem Szerencse
istenasszony,  hiába  tettek  meg cél érdekében mindent azok a fagyott tejre
emlékeztető  kristályok.  Pillanatnyilag az Azrehoni Szövetség űrflottájának
dísze  és leghatékonyabb fegyvere vagyok, akivel sakkban tarthatják az egész
galaxist, mert nincs az a páncél, az az erőtér, ami ellenem védene.

   A  Szövetségtől  mindent megkapok, amit csak akarok, enyém a az univerzum
leggyorsabb  és legnagyobb hajója. ha valamire vágynék, csak kérnem kell és,
a  fénysebességnél  gyorsabban,  már hozzák is nekem, ki a csillagközi űrbe,
ahol  élek,  ahol  élnem  kell. Igyekeznek mindenben a kedvemben járni, mert
pontosan  tudják, hogy nem hazafiúi önérzetből szolgálok a flottájukban - az
nem  teng  túl  bennem  -  és  sok  a  jelentkező, aki busásan hálálná meg a
szolgálataimat.

   Még  azt  is  elnézték,  hogy egyszer, egyetlen egyszer a saját céljaimra
használtam ki az adottságomat. Ellátogattam a Lir rendszerbe.

   Talán  nem  volt  túl erkölcsös szétrobbantani ezért egy csillagot, de én
utálom a konkurenciának még a lehetőségét is...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező