Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                  INVADERS

   Az  új  állásom  nem  volt  valami  fényes.  Egy  Coconuts névre hallgató
gazfickó  alkalmazott,  mint  hálózat-felügyelőt. Cége nem volt valami nagy,
talán,  ha  tíz  kollégával,  ha  összefutottam  az irdatlan nagy, külvárosi
raktártárban, ahol a székhelye volt. A lerobbant, hangárszerű épület belseje
éppen  úgy  festett,  ahogy  az  egész kívülről kinézett. Coconuts nem sokat
adott   a  látszatra,  de  az  alkalmazottai  kényelmére  sem.  A  raktárban
ládahalmok választották el az "irodákat", amelyek berendezését szerintem egy
ócskatelep végkiárusításáról szerezte be.

   De  a  számítógépekre  egy  szót  sem szólhattam. A legújabb, leggyorsabb
típusú  gépeket  dobálta  össze  valaki, csekély hozzáértéssel, de igen nagy
lelkesedéssel  és  rengeteg  kábellel,  lokális  hálózattá.  Ráment vagy két
napom,  míg  úgy,  ahogy  rendet sikerült tennem a nekivadult óriáskígyóként
tekergőző kábelkötegek között, míg rájöttem, milyen srófra járt elődöm esze.

   Leginkább  azon  igyekezett,  hogy  Coconuts ne tudja követni, mit csinál
valójában.  Ehhez  a  szép hagyományhoz én is tartottam magam, mert nem volt
túl bizalomgerjesztő sem a hely, sem a főnök.

   Szemmel  láthatóan  éjjel-nappal  zajlott  a  munka,  hozták  és vitték a
ládákat, amiknek a tartalmáról a gépeken semmilyen információ nem szerepelt,
csak a darabszámuk és értelmetlen betűsorozatokból álló kódok.

   Akkora  volt  a  forgalom, mint egy jól menő export-import cégnél, de nem
hiszem,  hogy  létezne olyan tisztességes, profitot termelő cég, amelyik egy
hasonló  helyen  rendezkedne  be. Coconuts is inkább nézett ki gengszternek,
semmint ügyvezető igazgatónak, ahogy szólíttatta magát.

   Meg  aztán,  törvényes  helyen  a  legritkább  esetben  veszik  igénybe a
magamfajták   szolgáltatásait,   inkább   vizsgázott,   diplomás  behatolás-
detektálókhoz   fordulnak,   vagy  a  Globális  Háló  rendszerfelügyeletétől
bérelnek fel egy hálózat-felügyelőt.

   A  másik  fura  dolog  az  volt,  hogy Coconuts nem gondoskodott számomra
váltótársról,  márpedig  a  huszonnégy  órás  készenlétet már csak biológiai
okokból  sem  bírja  túl  sokáig  az  ember.  Amikor  ezt felvettettem neki,
megnyugtatott,  kapcsolódjak  csak  ki  akármikor, ha fáradtnak érzem magam,
pihenjek,  aludjak, a cég kontójára hozathatok akármit, de ne mozduljak ki a
raktárból, és ne igyam le magam túlságosan.

   A  feltételek nem voltak elfogadhatatlanok. Néhány összetolt ládából, egy
szivacslapból,  meg  egy  hálózsákból  egész  kellemes helyet alakítottam ki
magamnak. Különben sem vagyok az a mászkálós típus, ráadásul, ha ilyen príma
cuccokkal  dolgozhatok kedvemre - Coconuts nem kérte, hogy valóban figyeljem
a  Hálót, csak azt, hogy legyek minél többet becsatlakozva - akkor különösen
nincs kedvem kimozdulni.

   Egy  igen  csinos  és  igen  hallgatag  leányzó bármikor elugrott nekem a
közeli  kínai étkezdébe egy kis falnivalóért meg sörért. Nem igazán szeretem
a  sanghaji  konyhát,  de  a  lány  nem  volt  hajlandó messzebb menni a két
saroknyira lévő étkezdénél.

   Ezt  néhány  tőmondattal  közölte  velem  és  azt  is,  hogy a főnök arra
utasította,  hogy  ne  hozzon  nekem  whiskyt.  Kedves  volt, mosolygott, de
csendes  volt és határozott. Ahogy elnéztem, az ő ereiben is csordogált némi
keleti  vér,  mint  manapság a legtöbbünkében. Rajtam, a szőke hajammal, kék
szememmel  nem  látszik, elmennék tősgyökeres svédnek, de az egyik nagyanyám
még a Felkelő Nap Országában látta meg először a felkelő napot.

   Tehát nincs valami előnyös külsőm. Részint ennek tudtam be a lány feltűnő
tartózkodását,  részint annak, hogy amennyire én figyeltem és láttam, ő volt
Coconuts   jobb   keze.  A  többiek  mind  hallgattak  rájuk.  A  nagydarab,
felturbózott szállító munkások épp úgy ugrottak egy szemvillanására, mint az
két  üzletkötő-féle,  akik  folyton  a  titkosított  kommunikációs vonalakon
csüngtek.

   Megpróbáltam,  csak  úgy,  kutyafuttában,  belelesni, hogy kivel és miről
cserélnek  eszmét,  mert nem árt, ha egy alkalmazott jól tájékozott a főnöke
ügyeit  illetően,  de  nem  sikerült.  Elég spéci kóddal dolgoztak, amit nem
lehetett  szőrmentén,  feltűnés nélkül feltörni, én meg nem akartam felhívni
magamra  a  figyelmet,  azzal,  hogy  olyasmibe piszkálok bele, amihez semmi
közöm.

   Ettem  a  sanghaji  kosztot, ittam a söröm, szundikáltam a ládákon, a nap
többi  részében  meg  a Hálózaton szörföztem, csak úgy, mulatságból. Egészen
úgy  éreztem magam, mintha egy nem túl elegáns helyen nyaralnék, ingyen, nem
is  ingyen,  fizetésért.  Már  kezdtem megszokni a szolid jólétet - csak egy
csinos  és  készséges  hölgy hiányzott, aki megosztotta volna velem magányos
éjszakáimat a ládáimon - amikor beütött a krach.

   Először  nem  tűnt fel semmi. Egy idő után kezdtem csak arra felfigyelni,
hogy   nem   hoznak   újabb  csomagokat,  csak  a  régieket  szállítják  el,
rohamtempóban.  Néhány  óra  alatt  kiürítették az egész raktárt, nem maradt
benne  más,  mint  a berendezés, az alkalmazottak, Coconuts, a lány, meg egy
csicsásra  festett  mikrokopter,  olyasféle, amilyennel a gazdagabb családok
csemetéi  szoktak  röpködni  szombat  esténként,  jobb környékeken, a klubok
körül.

   Sosem  voltam  valami  jó  megfigyelő, ha becsatlakoztam, ezért nem tudom
mikor  és  mivel kezdődött a dolog. A figyelmemet valójában csak az keltette
fel, amikor az ágyként használt ládáimat is elvitték.

   Nem  kérdeztem  a  szállítóktól,  hova, mert ők is abba hallgatag fajtába
tartoztak, mint a lány.

   Biztos,  ami  biztos,  kicsatlakoztam,  mert ha zűr készül, nem szerettem
volna,  ha  nem  reagálhatok  elég  gyorsan. Na ne gondoljon itt senki holmi
gyorstüzelős  vagánykodásra,  az  olyasmit  jobb szeretem meghagyni azoknak,
akiknek  az  a szakmájuk. Részemről inkább pucolok, ha forró a talaj a lábam
alatt. Őszintén szólva, már akkor is, ha melegedni érzem.

   És  ezúttal  igen  csak  éreztem  azt a bizonyos langyosságot, ami mindig
felettébb  gyors  mozgásra  serkent. De nem mertem mozdulni. Túlságosan szem
előtt  voltam  és a badis gyerekek, akiknek implantjai láttán eddig is nehéz
volt  elhinni,  hogy  kikötői munkások igen komoly szerszámokat szedtek elő.
Amennyire  én  értek  a  haditechnikához,  ezek legalább olyan csúcsminőségű
termékek voltak, mint a kütyük, amikkel én dolgoztam.

   Kezdtem  azon  töprengeni,  hogy  léphetnék  mégis  csak, feltűnés nélkül
olajra,  amikor  odajött hozzám Coconuts. Tényleg olyan gömbölyded és szőrös
volt,  mint a gyümölcs, aminek a nevét viselte. Azzal a különbséggel, hogy a
kókuszt szeretem, őt viszont kezdtem egyre kevésbé kedvelni, mert nagyon úgy
látszott, hogy belerángatott valami nemszeretem dologba.

   - És most jössz te - mondta nekem. Egy csillogó kockát húzott elő a műbőr
dzsekije  zsebéből.  - Ezen címek vannak. Nem kevés. Nem csinálsz mást, mint
amilyen   gyorsan   csak   tudod,  egyszerre  postázod,  érted  egyszerre  -
hangsúlyozta  ki  erőteljesen  -,  az  üzenetet,  ami  szintén  rajta  van a
memocube-on. csak azt és semmi mást.

   - Oké - bólogattam. - Világos.

   Mertem  volna  mást mondani? Úgy nézett rám, ahogy az ember egy különösen
visszataszító rovarra, vagy ilyesmire szokott.

   - Köszönd a jószerencsédnek, hogy itt lehetsz és te megúszod.  Legalábbis
egyenlőre. Mert ha megjönnek a mieink, nem garantálok semmit...

   - Kösz,  ezzel  feldobtál  - gondoltam magamban, de hangosan nem  mondtam
semmit. Talán már említettem, nem születtem hősnek.

   Alighanem  ezért  is  rázott  ki  annyira a hideg attól, amit a következő
percben láttam.

   Coconuts  az  övéhez nyúlt és a rajta függő kis fekete dobozon megnyomott
egy gombot. Azt láttam már, amikor felfogadott, hogy álcázókészüléket visel,
de  nem  gondoltam volna, hogy állandóan használja is. Azt hittem, hogy csak
azért van rajta, hogy ha a raktáron ütnek a zsaruk, könnyebben megléphessen.

   De tévedtem.

   Rögtön  megértettem,  miért.  Coconuts  nem volt ember. Ronda, gyíkpofájú
szerzet  állt  előttem  egyenruhának  látszó  holmiban,  mikor  megszűnt  az
álcázás.  Abból  gondoltam, hogy egyenruha, mert a többiek, a szállítók és a
lány  is,  mind kikapcsolták az álcázójukat. Egyformán voltak öltözve, még a
nőstény  is  egyenruhát  viselt.  Most már értettem, miért szerelte le olyan
gyorsan a közeledési kísérletemet. Ha ő is olyan rondának látott engem, mint
én  most  őt,  alighanem  igencsak  foroghatott  a gyomra, mikor kedveskedni
próbáltam.

   Kicsit  kapkodtam  a levegő után, de igyekeztem továbbra is magabiztosnak
látszani.

   - Mi ez? - csúszott ki a számon.

   - A fajtád vége, az Armageddon - villantotta elő villásnyelvét  Coconuts,
aki  ha  lehet,  rusnyaságban  felülmúlta  a  többieket. - Már mindenhol ott
vannak  a  partraszálló  egységeink...  Te fogod megadni a jelet, hogy mikor
kezdhetik  az  akcióikat,  a  zűrzavar  keltését,  a kommunikációs csatornák
megsemmisítését,  a  Globális Hálótok szétszaggatását. És aztán, ha teljes a
fejetlenség,   ha  menet  közben  már  nem  fedezhetik  fel  őket,  vagy  ha
felfedezik,  akkor  sem  tehetnek ellenük semmit, megindulnak a hajóink. Két
nap  múlva  itt  lesznek  a Naprendszeren kívülről és megtisztítjuk a Földet
tőletek. Élettérre van szükségünk!

   - Élettérre van szükségünk - visszhangozták mögötte a többiek.

   Az  egész  valami  gyenge,  hollywoodi  fércműre emlékeztetett. De sajnos
komoly volt.

   Villámgyorsan  zakatolt  az agyam, ahogy a leültem a billentyűzethez. Nem
vagyok  különösebben  filantróp,  de  mégsem  hagyhatom...  De mit lehet itt
tenni?

   Belöktem  a  memocube-ot  a  tárolóba.  A csatlakozót a halántékomon lévő
aljzatba  dugtam  és  elmerültem  a  Hálózatban,  ahol  már  nem láthattam a
mellettem  álló,  minden  mozdulatomat  figyelő  szörnyet.  És  ahol  ő  sem
láthatta, mit csinálok.

   Kiadtam  az  utasításokat,  a  parancsainak  megfelelően.  Egyetlen  apró
módosítást  eszközöltem  csak:  az  üzenetek postázási dátumát nem azonnalra
állítottam, ahogy kérte, hanem egy két évvel későbbi, véletlen dátumot adtam
meg.  Aztán az egész adatbázist átpumpáltam a város rendőr-főkapitányságának
szerverére,   sürgős   bejelentés   jelzéssel,  akkora  prioritással,  hogy,
szerintem,   egy  másodpercen  belül  meg  kellett  jelennie  a  kapitányság
valamennyi monitorán.

   Nem vagyok tégla, de mindennek van határa. Az rendben van, hogy többnyire
törvénytelen  üzletekben  veszek  részt - nem véletlenül ismerem olyan jól a
kapitányság  szerverét  -  de  nem  szeretném,  ha a Földet holmi gyíkpofájú
idegen szállnák meg. Az emberiségért talán nem lenne kár, ha kiirtanák, de a
gyerekeket  sajnálnám. És persze a saját bőrömet is féltem. Mert nem hiszem,
hogy ezek után még sokáig szükségük lenne rám, hogy életben hagynának...

   Egy kattanás. Kihúzták a csatlakozót a halántékomból.

   A feleségem állt előttem.

   - Kész  a  vacsora. Egész nap azokat a nyomorult komputereket bűvölöd  és
még  itthon  is a virtuális valóságban kóborolsz... Ha nem lennék, szerintem
éhen halnál, annyit játszol.

   Mentem vacsorázni. Már megint a legjobb résznél szakította félbe...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező