Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                             A HALÁL CSATORNÁJA

   Pucoltam rendesen.

   Pucoltam, ahogy már nagyon régen nem. Talán sohasem ennyire. Futás közben
a  hasüregemben rejtett memórialapkán járt az eszem. Azt hiszem, azért, hogy
ne gondoljak a mögöttem lihegő fickókra.

   Mögöttem   lihegő?   Lemaradtak   már   jócskán,  az  éjszakai  pusztulat
dzsungelében, de zajuk még mindig hajszolt előre.

   - Ezek  nem játszanak - szúrtak belém újra s újra kiáltásaik. - Ezek  nem
viccből nyomták az arcomba a nyolcharminckettesüket.

   A  8.32  kaliberű  zsebkarabély igen alkalmas arra, hogy szétkenje valaki
agyát  a  mögötte  sötétlő, piszkos téglafalon. És ez az agy, két perce tán,
nagyon úgy nézett ki, hogy az enyém lesz...

   - Mit viszel, koszhadt? - kérdezte a magasabbik - Beszélj, mert, ha  kell
kivágjuk belőled a fuvarod...

   Tudták,  hogy  futár  vagyok.  Tudták,  hogy  árú van nálam, árú, amit én
sokkal  biztonságosabban,  mások  által  hozzáférhetetlenül  juttatok  el  a
címzetthez,  mintha, tünékeny fájlokat a mindent átszövő hálóra bíznék. Csak
a megbízóim oldaláról köphette el valaki, hogy úton vagyok s velem a fájlok,
amikben  fogalmam sincs, mi lehet. Az ügynököm, aki közvetítette az üzletet,
csak  közvetített,  nem  tudhatta,  mikor  lesz az akció. Csak a két megbízó
közül lehetett az egyik, csak közülük... Mert ki gondolná, hogy a lepusztult
vén  piás  külsejű  fickó,  aki  mellesleg  valóban lepusztult vén piás, egy
értékes  adathordozót  visz  a  hasüregében.  Értékes? Annak kell lennie, ha
húszezret  ér  csupán  az,  hogy a város egyik végéből a másikba tántorogjak
vele.

   Ennyit  kínáltak  és  én  elfogadtam.  Ha  már  így  születtem,  miért ne
használjam  ki?  Így  születtem,  zsebbel a hasamon, nem véletlenül hív igen
kevés  barátom Kengurunak. A rendellenesség, amivel élnem kell, talán a múlt
századi  atomrobbantások,  atombalesetek okozta biccenés a génállományomban,
talán az őseim által szedett kemikáliák öröke, végül is, mindegy. Zseb van a
hasamon,  apró,  tán  tenyérnyi  zseb,  melyet,  ha  zárva tartok, felületes
szemlélőnek  nem  is  tűnik  fel.  Arra  viszont  felettébb  alkalmas,  hogy
csempésszek  segítségével,  kicsiny tárgyakat rejtsek el benne, amikre sokan
lennének  kíváncsiak.  Mondjuk  egy memórialapkát. Mert ki keresne ilyet egy
bűzlő  koldusnál? Egyáltalán, ki nyúlna hozzá szívesen egy bőven "illatozó",
hajléktalan piáshoz? Ez az álca még mindig bejött. Most nem. Tudniuk kellett
rólam!

   Rohantam.

   Rohantam   végig  a  sikátorok  labirintusán,  már  jókora  előnnyel,  de
korántsem  biztonságban.  Atléta  múltam  gyorsasága  -  mint  futó  gyorsan
leszerepeltem, mert genetikailag rendellenes nem versenyezhet - megsegített,
de  az  előny  csak ideig-óráig maradhatott előny. Akik mögöttem jöttek, mit
jöttek,  száguldottak,  felturbózott  érzékeikkel  még  akkor is követhették
volna nyomom, ha nem pislákol néhány töretlenül feledett lámpa, ha nem virít
az égen a fogyó hold. Valószínűleg a szagom követték.

   Nem  lehetett  nehéz.  Az  akciókra  külön készülök. A gondosan mocskolt,
mosatlanul hordott ruhák, a magamra lötybölt liternyi brandy elég szagnyomot
hagyhatott  még  egy ostoba rendőrkutyának is. És ők nem azok voltak. A krém
jött  mögöttem,  a tongok két harcosa. Csak ijesztgetésből mutattak fegyvert
nekem, élve kellhettem nekik. Mert közülük bármelyik képes lett volna néhány
másodperc  alatt  hörgő  hústömeget  csinálni  belőlem. De nem ölni akartak,
legalábbis nem azonnal.

   De nem vártam meg, míg kinyilvánítják szándékaikat.

   Elfutottam.

   A  kínaiak  élvezték  a hajszát, harsány rikoltozással biztatták egymást.
Gondolom, ennek nagy része nekem szólt. Hogy mögöttem vannak, hogy elkapnak.
Ezt  ugyanolyan  biztosra  vették,  mint  én.  Lehet,  hogy az elpukkasztott
magnézium-bomba  elvakította  őket, lehet, hogy én gyorsabban lövök ki, mint
egy békebeli Forma 1-es Ferrari, de a kitartás az övék.

   A  csatornanyílás  kéretlenül  ötlött  a  szemembe.  Ha fel tudom emelni,
alámerülhetek s odalent, a rothadásban, hiába kiváló szaglásuk, nem jöhetnek
utánam.

   Legalábbis  ezt reméltem, míg térdelve, töredező körömmel feszítettem fel
a kerek vasfedelet.

   Engedett.

   Szerencsém volt.

   Leléptem  létrára,  aztán  a  fedelet  a fejem fölé tartva leereszkedtem.
Mikor  éreztem,  hogy  illeszkedik,  elengedtem és ugrottam. Mert már nagyon
közelről hallatszott a két, halált ígérő hang.

   Zuhanásom nem volt hosszú. És puhára estem. Puhára, mint egy emberi test.

   Mert  az  volt.  Egy  kicsiny  test.  Hangot nem adott, nem élhetett már.
Borzasztóan  érdekelt,  hol,  min  fekszem,  de mozdulni sem mertem. A lábak
éppen  a  fejem  felett  dobogtak.  Feküdtem  a hideg, nyirkos valamin, amit
embernek  gondoltam  és  vártam.  Vártam,  hogy  a két fickó eltűnjön innen,
kimászhassak  és  kérdőre  vonhassam  a  megbízóimat.  És  persze arra, hogy
mielőbb  eltűnhessek  a  városból. Mert a tongok sosem adják fel, sosem elég
nekik. Lehet, hogy megrendelőjük rég halott, de ők mennek a célpont után.

   - Becsületbeli ügy - mondják, - hogy a tisztességünkön folt ne eshessen.

   - Essen - kívántam és nagyon szerettem volna a Déli-Sarkon lenni. Esetleg
az Északin. Vagy máshol, lényeg, hogy nagyon, nagyon messze.

   A  két  arctalan  -  mert  nem  láttam  az  arcukat,  mert  nem volt időm
megjegyezni  róluk  semmit  -  killer  felettem talán elunta a dolgát, talán
szimatot  kapott  más  irányból.  Nem tudom, de eldobogtak. Hasra fordultam.
Valami nedveshez ért az arcom.

   Nyögtem.  Nem  a  bűzlő  nedvesség  miatt,  hanem  mert  megúsztam. Talán
megúsztam.

   - Ezen túl vagyok - tápászkodtam térdre és mertem először felvillantani a
zseblámpámat.

   Bár ne tettem volna!

   Sok  mindent láttam már életemben. Gondolom, az eddigiekből már kiderült,
hogy  nem  valamelyik  villanegyedben  láttam  meg  a  napvilágot,  hogy nem
papneveldében nevelkedtem. Sok mocskot láttam már, de ehhez foghatót nem.

   Talán tíz, talán tizenöt kis test hevert körülöttem. Gyerekek, úgy hattól
tíz  évesig,  vagy  inkább  az,  ami  maradt belőlük. Két-három napos hullák
lehettek,  amennyire  meg  tudtam  állapítani,  de  nem  vagyok  egy oszlás-
szakértő.  Mindnek  hiányzott  a  szeme,  mindnek  felmetszették  a hasát, a
mellkasát.  De  hiányoztak  az  ilyenkor kötelezően előbuggyanó belek, belső
szervek.  Minden  hiányzott  belőlük.  Csak  a  hús  és  a csont maradt ott,
meggyalázva. Térdeltem a kicsi hullák felett, valami idegen nedvesség ragadt
az arcomon, nem az enyém, valami, ami belőlük jött. Akkor kenhettem magamra,
mikor rájuk estem.

   Ocsmány  egy  érzés  volt,  éreztem  okádnom  kell.  A  hideg téglafalnak
támasztva homlokom, fojtottam vissza öklendezésemet.

   - Nem hagyhatok nyomot. Itt aztán igazán nem!

   Nem  attól  tartottam,  hogy  meggyanúsítanak,  részt  vettem  a gyerekek
lemészárlásában.  Aki  ide  vetette  a  holttesteket  tudhatta mit csinál. A
tenger következő dagálya átmossa majd a csatornának ezt a részét is, magával
sodorva  mindent,  amit  itt talál. Reflex volt ez, belém nevelődött, és már
sokszor,   sokat  köszönhettem  az  ilyen  belém  ivódott  reflexeknek.  Tán
valamiféle   tiszteletadás   is,   tisztelet   a  halottaknak.  Nem  akartam
összerondítani végső - tényleg végső? - nyughelyüket.

   Néztem  a  holttesteket. A világ nem túl szép és nem is igazán barátságos
hely,  ahol  senki  nem  azt  kapja  amit  szeretne, amit megérdemel. De nem
hiszem,  hogy  ezek a szerencsétlen kölykök ezt érdemelték volna. Bár ez úgy
nagyjából  és  egészében  senkit  sem  érdekel. Legkevésbé azokat a "szolid"
kereskedőket,  akik  ezekből a nyomorultakból és persze mások nyomorúságából
csináltak  pénzt.  Aminek  igenis  van szaga, édeskés, émelyítő szaga van, a
halál szaga.

   Aztán a saját nyomorúságom jutott eszembe.

   - Innen el kell tűnnöm...

   És mentem. Mentem, ahogy csak tudtam, mentettem tovább az irhámat.

   A  leggyávább  vakond  sem  fúrja ki magát olyan óvatosan a földből, mint
ahogy  én  előmásztam  a  Halál  Csatornájából.  A sikátorok azonban már rég
elnyelték  a két fickót, elnyeltek azok mindent és mindenkit, mint hamarosan
a kölyköket fogja a tenger, csendesen és nyomtalanul.

   Ahogy én tűntem el abból a városból.

   Halálra ítéltek, mert olyasmit bíztak rám, amihez sosem lett volna szabad
hozzáérnem.  Ma  sem  tudom  mi  volt  az.  Nem  tudom,  mi  lehetett azon a
memórialapkán.  Eltűnt  egy  szemétégető,  ahogy én dél felé. Mint a dalban.
Mentem  le  dél  felé,  a  szabadság  felé. Ahova talán még nem jutott el az
északi  civilizáció,  ahol,  talán még nem lopják el gyerekek szívét, máját,
hogy egy haldokló, ám dúsgazdag semmirekellő tovább lophassa a napot.

   Más   talán  megtette  volna  amire  vágytam,  számon  kért,  ítélkezett,
büntethetett volna, de én nem vagyok hős. Élek, a hősökkel pedig tele vannak
a temetők.

   Ez van.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező