''A HALÁL CSATORNÁJA
Pucoltam rendesen.
Pucoltam, ahogy már nagyon régen nem. Talán sohasem ennyire. Futás közben
a hasüregemben rejtett memórialapkán járt az eszem. Azt hiszem, azért, hogy
ne gondoljak a mögöttem lihegő fickókra.
Mögöttem lihegő? Lemaradtak már jócskán, az éjszakai pusztulat
dzsungelében, de zajuk még mindig hajszolt előre.
- Ezek nem játszanak - szúrtak belém újra s újra kiáltásaik. - Ezek nem
viccből nyomták az arcomba a nyolcharminckettesüket.
A 8.32 kaliberű zsebkarabély igen alkalmas arra, hogy szétkenje valaki
agyát a mögötte sötétlő, piszkos téglafalon. És ez az agy, két perce tán,
nagyon úgy nézett ki, hogy az enyém lesz...
- Mit viszel, koszhadt? - kérdezte a magasabbik - Beszélj, mert, ha kell
kivágjuk belőled a fuvarod...
Tudták, hogy futár vagyok. Tudták, hogy árú van nálam, árú, amit én
sokkal biztonságosabban, mások által hozzáférhetetlenül juttatok el a
címzetthez, mintha, tünékeny fájlokat a mindent átszövő hálóra bíznék. Csak
a megbízóim oldaláról köphette el valaki, hogy úton vagyok s velem a fájlok,
amikben fogalmam sincs, mi lehet. Az ügynököm, aki közvetítette az üzletet,
csak közvetített, nem tudhatta, mikor lesz az akció. Csak a két megbízó
közül lehetett az egyik, csak közülük... Mert ki gondolná, hogy a lepusztult
vén piás külsejű fickó, aki mellesleg valóban lepusztult vén piás, egy
értékes adathordozót visz a hasüregében. Értékes? Annak kell lennie, ha
húszezret ér csupán az, hogy a város egyik végéből a másikba tántorogjak
vele.
Ennyit kínáltak és én elfogadtam. Ha már így születtem, miért ne
használjam ki? Így születtem, zsebbel a hasamon, nem véletlenül hív igen
kevés barátom Kengurunak. A rendellenesség, amivel élnem kell, talán a múlt
századi atomrobbantások, atombalesetek okozta biccenés a génállományomban,
talán az őseim által szedett kemikáliák öröke, végül is, mindegy. Zseb van a
hasamon, apró, tán tenyérnyi zseb, melyet, ha zárva tartok, felületes
szemlélőnek nem is tűnik fel. Arra viszont felettébb alkalmas, hogy
csempésszek segítségével, kicsiny tárgyakat rejtsek el benne, amikre sokan
lennének kíváncsiak. Mondjuk egy memórialapkát. Mert ki keresne ilyet egy
bűzlő koldusnál? Egyáltalán, ki nyúlna hozzá szívesen egy bőven "illatozó",
hajléktalan piáshoz? Ez az álca még mindig bejött. Most nem. Tudniuk kellett
rólam!
Rohantam.
Rohantam végig a sikátorok labirintusán, már jókora előnnyel, de
korántsem biztonságban. Atléta múltam gyorsasága - mint futó gyorsan
leszerepeltem, mert genetikailag rendellenes nem versenyezhet - megsegített,
de az előny csak ideig-óráig maradhatott előny. Akik mögöttem jöttek, mit
jöttek, száguldottak, felturbózott érzékeikkel még akkor is követhették
volna nyomom, ha nem pislákol néhány töretlenül feledett lámpa, ha nem virít
az égen a fogyó hold. Valószínűleg a szagom követték.
Nem lehetett nehéz. Az akciókra külön készülök. A gondosan mocskolt,
mosatlanul hordott ruhák, a magamra lötybölt liternyi brandy elég szagnyomot
hagyhatott még egy ostoba rendőrkutyának is. És ők nem azok voltak. A krém
jött mögöttem, a tongok két harcosa. Csak ijesztgetésből mutattak fegyvert
nekem, élve kellhettem nekik. Mert közülük bármelyik képes lett volna néhány
másodperc alatt hörgő hústömeget csinálni belőlem. De nem ölni akartak,
legalábbis nem azonnal.
De nem vártam meg, míg kinyilvánítják szándékaikat.
Elfutottam.
A kínaiak élvezték a hajszát, harsány rikoltozással biztatták egymást.
Gondolom, ennek nagy része nekem szólt. Hogy mögöttem vannak, hogy elkapnak.
Ezt ugyanolyan biztosra vették, mint én. Lehet, hogy az elpukkasztott
magnézium-bomba elvakította őket, lehet, hogy én gyorsabban lövök ki, mint
egy békebeli Forma 1-es Ferrari, de a kitartás az övék.
A csatornanyílás kéretlenül ötlött a szemembe. Ha fel tudom emelni,
alámerülhetek s odalent, a rothadásban, hiába kiváló szaglásuk, nem jöhetnek
utánam.
Legalábbis ezt reméltem, míg térdelve, töredező körömmel feszítettem fel
a kerek vasfedelet.
Engedett.
Szerencsém volt.
Leléptem létrára, aztán a fedelet a fejem fölé tartva leereszkedtem.
Mikor éreztem, hogy illeszkedik, elengedtem és ugrottam. Mert már nagyon
közelről hallatszott a két, halált ígérő hang.
Zuhanásom nem volt hosszú. És puhára estem. Puhára, mint egy emberi test.
Mert az volt. Egy kicsiny test. Hangot nem adott, nem élhetett már.
Borzasztóan érdekelt, hol, min fekszem, de mozdulni sem mertem. A lábak
éppen a fejem felett dobogtak. Feküdtem a hideg, nyirkos valamin, amit
embernek gondoltam és vártam. Vártam, hogy a két fickó eltűnjön innen,
kimászhassak és kérdőre vonhassam a megbízóimat. És persze arra, hogy
mielőbb eltűnhessek a városból. Mert a tongok sosem adják fel, sosem elég
nekik. Lehet, hogy megrendelőjük rég halott, de ők mennek a célpont után.
- Becsületbeli ügy - mondják, - hogy a tisztességünkön folt ne eshessen.
- Essen - kívántam és nagyon szerettem volna a Déli-Sarkon lenni. Esetleg
az Északin. Vagy máshol, lényeg, hogy nagyon, nagyon messze.
A két arctalan - mert nem láttam az arcukat, mert nem volt időm
megjegyezni róluk semmit - killer felettem talán elunta a dolgát, talán
szimatot kapott más irányból. Nem tudom, de eldobogtak. Hasra fordultam.
Valami nedveshez ért az arcom.
Nyögtem. Nem a bűzlő nedvesség miatt, hanem mert megúsztam. Talán
megúsztam.
- Ezen túl vagyok - tápászkodtam térdre és mertem először felvillantani a
zseblámpámat.
Bár ne tettem volna!
Sok mindent láttam már életemben. Gondolom, az eddigiekből már kiderült,
hogy nem valamelyik villanegyedben láttam meg a napvilágot, hogy nem
papneveldében nevelkedtem. Sok mocskot láttam már, de ehhez foghatót nem.
Talán tíz, talán tizenöt kis test hevert körülöttem. Gyerekek, úgy hattól
tíz évesig, vagy inkább az, ami maradt belőlük. Két-három napos hullák
lehettek, amennyire meg tudtam állapítani, de nem vagyok egy oszlás-
szakértő. Mindnek hiányzott a szeme, mindnek felmetszették a hasát, a
mellkasát. De hiányoztak az ilyenkor kötelezően előbuggyanó belek, belső
szervek. Minden hiányzott belőlük. Csak a hús és a csont maradt ott,
meggyalázva. Térdeltem a kicsi hullák felett, valami idegen nedvesség ragadt
az arcomon, nem az enyém, valami, ami belőlük jött. Akkor kenhettem magamra,
mikor rájuk estem.
Ocsmány egy érzés volt, éreztem okádnom kell. A hideg téglafalnak
támasztva homlokom, fojtottam vissza öklendezésemet.
- Nem hagyhatok nyomot. Itt aztán igazán nem!
Nem attól tartottam, hogy meggyanúsítanak, részt vettem a gyerekek
lemészárlásában. Aki ide vetette a holttesteket tudhatta mit csinál. A
tenger következő dagálya átmossa majd a csatornának ezt a részét is, magával
sodorva mindent, amit itt talál. Reflex volt ez, belém nevelődött, és már
sokszor, sokat köszönhettem az ilyen belém ivódott reflexeknek. Tán
valamiféle tiszteletadás is, tisztelet a halottaknak. Nem akartam
összerondítani végső - tényleg végső? - nyughelyüket.
Néztem a holttesteket. A világ nem túl szép és nem is igazán barátságos
hely, ahol senki nem azt kapja amit szeretne, amit megérdemel. De nem
hiszem, hogy ezek a szerencsétlen kölykök ezt érdemelték volna. Bár ez úgy
nagyjából és egészében senkit sem érdekel. Legkevésbé azokat a "szolid"
kereskedőket, akik ezekből a nyomorultakból és persze mások nyomorúságából
csináltak pénzt. Aminek igenis van szaga, édeskés, émelyítő szaga van, a
halál szaga.
Aztán a saját nyomorúságom jutott eszembe.
- Innen el kell tűnnöm...
És mentem. Mentem, ahogy csak tudtam, mentettem tovább az irhámat.
A leggyávább vakond sem fúrja ki magát olyan óvatosan a földből, mint
ahogy én előmásztam a Halál Csatornájából. A sikátorok azonban már rég
elnyelték a két fickót, elnyeltek azok mindent és mindenkit, mint hamarosan
a kölyköket fogja a tenger, csendesen és nyomtalanul.
Ahogy én tűntem el abból a városból.
Halálra ítéltek, mert olyasmit bíztak rám, amihez sosem lett volna szabad
hozzáérnem. Ma sem tudom mi volt az. Nem tudom, mi lehetett azon a
memórialapkán. Eltűnt egy szemétégető, ahogy én dél felé. Mint a dalban.
Mentem le dél felé, a szabadság felé. Ahova talán még nem jutott el az
északi civilizáció, ahol, talán még nem lopják el gyerekek szívét, máját,
hogy egy haldokló, ám dúsgazdag semmirekellő tovább lophassa a napot.
Más talán megtette volna amire vágytam, számon kért, ítélkezett,
büntethetett volna, de én nem vagyok hős. Élek, a hősökkel pedig tele vannak
a temetők.
Ez van.