''A LAZACIDÉNY
Hogy mi a helyes és mi a helytelen, csupán a mindenki - vagy a többség -
által elfogadott megállapodáson alapul. Az efféle megállapodásokat, feltéve,
ha sok ember vallja kötelező érvényűnek magára nézve, törvényeknek hívják.
Azon lehet vitatkozni, hogy a törvények jók-e, vagy rosszak, de az
biztos, hogy léteznek.
Világéletemben törvénytisztelő polgár voltam. Az ember tartsa be a
játékszabályokat, mert csalással győzni egy játszmában lehet, hogy hasznos,
de semmi esetre sem szórakoztató...
Ezért is vezetett Crash-hez az első utam, a múlt héten, miután szétvertem
a számítógépemet.
Apró darabokra törtem, egészen apró darabokra.
Még sosem csináltam ilyesmit.
Hosszú évek óta dolgozom egy fővárosi cégnek, egy mamutvállalatnak. A cég
neve most nem érdekes. Nem akarok reklámot csinálni nekik.
Egyik kis részlegének anyagkönyvelését végzem. Szürke hivatalnok vagyok,
a szürke hivatalnokok között, apró csavar egy óriási gépezetben.
Muris, hogy még mindig jelen időben beszélek a munkámról, pedig már a
múlté.
Szóval, anyagkönyvelő voltam.
Eleinte felettébb kényelmes munkának tűnt, hiszen nem kellett bejárnom
dolgozni, otthon végezhettem el a kijelölt feladatokat.
Kijött a lakásomra két szakember, felszerelt és üzembe helyezett egy
komputert, mely összeköttetésben állt a részleg központi számítógépével.
Azóta már tudom, hogy azt az izét szervernek hívják... Arról viszont, hogy
hogyan kapcsolták össze őket fogalmam sincs. Talán valamiféle drótokon, vagy
rádiójelek utján zajlott az adatforgalom, nem tudom. Nem rám tartozott ez a
része a dolognak, meg nem is nagyon érdekelt.
A munkám abból állt, hogy a hozzám, az én gépemre beérkező adatokat
feldolgozzam s visszaküldjem a cég központjába. Vagyis a részleg
központjába. vagy lehet, hogy mégis a cégébe?
Nem tudom.
Eleinte élveztem a dolgot. Örültem, hogy sikerült ilyen állást találnom,
itt maradhattam a világvégén, ebben a kisvárosban. Vagy nevezzem inkább
falunak?
Maradjunk annyiban, hogy itt, ahol, életem első néhány hónapját
leszámítva, mindig is éltem, ahol mindig is szeretnék élni.
Még a lakásomból sem kellett kilépnem, hogy pénzt keressek, nem egy
utolsó dolog!
Eleinte rendben ment minden, reggelente felkeltem, megmosakodtam,
megreggeliztem, megittam a kávémat és leültem a géphez, dolgozni. Délben
ebédszünetet tartottam, aztán folytattam a munkámat. Ahogy kell, ahogy egy
törvénytisztelő, megállapodott polgárhoz illik.
A délután nagy része és az este pedig az enyém volt. Jutott időm, amire
csak kellett.
Valószínűleg az idők végezetéig, vagy legalábbis az én időm lejártáig,
eléldegéltem volna e rendszer szerint. Mert rendszerességre szüksége van az
embernek, anélkül csak kaotikus hányódás csupán az élet, kényelmetlen
zűrzavar.
Tehát elégedett voltam. A magánéletemmel, a munkámmal, a státusommal,
egyaránt.
Így is maradt volna, ha nincs a lazacidény.
De az van, volt és lesz.
A városunkat két részre osztó folyón minden ősszel felúsznak a lazacok,
fel a forrásvidék felé, hogy hagyományaikhoz hűen, ott intézzék el rendes,
évi ívnivalójukat.
Fogalmam sincs, hogy ehhez, miért kell visszatérniük arra a vidékre, ahol
születtek, vagyis kikeltek ikráikból, ahol lazacgyerekesedtek. Talán a
nosztalgia miatt. Vagy esetleg honvágyuk van , mint az emigránsoknak
általában.
Nem igazán értem őket, mert én, például, bárhol tudok óvni. Még jó, mert
ha olyan lennék, mint a lazacok, itt állnék megfürödve. A falut, ahol
születtem, sok-sok évvel ezelőtt, alig pár hónappal a születésem után,
beledózerolták a földbe. Megszaladt a szomszédságában épült atomerőmű.
De ez most nem érdekes.
Maradjunk a lazacoknál.
Mint már említettem, minden ősszel szorgalmasan dolgozzák felfelé magukat
a folyón, elfeledkezve az önfenntartási ösztönükről, hogy eleget tehessenek
egy másik, nem kevésbé fontos ösztönnek, a fajfenntartás ösztönének.
Az ember viszont, általában gazember.
Jól kitol a lazacokkal.
Legalábbis a mi városunkban így van.
Ősszel, a lazacidény beköszöntekor városunk apraja-nagyja kint nyüzsög a
folyónál. Az üzemekben, hivatalokban leáll a munka, az iskolákban szünetel a
tanítás. Lazacidény van. Mindenki halászik.
A halászat remek kiegészítő kereseti forrás. Ezenkívül sport, alkalom a
férfiasság bizonyítására, népünnepély, fiesta, hagyomány és még sok minden
más. Az év legjelentősebb eseménye.
Csak annyit még, hogy városunk családos lakóinak több, mint kilencven
százaléka a lazachalászat idején ismerkedett össze férjével-feleségével.
Házasságok köttetnek ilyenkor és üzleti kapcsolatok, ebben az időszakban
isszák meg az évi pálinkatermés jelentős hányadát és nemzik az eljövendő
polgárok döntő többségét.
A törvény, a rend, a hagyományok tiszteletének szellemében.
Ceevát a nyáron ismertem meg.
Rokonszenves lánynak találtam és tudtam, ő is rokonszenvesnek tart engem.
Mégsem sikerült igazán összemelegednünk. Bár én megtettem minden tőlem
telhetőt.
Azért, nem izgattam magam, hogy döcögve fejlődik kapcsolatunk, mert
tudtam, jön a lazacidény és akkor majd elrendeződik viszonyunk, mindkettőnk
megelégedésére.
És jött a lazacidény.
Első napján az ilyenkor megszokott időben keltem fel. Nem vesztegettem az
időt a reggeli szertartással, magamra kapkodtam este előkészített
halászruhámat, fogtam a vetőhálómat, a szigonyomat és a dinamitrudakat,
amikkel ilyenkor horgászni szoktam, és indultam.
Indultam volna.
Az ajtóm nem nyílt ki.
Értetlenül rángattam a kilincset. Még életemben nem zártam be ezt az
ajtót. Nem is tudom hol lehet a kulcsa. Miért, mivel zártam volna be?
Városunkban csupa tisztességes polgár lakik, a törvények feltétlen
tisztelői. Emberemlékezet óta nem fordult elő lopás, rablás, betörés.
Először úgy véltem, beszorult az ajtó.
Tévedtem.
Be volt zárva.
Törtem a fejem, ki zárhatta be?
Én bizonyosan nem, arra emlékeznék. Különben is, mint már mondtam,
fogalmam sincs hová tehettem a bejárati ajtó kulcsát. Elhányódott valamerre,
az évek során.
A hátsó ajtóval próbálkoztam. Szintúgy zárva találtam.
Komolyan kezdtem kétségbeesni.
Mi lesz velem, ha nem vehetek részt a lazachalászaton, egy ilyen
ostobaság miatt? Hogy nézek majd barátaim, ismerőseim és üzletfeleim
szemébe? És Ceeváéba?
Kedvesem számít rám. Vár. Az utat kémleli álmodozó barna szemeivel,
jövök-e már.
Ha az ajtó nem nyílik és veszni akar, hát vesszen!
A konyhába mentem és előkerestem a húsvágó bárdot.
Mérlegeltem a kezemben a szerszám súlyát. Egy, inkább jelképszerű,
mintsem a valós védelmet szolgáló holmi, mint az ajtóm, nem sokáig állhat
ellent a bárdnak. Különösen akkor nem, ha felindultságomban csak úgy feszül
bennem az erő.
Elvégre a szerelmem, a jövőm forog kockán!
Elszántan indultam megostromolni a bejárati ajtót.
Kitöröm, ha addig élek is!
Ekkor hallottam meg a számítógép pityegését, a nappaliból.
Beléptem, hogy egy pillantást vessek a monitorra, csak egyetlen
pillantást, mert többre nincs időm. Mi az isten csodáját akarhat ilyenkor ez
a vacak?
A képernyőn felirat villogott :
"Munkaideje elkezdődött!
Azonnal vegye fel a munkát!
Míg nem végezte el mára esedékes feladatait,
nem hagyhatja el a lakását!"
Agyamat elöntötte a vér.
Már értettem mindent. Azt is, mit machináltak a szerelők az ajtóimmal.
Még kérdeztem is, annak idején, hogy miért kell a számítógép üzembe
helyezéséhez, rendszerbe állításához az ajtóim környékén manipulálni. De ők
nem feleltek...
Csak vigyorogtak és egymásra pislogtak.
Felüvöltöttem.
Rab vagyok. A saját lakásomban. Egy rohadt számítógép foglya.
Lendült a kezemben a húsvágó bárd. Aztán még egyszer.
Szikrák szálltak szerte és üvegcserepek és olyan kis izék, amik a
számítógép belsejében találhatók, rendszerint. Feltéve, ha az ember nem veri
szét az egész vacakot egy, különösen e célra alkalmas, szerszámmal.
Én szétvertem.
Miszlikbe.
Pont, mint az ajtómat.
Tudtam, hogy helytelenül cselekszem, de nem voltam képes uralkodni
magamon.
Mit tehet ilyenkor egy törvénytisztelő polgár?
A tett elkövetése után megkerestem Crash-t, városunk békebíróját.
Természetesen kint volt a folyónál. Lazacot halászni.
Előadtam neki a történteket.
Első reakciója az volt, hogy javaslatot tett. Miszerint, menjek a fenébe.
Nem látom, hogy dolga van?
Kötöttem az ebet a karóhoz.
Bűnt követtem el. Törvénytisztelő polgár vagyok. Követeltem, hogy
tartóztasson le és járjon el ellenem.
Erre kilábalt a sekélyesből, ahol addig, combtőig érő halászcsizmájában
álldogált, szigonnyal a kezében.
Legidősebb fia kezébe nyomta szigonyát és bezavarta a gyereket a vízbe.
Egy jó szigony egy pillanatot sem pihenhet, míg tart a lazacidény!
Crash megállt előttem.
Vállamra tette kezét és atyaian nézett a szemembe.
- Biztos, hogy nem akarsz inkább, tisztességes polgárhoz méltón, lazacot
halászni?
- Tudom a törvényt - feleltem. - Tönkretettem más tulajdonát, valamint
szerződésszegést követtem el. Nem tartottam be a munkaidőről szóló
előírásokat. Az viszont igaz, hogy nem is ismertem azokat....
- Szerepelt a szerződésben, hogy a cég korlátozhatja a személyes
szabadságodat? - kérdezte Crash.
- Nem - ráztam meg a fejem rövid gondolkodás után. - Azt hiszem, nem
szerepelt ilyen kitétel a szerződésben. Ha lett volna, alá sem írom.
- Úgy - mondta halkan. Bólogatott és bölcs gondolataiba merült. - Tehát,
nem szerepelt benne ilyesmi.
Vártam.
Elég sokáig vártam.
Crash sosem gyors észjárásával volt híres, az viszont kétségtelen, hogy
városunk törvénytisztelő polgárai közül is messze kiemelkedett a rend iránti
elkötelezettségével. Ezért is választottuk egyhangú szavazással békebírónak.
- Nos - kezdett bele, hosszas gondolkozás után. - Először is, nem
követtél el törvénysértés, mert jogellenesen akadályoztak személyes
szabadságjogaid érvényesítésében, tehát neked jogod volt olyan eszközzel
küzdened ez ellen, amilyen csak a rendelkezésedre állt. Jelen esetben egy
húsvágó bárddal... Másodszor, jogos önvédelmet gyakoroltál csupán, mert
elhárítottál egy, a tisztességed ellen irányuló, aljas merényletet. Városunk
minden polgárának joga s kutyakötelessége rész venni a rendes, évi
lazachalászaton. Így kívánják a hagyományok. Aki nem él ezen jogával s nem
tesz eleget kötelességének, az utolsó gazfickó. Természetesen, a hagyományok
szellemében. Ez rólad nem mondható el, mert testi épséged, mi több, életed
kockáztatásával semmisítettél meg egy sátáni természetű elektromos
szerkezetet, mely gonosz programozójának engedelmeskedve, vissza akart
tartani attól, hogy teljesítsd városoddal szembeni, első számú
kötelezettségedet. Harmadszor, dicséretre és csodálatra méltó tettet
hajtottál végre, mert megsemmisítettél egy ocsmány gépezetet, mely városunk
rendje ellen tört azzal, hogy megkísérelte sárba tiporni a lazacidényhez
fűződő nemes hagyományainkat.
- Azt hiszem - tette hozzá - a városi tanács elé kell vinnem a dolgot.
Feltétlenül elismerést, kitüntetést érdemelsz. De most tűnj innen a fenébe!
Halászni akarok. Különben is, Ceeva már kérdezősködött felőled...
Tisztességgel elköszöntem tőle, megadva a köteles tiszteletet korának s
hivatalának.
Megértettem, hogy zaklatott, hogy ideges, mert feltartottam. Lazacidény
csak egyszer van egy évben!
Bizsergetett engem is a halászszenvedély.
Megnyugodva indultam megkeresni Ceevát.
Kisvártatva rá is találtam. Pár száz méterrel lejjebb halászott, a
szüleivel.
Már messziről integetett.
A nyakamba ugrott, mikor odaértem hozzájuk.
Ebből tudtam, hogy rendben, sínen van a dolog. A férjének érezhetem
magam.
A zord atya férfias kézszorítással üdvözölt.
Fellélegeztem. Tartottam tőle, féltem, hogy rossz véleménnyel lesz rólam,
késésem miatt, de egy bántó szót sem szólt. Azonnal maga mellé invitált.
Ebből tudtam, máris a vejének tekint, nincs semmilyen kifogása a Ceevával
kötendő házasságom ellen. Mert lazacidénykor nincs barátság, udvariasság,
csak a rokonok halásznak együtt, más nem. Ilyenkor még a legjobb cimborák
zsebéből is gyorsan előkerül a bicska, a bokszer, a revolver, ha
összeszólalkoznak egy halászhelyen.
Ez persze nem bűn.
Nem is igazi lazacidény az, mikor nem kerül kórházba néhány forrófejű
fickó, akiket rendszeresen látogat az, aki odajuttatta őket.
Harag nincs.
A törvény értelmében jártak el mindketten, a sebesült és a sebesülés
okozója is, mert városunk törvénykönyvében szerepel olyan paragrafus,
miszerint: halászhelyét mindenkinek jogában áll bármilyen eszközzel
megvédeni, kivéve a gyorstüzelő és nehézfegyvereket. Halászhellyel nem
rendelkező egyénnek pedig jogában áll bármilyen eszközzel halászhelyet
szerezni, kivéve persze a fent említetteket.
Nálunk minden a törvény betűje szerint történik. Mindnyájan tisztességes
polgárok vagyunk.
És ha néha, egy-egy tisztességes polgár elhalálozik a halászhelyek
kapcsán kialakult szóváltásban?
Emberek vagyunk. Halandóak.
Az elhunytat a város saját halottjának tekinti, s a hagyományokhoz híven,
közköltségen temetteti el. A szóváltás másik, túlélő résztvevőjének
semmilyen hátránya nem származhat az ügyből. Elvégre törvényesen járt el.
A lazaidény befejeztével rendszerint megszaporodnak a temetések. Így van
ez rendjén, természetes, hogy senki sem akarja félbeszakítani a halászatot
egy olyan mindennapi dologért, mint egy temetés. De még, ha valami különösen
elszánt gyászoló erre is vetemedne, akkor sem jutna sokra. Mert ki ásná meg
a sírt, ha a sírásók is kint vannak a folyón? És ki szentelné be a sírt,
mikor a plébános szigonnyal a kezében gázolja a lazacoktól pezsgő vizet és
felettébb gyorsan előkapja a pisztolyát, ha valaki eme tevékenységében
zavarni akarja.
Ezt a lazacidényt Ceeváék társaságában töltöttem.
Jó volt a fogás.
És Ceeva is igent mondott.
Az apja megölelt és a fiának nevezett.
Az anyja összecsókolt.
És mindhárman csillogó szemekkel hallgatták elbeszélésemet, hogyan bántam
el a gaz és alávaló számítógéppel.
Híres, közismert és közmegbecsülésnek örvendő ember lettem, akire
felnézhet az ifjúság. A hagyományok őre, ki testi épségét nem kímélve
harcolt azért, hogy jelen lehessen a lazachalászaton, hogy ugyanazt tehesse,
mit apja, nagyapja, dédapja tett a maga idejében.
Az senkinek nem jutott eszébe, hogy én nem vagyok őshonos a városban s a
felmenőim sosem hallottak a lazacidényről. Vagy lehet, hogy az eszükbe
jutott, de akkor summázták annyival a gondolatot, hogy, ha én derék fickó
vagyok a felmenőim is azok lehettek és hasonlóan jártak volna el, mint én.
Kellemes dolog a népszerűség. Köszönnek az utcán, még az ismeretlenek is,
meg-meghívnak egy pohár italra, partikra invitálnak, ebédekre és vacsorákra
látnak vendégül.
Beszélgettem erről Crash-sel.
Azt mondta, jó eséllyel indulhatnék az idei polgármester-választáson.
Elvégre mindenki tudja rólam, hogy a törvény, a rend és a hagyományok embere
vagyok. Ez pedig a legjobb ajánlólevél városunkban, bármely pozíció
betöltésére.
Ceevának is tetszik az ötlet. Szeretne polgármesterné lenni.
Azért még fontolgatom a dolgot. Nem szeretek semmit elkapkodni.
Új ismerőseim, barátaim is erősen kapacitálnak. Szerintük rám, csakis rám
van szüksége a városnak, a polgármesteri székben. Legalább lenne valaki, aki
nyíltan a szemébe merné mondani a fővárosi nagyfejűeknek, hogy mit, merre,
hova és miért. Lenne valaki, aki ki merne állni városunk hagyományaiért.
Ez a véleményük.
Mert a fővárosiak folyton beleavatkoznak városunk belügyeibe. Valamiért
azt hiszik, joguk van ehhez. Pedig önálló, független városnak vagyunk
nyilvánítva.
Bárki meggyőződhet róla, ha utánanéz a törvénykönyvekben.
De ezek a fővárosiak nem ismerik a törvényt.
Velem is mi történt!
Világosan le van fektetve, hogy városunk polgárainak a városi bíróság
előtt kell számot adniuk tetteikről. Senki más nem illetékes egy helyi
polgárral szemben eljárni, még kihallgatást sem foganatosíthat.
Ez egyértelmű.
Erre föl, a cég, melynek valaha alkalmazottja voltam, kiküldött hozzám
két embert, hogy arról a bűnös lelkületű számítógépről faggassanak.
Nem voltam hajlandó szóba állni velük.
Erőszakoskodtak.
Olyannyira erőszakoskodtak, hogy kénytelen voltam a békebíróhoz fordulni
védelemért, mely városunk minden tisztességes polgárát megilleti.
Crash kérdőre vonta őket.
Válaszul zavaros magyarázatba kezdtek, hogy én tönkretettem az ő
nyavalyás cégük tulajdonát képező, értékesnek mondott berendezést. És ezért
holmi kártérítést követeltek.
Crash megpróbálta velük megértetni, hogy jogszerűen, önvédelemből
cselekedtem.
Nem akarták felfogni. Vagy nem tudták...
Békebírónk felszólította őket, hogy hagyják el a várost, mert nem
tűrheti, hogy köztiszteletben álló polgárokat, a polgármester-választás
esélyeseit, vadidegen jöttmentek zaklassák.
Ők arra hivatkoztak, hogy felesleges a többes szám, mert csak velem van
bajuk és nem érdekli őket, ki és mi vagyok. Amit tettem, azért fizetnem
kell!
Crash-t - mint később elmesélte - mélységesen felháborította a dolog.
Semmibe vették a hatóság felszólítását!
Közölte velük, hogy amennyiben nem hagyják el önszántukból a várost, úgy
ki fogja toloncolni őket.
Kinevették.
Hogy azok az idők már elmúltak. Nem élünk már nagyapáink korában, mikor
egy békebírónak szinte korlátlan hatalma volt egy város felett. Hogy
jogállamban élünk. Hogy információs szupersztrádák épülnek és egy őskori
kövületnek semmi létjogosultsága nincs. Hogy törvények irányítják az életet.
Crash-nek is ez volt a véleménye. Ez utóbbiban egyet értett velük. Ezért
is szólította fel őket, hogy kövessék a vasútállomásra, ahol ő, a város
költségén, megváltja számukra a jegyeket és felteszi őket a vonatra.
Nem hallgattak a jó szóra.
Ezzel kimerítették a hatósági intézkedésnek való ellenszegülés fogalmát.
Crash kényszert alkalmazott.
Előkapta a gyorstüzelőjét, és beléjük ürítette a tárat.
Mindketten elhunytak.
Ezután már semmi kifogásuk nem volt a városunkból való távozás ellen.
Az ügy megoldódott.
Izgatottan várom a polgármester-választást.
Crash a maga részéről nyugodt a békebíró-választás felől. Biztos, hogy
meghosszabbítják mandátumát. Nála jobb békebírót keresve sem találnánk, még
a mi városunkban sem, pedig annak minden lakosa modellt állhatna a
tisztességes polgár szobrához.