Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

                                ''A HALÁL ÚTJA

   Az  őszi  erdő  szép  volt,  színei  már  sok  festőt ihlettek meg. De ez
pillanatnyilag  senkit  sem  érdekelt.  A  négy férfi egyikét sem. Sem a kis
zsidót,  a  foszlott  ruhásat,  aki egy csaknem akkora ásót cipelt a vállán,
mint  önmaga, sem a két halálfejes sapkát viselő katonát, sem a hosszút, aki
a kezein bilincsekkel, egykedvűn lépdelt a két katona között.

   A  katonák  egymás  között  röhögcséltek  valamin,  amit  a kis ember nem
értett.  Lengyel  volt,  Lengyelországban  született,  kicsit  sem  vallásos
családban.  De  azért  hordania kellett a sárga csillagot. Nem értette a két
nácit, akik időnként oldalba bökték a hosszút a Schmeisser-géppisztolyukkal,
amit az fel sem vett.

   Nem  botlott meg, nem gyorsított, nem lassított, de a legkevésbé mutatott
alázatot  az uralkodó faj e két képviselője előtt. Mellesleg azok sem voltak
a   kimondott   germán   óriások,   mindketten   vagy  fél  fejjel  lehettek
alacsonyabbak  a  megbilincseltnél, ráadásul az egyik kifejezetten fekete, a
másik pedig inkább barna, mint szőke.

   Zbyszek   tudta,  hová  tartanak  és  csak  abban  reménykedett,  hogy  a
visszautat  legalább  hárman  fogják  megtenni.  Mert,  hogy  négyen nem, az
bizonyos. Ez a Halál Útja és igen nagy szerencse kell ahhoz, hogy visszafelé
is  végig  mehessen valaki rajta. Neki pedig egyszer már sikerült... A hely,
ami  felé  ballagtak,  elegye  volt  a  kínpadnak,  ahol  a hóhérok végeznek
áldozataikkal és a temetőnek, ahol elföldelik azokat.

   Csak abban bízott, hogy ez esetben ő, csak mint sírásó lesz szereplője az
eseményeknek.  Tizenkilenc  éves  volt, négy éve rab és átkozottul szeretett
volna  még  élni  egy  kicsit.  Legalább  addig,  hogy  egy nővel... De erre
egyenlőre  még  esélye sem volt. A táborban szigorúan elkülönítették a férfi
és  a  női  barakkokat,  a "tenyésztési kísérletekbe" meg valahogy senki sem
akart  bekerülni.  Tudták  mi vár rövid, körülményeikhez képest, paradicsomi
élet  után  a  kísérletben  résztvevőkre. Lehet, pár hétig ehetnek, amennyit
akarnak  és  ölelkezhetnek,  amennyit  csak  tudnak,  de  aztán a füst elfed
mindent...

   Ő pedig óvatos fickó volt.

   - Meghúzódni, kibekkelni - szajkózta az apja, akivel együtt volt, még  az
első néhány hétben. De neki nem sikerült.

   Zbyszeknek  eddig  igen. Túlélt mindent és mindenkit. A csak éhenhaláshoz
elég  ételt,  a veréseket, a robotot. Neki volt a barakkban a legalacsonyabb
száma.  De  a  környező barakkokban, az ismerősei sem tudtak olyanról akinek
kisebb  száma  lett volna, mint az övé. Néha elnézegette karján a kék számot
és valami furcsa büszkeséget érzett. De most félt.

   A  németek  egy  kulacsot  adogattak egymásnak, a szaga után ítélve vodka
lehetett benne.

   - Csak ne rúgjanak be, csak annyira ne rúgjanak be, - imádkozott  magában
- hogy engem is...

   Ezúttal óvatlan volt. Pont ott sertepertélt, amikor kerestek valakit, aki
elbír  egy  ásót.  Óvatlan volt, pedig tudta, milyen kicsin múlik a táborban
egy  élet.  Mindig  meghúzta  magát,  kicsiny  termetével eltűnt a tömegben,
szürkén,  hogy  ne akadjon meg senki szeme rajta. Mert akit észrevesznek, az
halott. Halott, csak azért, mert észrevették, hogy él.

   - Meglapulni, tűrni - ebben reménykedett.

   A  hosszú  nem.  Az  valahogy  semmibe vette a két katonát, a gyilkosait.
Láthatólag   nem  félt  tőlük,  annyit  sem  törődött  velük,  mint  egy-egy
falevéllel,  ami a szeme láttára hullt le az ágról. Zbyszek az ő nyelvét sem
beszélte.  Azt  tudta  nem angol, az tanulta még gyerekkorában és nem német,
mert  azzal  már  negyedik  éve küszködött. Kérdezte tőle honnan való, de az
idegen   röfögésszerű   hangokat   hallatva   válaszolt.  A  csattogásokból,
röffenésekből  csak  annyit  tudott leszűrni, hogy Hitler valami igen távoli
országgal  is  összeakaszthatta  azt  a csökött bajszát. Valószínűleg nem is
európai, mert az európai nyelveket már hangzás után felismerte, volt alkalma
itt a táborban, hogy megtanulja. De ilyen nyelvről még csak nem is hallott.

   Egyre nehezebb lett az ásó, ahogy közeledtek ahhoz a helyhez. Egyszer már
járt   itt.  Akkor  ugyanígy  rettegett,  pedig  akkor  sokan  voltak  és  a
teherautókon  meszet  hoztak  utánuk. Egy tömegsírt kellett betemetniük. Sok
halott   a  sír  mellett,  szétszóródva  hevert,  némelyik  dorongot,  követ
szorongatott a kezében.

   Szögletes sapkájukon a lengyel sas.

   Zbyszek  sírt  a  temetés  után.  Maga  sem  tudta,  miért.  Talán,  mert
megpróbálták, megpróbálták, ha eleve kudarcra ítéltettek is. És elestek...

   Kiértek az erdőből.

   A  mezőn,  mert  túl  nagy volt ahhoz, hogy tisztásnak nevezhessék, egyet
jelentettek az alacsony, alig észrevehető domborulatok. Zbyszek tudta mi van
alattuk. És ha nem vigyáz...

   A két német megint röhögött valamin.

   Ezúttal  nem  is  hallotta  min.  Ha  nem  is  mindent szót, de már sokat
megértett  a  vartyogásukból.  Muszáj  volt  megtanulnia, az élete múlhatott
rajta...

   A  hosszú  viszont  -  láthatóan  - ezúttal először mutatott érdeklődést.
Végigmérte  a  két  katonát  és  elvigyorodott.  Nem  mosoly volt, könyörgő,
barátságos,  hanem  meglehetősen  kegyetlen  vigyor. Zbyszek csak lopva mert
ránézni.

   - Ez kihívja maga ellen a sorsot... Pedig élhetne még... Néhány  percig -
józanodott  ki.  Az  idegen  ráröfögött  a  két  katonára.  Másnak a legjobb
indulattal sem lehetett beszédét nevezni.

   Azok összenéztek.

   - Rüf-rüf schwein - mókázott a fekete, orrát disznó módjára összehúzva.

   Ezen megint röhögtek.

   Az   idegen   pedig   velük   nevetett.   Aztán,  mintha  elvágták  volna
elkomorodott.  Felemelte  megbilincselt  kezét  a melle magasságáig. Furcsa,
zöld  fény  izzott  fel  a  csuklói  körül, a nácik legalább olyan elképedve
bámulták,  mint  Zbyszek.  Egyszerűen  nem hittek a szemüknek, nem hihettek,
mert  a  bilincs,  mint zsír a tűz felett, egyszerűen leolvadt a két nem túl
vastag csuklóról s furcsán fénylő, zöld cseppek hullott a föld felé.

   Az  SS-ek  pillanatnyi  meglepetésén  úrrá  lett  a  beléjük vert reflex.
Egyszerre   emelték   Schmeisserüket,   de   akármilyen  gyorsan  is  tudtak
cselekedni,  lassított  felvételként  hatottak az idegen mellett. Kinyújtott
karral  pattant  feléjük  és  karommá  görbült ujjak záródtak össze védtelen
gégéken.  Két, csaknem egy időben történő rántás, két szétszakított torok és
egy, az ég felé elporzó sorozat.

   Aztán csönd lett.

   És már csak két élőlény állt a mező szélén.

   Az  idegen  Zbyszekre  nézett.  Ő  idegesen lépett hátra egyet. Senki sem
fogja  elhinni,  hogy  nem  vett  részt a két náci legyilkolásában.... Ezért
pedig  halál jár... Hacsak... Hacsak, nem ez a fickó öli meg... De az nem is
lépett  közel  hozzá.  Csak  intett,  intett a mező végén némán aláereszkedő
zöldes színű, csészealj formájú repülő szerkezet felé.

   Aztán meg sem várva, Zbyszek hogy dönt, elindult arra.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.