Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                A LAZACIDÉNY

   Hogy  mi a helyes és mi a helytelen, csupán a mindenki - vagy a többség -
által elfogadott megállapodáson alapul. Az efféle megállapodásokat, feltéve,
ha sok ember vallja kötelező érvényűnek magára nézve, törvényeknek hívják.

   Azon  lehet  vitatkozni,  hogy  a  törvények  jók-e,  vagy rosszak, de az
biztos, hogy léteznek.

   Világéletemben  törvénytisztelő  polgár  voltam.  Az  ember  tartsa  be a
játékszabályokat,  mert csalással győzni egy játszmában lehet, hogy hasznos,
de semmi esetre sem szórakoztató...

   Ezért is vezetett Crash-hez az első utam, a múlt héten, miután szétvertem
a számítógépemet.

   Apró darabokra törtem, egészen apró darabokra.

   Még sosem csináltam ilyesmit.

   Hosszú évek óta dolgozom egy fővárosi cégnek, egy mamutvállalatnak. A cég
neve most nem érdekes. Nem akarok reklámot csinálni nekik.

   Egyik  kis részlegének anyagkönyvelését végzem. Szürke hivatalnok vagyok,
a szürke hivatalnokok között, apró csavar egy óriási gépezetben.

   Muris,  hogy  még  mindig  jelen időben beszélek a munkámról, pedig már a
múlté.

   Szóval, anyagkönyvelő voltam.

   Eleinte  felettébb  kényelmes  munkának tűnt, hiszen nem kellett bejárnom
dolgozni, otthon végezhettem el a kijelölt feladatokat.

   Kijött  a  lakásomra  két  szakember,  felszerelt és üzembe helyezett egy
komputert,  mely  összeköttetésben  állt  a részleg központi számítógépével.
Azóta  már  tudom, hogy azt az izét szervernek hívják... Arról viszont, hogy
hogyan kapcsolták össze őket fogalmam sincs. Talán valamiféle drótokon, vagy
rádiójelek  utján zajlott az adatforgalom, nem tudom. Nem rám tartozott ez a
része a dolognak, meg nem is nagyon érdekelt.

   A  munkám  abból  állt,  hogy  a  hozzám, az én gépemre beérkező adatokat
feldolgozzam   s   visszaküldjem   a   cég  központjába.  Vagyis  a  részleg
központjába. vagy lehet, hogy mégis a cégébe?

   Nem tudom.

   Eleinte  élveztem a dolgot. Örültem, hogy sikerült ilyen állást találnom,
itt  maradhattam  a  világvégén,  ebben  a kisvárosban. Vagy nevezzem inkább
falunak?

   Maradjunk   annyiban,   hogy  itt,  ahol,  életem  első  néhány  hónapját
leszámítva, mindig is éltem, ahol mindig is szeretnék élni.

   Még  a  lakásomból  sem  kellett  kilépnem,  hogy pénzt keressek, nem egy
utolsó dolog!

   Eleinte   rendben   ment  minden,  reggelente  felkeltem,  megmosakodtam,
megreggeliztem,  megittam  a  kávémat  és leültem a géphez, dolgozni. Délben
ebédszünetet  tartottam,  aztán folytattam a munkámat. Ahogy kell, ahogy egy
törvénytisztelő, megállapodott polgárhoz illik.

   A  délután  nagy része és az este pedig az enyém volt. Jutott időm, amire
csak kellett.

   Valószínűleg  az  idők  végezetéig, vagy legalábbis az én időm lejártáig,
eléldegéltem  volna e rendszer szerint. Mert rendszerességre szüksége van az
embernek,  anélkül  csak  kaotikus  hányódás  csupán  az  élet, kényelmetlen
zűrzavar.

   Tehát  elégedett  voltam.  A  magánéletemmel, a munkámmal, a státusommal,
egyaránt.

   Így is maradt volna, ha nincs a lazacidény.

   De az van, volt és lesz.

   A  városunkat  két részre osztó folyón minden ősszel felúsznak a lazacok,
fel  a  forrásvidék felé, hogy hagyományaikhoz hűen, ott intézzék el rendes,
évi ívnivalójukat.

   Fogalmam sincs, hogy ehhez, miért kell visszatérniük arra a vidékre, ahol
születtek,  vagyis  kikeltek  ikráikból,  ahol  lazacgyerekesedtek.  Talán a
nosztalgia  miatt.  Vagy  esetleg  honvágyuk  van  ,  mint  az emigránsoknak
általában.

   Nem  igazán értem őket, mert én, például, bárhol tudok óvni. Még jó, mert
ha  olyan  lennék,  mint  a  lazacok,  itt  állnék megfürödve. A falut, ahol
születtem,  sok-sok  évvel  ezelőtt,  alig  pár  hónappal a születésem után,
beledózerolták a földbe. Megszaladt a szomszédságában épült atomerőmű.

   De ez most nem érdekes.

   Maradjunk a lazacoknál.

   Mint már említettem, minden ősszel szorgalmasan dolgozzák felfelé magukat
a  folyón, elfeledkezve az önfenntartási ösztönükről, hogy eleget tehessenek
egy másik, nem kevésbé fontos ösztönnek, a fajfenntartás ösztönének.

   Az ember viszont, általában gazember.

   Jól kitol a lazacokkal.


   Legalábbis a mi városunkban így van.

   Ősszel,  a lazacidény beköszöntekor városunk apraja-nagyja kint nyüzsög a
folyónál. Az üzemekben, hivatalokban leáll a munka, az iskolákban szünetel a
tanítás. Lazacidény van. Mindenki halászik.

   A  halászat  remek kiegészítő kereseti forrás. Ezenkívül sport, alkalom a
férfiasság  bizonyítására,  népünnepély, fiesta, hagyomány és még sok minden
más. Az év legjelentősebb eseménye.

   Csak  annyit  még,  hogy  városunk családos lakóinak több, mint kilencven
százaléka a lazachalászat idején ismerkedett össze férjével-feleségével.

   Házasságok  köttetnek ilyenkor és üzleti kapcsolatok, ebben az időszakban
isszák  meg  az  évi  pálinkatermés jelentős hányadát és nemzik az eljövendő
polgárok döntő többségét.

   A törvény, a rend, a hagyományok tiszteletének szellemében.

   Ceevát a nyáron ismertem meg.

   Rokonszenves lánynak találtam és tudtam, ő is rokonszenvesnek tart engem.
Mégsem  sikerült  igazán  összemelegednünk.  Bár  én  megtettem minden tőlem
telhetőt.

   Azért,  nem  izgattam  magam,  hogy  döcögve  fejlődik kapcsolatunk, mert
tudtam,  jön a lazacidény és akkor majd elrendeződik viszonyunk, mindkettőnk
megelégedésére.

   És jött a lazacidény.

   Első napján az ilyenkor megszokott időben keltem fel. Nem vesztegettem az
időt   a   reggeli   szertartással,   magamra  kapkodtam  este  előkészített
halászruhámat,  fogtam  a  vetőhálómat,  a  szigonyomat és a dinamitrudakat,
amikkel ilyenkor horgászni szoktam, és indultam.

   Indultam volna.

   Az ajtóm nem nyílt ki.

   Értetlenül  rángattam  a  kilincset.  Még  életemben nem zártam be ezt az
ajtót. Nem is tudom hol lehet a kulcsa. Miért, mivel zártam volna be?

   Városunkban  csupa  tisztességes  polgár  lakik,  a  törvények  feltétlen
tisztelői. Emberemlékezet óta nem fordult elő lopás, rablás, betörés.

   Először úgy véltem, beszorult az ajtó.

   Tévedtem.

   Be volt zárva.

   Törtem a fejem, ki zárhatta be?

   Én  bizonyosan  nem,  arra  emlékeznék.  Különben  is,  mint már mondtam,
fogalmam sincs hová tehettem a bejárati ajtó kulcsát. Elhányódott valamerre,
az évek során.

   A hátsó ajtóval próbálkoztam. Szintúgy zárva találtam.

   Komolyan kezdtem kétségbeesni.

   Mi  lesz  velem,  ha  nem  vehetek  részt  a  lazachalászaton,  egy ilyen
ostobaság  miatt?  Hogy  nézek  majd  barátaim,  ismerőseim  és  üzletfeleim
szemébe? És Ceeváéba?

   Kedvesem  számít  rám.  Vár.  Az  utat  kémleli álmodozó barna szemeivel,
jövök-e már.

   Ha az ajtó nem nyílik és veszni akar, hát vesszen!

   A konyhába mentem és előkerestem a húsvágó bárdot.

   Mérlegeltem  a  kezemben  a  szerszám  súlyát.  Egy,  inkább jelképszerű,
mintsem  a  valós  védelmet szolgáló holmi, mint az ajtóm, nem sokáig állhat
ellent  a bárdnak. Különösen akkor nem, ha felindultságomban csak úgy feszül
bennem az erő.

   Elvégre a szerelmem, a jövőm forog kockán!

   Elszántan indultam megostromolni a bejárati ajtót.

   Kitöröm, ha addig élek is!

   Ekkor hallottam meg a számítógép pityegését, a nappaliból.

   Beléptem,   hogy   egy  pillantást  vessek  a  monitorra,  csak  egyetlen
pillantást, mert többre nincs időm. Mi az isten csodáját akarhat ilyenkor ez
a vacak?

   A képernyőn felirat villogott :

                      "Munkaideje elkezdődött!
                       Azonnal vegye fel a munkát!
                       Míg nem végezte el mára esedékes feladatait,
                       nem hagyhatja el a lakását!"

   Agyamat elöntötte a vér.

   Már  értettem  mindent.  Azt is, mit machináltak a szerelők az ajtóimmal.
Még  kérdeztem  is,  annak  idején,  hogy  miért  kell  a  számítógép üzembe
helyezéséhez,  rendszerbe állításához az ajtóim környékén manipulálni. De ők
nem feleltek...

   Csak vigyorogtak és egymásra pislogtak.

   Felüvöltöttem.

   Rab vagyok. A saját lakásomban. Egy rohadt számítógép foglya.

   Lendült a kezemben a húsvágó bárd. Aztán még egyszer.

   Szikrák  szálltak  szerte  és  üvegcserepek  és  olyan  kis  izék, amik a
számítógép belsejében találhatók, rendszerint. Feltéve, ha az ember nem veri
szét az egész vacakot egy, különösen e célra alkalmas, szerszámmal.

   Én szétvertem.

   Miszlikbe.

   Pont, mint az ajtómat.

   Tudtam,  hogy  helytelenül  cselekszem,  de  nem  voltam  képes uralkodni
magamon.

   Mit tehet ilyenkor egy törvénytisztelő polgár?

   A tett elkövetése után megkerestem Crash-t, városunk békebíróját.

   Természetesen kint volt a folyónál. Lazacot halászni.

   Előadtam neki a történteket.

   Első reakciója az volt, hogy javaslatot tett. Miszerint, menjek a fenébe.
Nem látom, hogy dolga van?

   Kötöttem az ebet a karóhoz.

   Bűnt   követtem  el.  Törvénytisztelő  polgár  vagyok.  Követeltem,  hogy
tartóztasson le és járjon el ellenem.

   Erre  kilábalt  a sekélyesből, ahol addig, combtőig érő halászcsizmájában
álldogált, szigonnyal a kezében.

   Legidősebb  fia  kezébe nyomta szigonyát és bezavarta a gyereket a vízbe.
Egy jó szigony egy pillanatot sem pihenhet, míg tart a lazacidény!

   Crash megállt előttem.

   Vállamra tette kezét és atyaian nézett a szemembe.

   - Biztos, hogy nem akarsz inkább, tisztességes polgárhoz  méltón, lazacot
halászni?

   - Tudom  a  törvényt - feleltem. - Tönkretettem más tulajdonát,  valamint
szerződésszegést   követtem   el.  Nem  tartottam  be  a  munkaidőről  szóló
előírásokat. Az viszont igaz, hogy nem is ismertem azokat....

   - Szerepelt  a  szerződésben,  hogy  a  cég  korlátozhatja   a  személyes
szabadságodat? - kérdezte Crash.

   - Nem  -  ráztam  meg  a fejem rövid gondolkodás után. - Azt hiszem,  nem
szerepelt ilyen kitétel a szerződésben. Ha lett volna, alá sem írom.

   - Úgy - mondta halkan. Bólogatott és bölcs gondolataiba  merült. - Tehát,
nem szerepelt benne ilyesmi.

   Vártam.

   Elég sokáig vártam.

   Crash  sosem  gyors észjárásával volt híres, az viszont kétségtelen, hogy
városunk törvénytisztelő polgárai közül is messze kiemelkedett a rend iránti
elkötelezettségével. Ezért is választottuk egyhangú szavazással békebírónak.

   - Nos  -  kezdett  bele,  hosszas  gondolkozás  után.  - Először is,  nem
követtél   el   törvénysértés,   mert  jogellenesen  akadályoztak  személyes
szabadságjogaid  érvényesítésében,  tehát  neked  jogod volt olyan eszközzel
küzdened  ez  ellen,  amilyen csak a rendelkezésedre állt. Jelen esetben egy
húsvágó  bárddal...  Másodszor,  jogos  önvédelmet  gyakoroltál csupán, mert
elhárítottál egy, a tisztességed ellen irányuló, aljas merényletet. Városunk
minden   polgárának  joga  s  kutyakötelessége  rész  venni  a  rendes,  évi
lazachalászaton.  Így  kívánják a hagyományok. Aki nem él ezen jogával s nem
tesz eleget kötelességének, az utolsó gazfickó. Természetesen, a hagyományok
szellemében.  Ez  rólad nem mondható el, mert testi épséged, mi több, életed
kockáztatásával   semmisítettél   meg   egy   sátáni  természetű  elektromos
szerkezetet,  mely  gonosz  programozójának  engedelmeskedve,  vissza  akart
tartani   attól,   hogy   teljesítsd   városoddal   szembeni,   első   számú
kötelezettségedet.   Harmadszor,   dicséretre  és  csodálatra  méltó  tettet
hajtottál  végre, mert megsemmisítettél egy ocsmány gépezetet, mely városunk
rendje  ellen  tört  azzal,  hogy megkísérelte sárba tiporni a lazacidényhez
fűződő nemes hagyományainkat.

   - Azt  hiszem  - tette hozzá - a városi tanács elé kell vinnem a  dolgot.
Feltétlenül  elismerést, kitüntetést érdemelsz. De most tűnj innen a fenébe!
Halászni akarok. Különben is, Ceeva már kérdezősködött felőled...

   Tisztességgel  elköszöntem  tőle, megadva a köteles tiszteletet korának s
hivatalának.

   Megértettem,  hogy  zaklatott, hogy ideges, mert feltartottam. Lazacidény
csak egyszer van egy évben!

   Bizsergetett engem is a halászszenvedély.

   Megnyugodva indultam megkeresni Ceevát.

   Kisvártatva  rá  is  találtam.  Pár  száz  méterrel  lejjebb halászott, a
szüleivel.

   Már messziről integetett.

   A nyakamba ugrott, mikor odaértem hozzájuk.

   Ebből  tudtam,  hogy  rendben,  sínen  van  a dolog. A férjének érezhetem
magam.

   A zord atya férfias kézszorítással üdvözölt.

   Fellélegeztem. Tartottam tőle, féltem, hogy rossz véleménnyel lesz rólam,
késésem miatt, de egy bántó szót sem szólt. Azonnal maga mellé invitált.

   Ebből tudtam, máris a vejének tekint, nincs semmilyen kifogása a Ceevával
kötendő  házasságom  ellen.  Mert lazacidénykor nincs barátság, udvariasság,
csak  a  rokonok  halásznak együtt, más nem. Ilyenkor még a legjobb cimborák
zsebéből   is   gyorsan  előkerül  a  bicska,  a  bokszer,  a  revolver,  ha
összeszólalkoznak egy halászhelyen.

   Ez persze nem bűn.

   Nem  is  igazi  lazacidény  az, mikor nem kerül kórházba néhány forrófejű
fickó, akiket rendszeresen látogat az, aki odajuttatta őket.

   Harag nincs.

   A  törvény  értelmében  jártak  el  mindketten, a sebesült és a sebesülés
okozója  is,  mert  városunk  törvénykönyvében  szerepel  olyan  paragrafus,
miszerint:   halászhelyét   mindenkinek   jogában  áll  bármilyen  eszközzel
megvédeni,  kivéve  a  gyorstüzelő  és  nehézfegyvereket.  Halászhellyel nem
rendelkező  egyénnek  pedig  jogában  áll  bármilyen  eszközzel halászhelyet
szerezni, kivéve persze a fent említetteket.

   Nálunk  minden a törvény betűje szerint történik. Mindnyájan tisztességes
polgárok vagyunk.

   És  ha  néha,  egy-egy  tisztességes  polgár  elhalálozik  a halászhelyek
kapcsán kialakult szóváltásban?

   Emberek vagyunk. Halandóak.

   Az elhunytat a város saját halottjának tekinti, s a hagyományokhoz híven,
közköltségen   temetteti   el.  A  szóváltás  másik,  túlélő  résztvevőjének
semmilyen hátránya nem származhat az ügyből. Elvégre törvényesen járt el.

   A  lazaidény befejeztével rendszerint megszaporodnak a temetések. Így van
ez  rendjén,  természetes, hogy senki sem akarja félbeszakítani a halászatot
egy olyan mindennapi dologért, mint egy temetés. De még, ha valami különösen
elszánt  gyászoló erre is vetemedne, akkor sem jutna sokra. Mert ki ásná meg
a  sírt,  ha  a  sírásók is kint vannak a folyón? És ki szentelné be a sírt,
mikor  a  plébános szigonnyal a kezében gázolja a lazacoktól pezsgő vizet és
felettébb  gyorsan  előkapja  a  pisztolyát,  ha  valaki eme tevékenységében
zavarni akarja.

   Ezt a lazacidényt Ceeváék társaságában töltöttem.

   Jó volt a fogás.

   És Ceeva is igent mondott.

   Az apja megölelt és a fiának nevezett.

   Az anyja összecsókolt.

   És mindhárman csillogó szemekkel hallgatták elbeszélésemet, hogyan bántam
el a gaz és alávaló számítógéppel.

   Híres,   közismert  és  közmegbecsülésnek  örvendő  ember  lettem,  akire
felnézhet  az  ifjúság.  A  hagyományok  őre,  ki  testi épségét nem kímélve
harcolt azért, hogy jelen lehessen a lazachalászaton, hogy ugyanazt tehesse,
mit apja, nagyapja, dédapja tett a maga idejében.

   Az  senkinek nem jutott eszébe, hogy én nem vagyok őshonos a városban s a
felmenőim  sosem  hallottak  a  lazacidényről.  Vagy  lehet, hogy az eszükbe
jutott,  de  akkor  summázták annyival a gondolatot, hogy, ha én derék fickó
vagyok a felmenőim is azok lehettek és hasonlóan jártak volna el, mint én.

   Kellemes dolog a népszerűség. Köszönnek az utcán, még az ismeretlenek is,
meg-meghívnak  egy pohár italra, partikra invitálnak, ebédekre és vacsorákra
látnak vendégül.

   Beszélgettem erről Crash-sel.

   Azt  mondta,  jó  eséllyel  indulhatnék az idei polgármester-választáson.
Elvégre mindenki tudja rólam, hogy a törvény, a rend és a hagyományok embere
vagyok.   Ez  pedig  a  legjobb  ajánlólevél  városunkban,  bármely  pozíció
betöltésére.

   Ceevának is tetszik az ötlet. Szeretne polgármesterné lenni.

   Azért még fontolgatom a dolgot. Nem szeretek semmit elkapkodni.

   Új ismerőseim, barátaim is erősen kapacitálnak. Szerintük rám, csakis rám
van szüksége a városnak, a polgármesteri székben. Legalább lenne valaki, aki
nyíltan  a  szemébe merné mondani a fővárosi nagyfejűeknek, hogy mit, merre,
hova és miért. Lenne valaki, aki ki merne állni városunk hagyományaiért.

   Ez a véleményük.

   Mert  a  fővárosiak folyton beleavatkoznak városunk belügyeibe. Valamiért
azt  hiszik,  joguk  van  ehhez.  Pedig  önálló,  független városnak vagyunk
nyilvánítva.

   Bárki meggyőződhet róla, ha utánanéz a törvénykönyvekben.

   De ezek a fővárosiak nem ismerik a törvényt.

   Velem is mi történt!

   Világosan  le  van  fektetve,  hogy városunk polgárainak a városi bíróság
előtt  kell  számot  adniuk  tetteikről.  Senki  más nem illetékes egy helyi
polgárral szemben eljárni, még kihallgatást sem foganatosíthat.

   Ez egyértelmű.

   Erre  föl,  a  cég, melynek valaha alkalmazottja voltam, kiküldött hozzám
két embert, hogy arról a bűnös lelkületű számítógépről faggassanak.

   Nem voltam hajlandó szóba állni velük.

   Erőszakoskodtak.

   Olyannyira  erőszakoskodtak, hogy kénytelen voltam a békebíróhoz fordulni
védelemért, mely városunk minden tisztességes polgárát megilleti.

   Crash kérdőre vonta őket.

   Válaszul   zavaros  magyarázatba  kezdtek,  hogy  én  tönkretettem  az  ő
nyavalyás  cégük tulajdonát képező, értékesnek mondott berendezést. És ezért
holmi kártérítést követeltek.

   Crash   megpróbálta   velük  megértetni,  hogy  jogszerűen,  önvédelemből
cselekedtem.

   Nem akarták felfogni. Vagy nem tudták...

   Békebírónk  felszólította  őket,  hogy  hagyják  el  a  várost,  mert nem
tűrheti,  hogy  köztiszteletben  álló  polgárokat,  a polgármester-választás
esélyeseit, vadidegen jöttmentek zaklassák.

   Ők  arra  hivatkoztak, hogy felesleges a többes szám, mert csak velem van
bajuk  és  nem  érdekli  őket,  ki és mi vagyok. Amit tettem, azért fizetnem
kell!

   Crash-t - mint később elmesélte - mélységesen felháborította a dolog.

   Semmibe vették a hatóság felszólítását!

   Közölte  velük, hogy amennyiben nem hagyják el önszántukból a várost, úgy
ki fogja toloncolni őket.

   Kinevették.

   Hogy  azok  az idők már elmúltak. Nem élünk már nagyapáink korában, mikor
egy  békebírónak  szinte  korlátlan  hatalma  volt  egy  város  felett. Hogy
jogállamban  élünk.  Hogy  információs  szupersztrádák épülnek és egy őskori
kövületnek semmi létjogosultsága nincs. Hogy törvények irányítják az életet.

   Crash-nek  is ez volt a véleménye. Ez utóbbiban egyet értett velük. Ezért
is  szólította  fel  őket,  hogy  kövessék a vasútállomásra, ahol ő, a város
költségén, megváltja számukra a jegyeket és felteszi őket a vonatra.

   Nem hallgattak a jó szóra.

   Ezzel kimerítették a hatósági intézkedésnek való ellenszegülés fogalmát.

   Crash kényszert alkalmazott.

   Előkapta a gyorstüzelőjét, és beléjük ürítette a tárat.

   Mindketten elhunytak.

   Ezután már semmi kifogásuk nem volt a városunkból való távozás ellen.

   Az ügy megoldódott.

   Izgatottan várom a polgármester-választást.

   Crash  a  maga  részéről nyugodt a békebíró-választás felől. Biztos, hogy
meghosszabbítják  mandátumát. Nála jobb békebírót keresve sem találnánk, még
a  mi  városunkban  sem,  pedig  annak  minden  lakosa  modellt  állhatna  a
tisztességes polgár szobrához.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező