''CÁPAVÁROS
Az ötlet Békapofától származott. Ezt nem azért mondom, mert mentegetni
akarom magam, csak a tényekre szeretnék rávilágítani, nekem nincs annyi
okosság a fejemben, hogy ilyesmit ki tudjak találni.
Akkor már egy ideje igen rosszul ment mindkettőnk sora. Én már a
munkanélküli segélyezésből is kiestem, csak az kormányzati támogatásból
tengődtem valahogy, Békapofának legalább állása volt. Takarítógép-kezelőként
dolgozott egy bevásárlóközpontban. Mindenki ismeri ezeket a masinákat, ahhoz
túl ostobák, hogy maguktól elvégezzék a feladatukat, ahhoz viszont elég
intelligensek, hogy a kezelőjüknek bőven legyen ideje unatkozni. Ül a fickó
a nyeregben, rója a folyosókat és időnként megnyom egy-egy gombot. Nem a
karrier csúcsa, nem is fizetik meg valami jól. És a Békapofának abból a
pénzből kellett eltartania két gyereket, meg az asszonyt. Épp, hogy nem
kellett hó végén az ingyenkonyhára járniuk.
Így mennek a dolgok a huszonegyedik század közepén, az Egyesült Európa
fővárosában, Hai Cityben. Nem valami fényesen, mondhatom.
Már régóta törtük a fejünket, hogy lehetne egy kis pénzmaghoz jutnunk -
ezt hívják, azt hiszem, megélhetési bűnözésnek -, de mivel egyikünknek sem
volt se gyakorlata, se tehetsége a gengszterpályához, az ötleteink
megmaradtak a tervezgetés szintjén.
Míg nem egy napon...
Míg nem egy napon Ladislau betévedt abba a bevásárlóközpontba, ahol a
Békapofa söprögetett.
Most el kell mondanom, ki az a Ladislau. Valaha együtt jártunk vele
egyetemre. Mert jártunk egyetemre, mint szépreményű rendszerprogramozók.
Aztán Ladislaunak diplomája lett, pedig amolyan tizenkettő egy tucat
fazonként haladt előre, én meg repültem a diplomaosztás előtt nem sokkal, a
Békapofával együtt. A vád vírusgyártás volt és ezt már akkor is nagyon
komolyan vették. Legalábbis, ha hétköznapi felhasználóról volt szó, a
hadsereget persze senki sem perelte a katonai vírusokért. A legszebb az
egészben az volt, hogy nem is vírust írtunk. Egy önszaporító, mutáló,
sejtautomata-modellt akartunk csinálni, amivel szimulálni lehet az emberi
testben burjánzó rákos sejtek működését.
Volt már ilyen szimuláció, de a mienk jobbnak ígérkezett. Nem
dicsekvésként mondom, de a legjobbak között tartottak számon minket az
egyetemen, de egyéb körökben is. Nem állítom, hogy híresek voltunk, de
ismerték a logónkat a Hálózaton.
Egész szépen haladtunk, egyre trükkösebben törte át a legjobb védelmet is
a programunk, amikor valaki - akkor csak görénynek hívtuk, mert fogalmunk
sem volt, kit takar a "Közérdeket Szem Előtt Tartó Bejelentő" álnév -
egyenest dékáni hivatalhoz fordult, hogy mi az egyetem felszerelésével
illegális programot fejlesztünk.
Nem tudtunk kimosakodni. Nem sokkal azelőtt hozták a legújabb adatvédelmi
törvényt, amely értelmében a vírusgyártás akkor is büntetendő cselekmény, ha
az adott vírus sosem engedik szabadjára. Örülhettünk, hogy megússzuk
annyival, hogy páros lábbal távolítanak el az intézmény dicső falai közül és
nem jelentenek fel. Mert hiába esküdöztünk, hogy ez csak egy rákvírus
szimuláció. Fertőzött, mint a rossznyavalya és ez elég bizonyítéknak
bizonyult, azzal együtt, hogy a Bejelentő egy elektronikus levelet mellékelt
a mószerolásához, amelyben valaki vírusírással bíz meg minket. A megbízónak
természetesen sosem akadtak a nyomára, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem
létezett. Nem is kaptunk soha ilyen levelet. Mégis megtalálták a Békapofa
gépén, az enyémen meg a dekódolásához szükséges kulcsot.
Itt sem használt a védekezés, hogy az egyetemi város szabályzata szerint
tilos a diákoknak zárniuk a gépüket, ezért bárki hozzáférhetett mind az
anyagainkhoz, mind az adattárolóinkhoz.
Lehet, hogy mégis csak példát akartak statuálni, iskolai szinten.
Tehát repültünk.
Diploma nélkül elég nehéz munkát találni Hai Cityben. Az ember örülhet,
ha adódik valami olyasmi, amit Japánban már régen gépekkel végeztetnek. De
itt olcsó a munkaerő, átkozottul olcsó, olcsóbb, mint a korszerű gépek.
Ladislaunak viszont sikerült diplomát szereznie. A diplomamunkája egy, a
rákos sejtek működését emuláló, újszerű program volt. Nem állítom, hogy egy
az egyben ellopta a munkánkat, mert néhány, lényegtelen helyen
megváltoztatta a kódot, hogy mégse bitről-bitre ugyanazt a programot adja be
diplomamunkaként, amiért kirúgtak két embert az egyetemről. Egy ismerős
mesélte el nekünk a dolgot. talán tiltakozhattunk volna, de meg sem
próbáltuk. Az adatlapjainkon akkor már szerepelt, hogy miért távolítottak el
az egyetemről, tehát már eleve gyanúsak lettünk volna. Ráadásul semmi
bizonyítékunk sem volt, az anyagainkat az egyetem rendészete
megsemmisítette.
Legfeljebb káromkodhattunk.
Ezt meg is tettük, akkor is, meg az elkövetkező évek során is, jó
néhányszor.
És akkor, tíz évvel később, Békapofa összeakad Ladislauval. Ennek
meglehetősen kicsi a valószínűsége egy huszonhét milliós városban,
különösen, ha az illetők erősen különböző körökben mozognak.
Békapofa, saját bevallása szerint is, mint minden normális férfiember
tette volna a helyében, arra gondolt, hogy neki megy a takarítógéppel,
felökleli, aztán leszáll a gépről és addig üti, amíg mozog.
Hogy ezt megcselekedje, csupán két aprócska akadályba ütközött. Az egyik
az volt, hogy a roham után valószínűleg a rendőrök viszik el és elveszti az
állását, ha meg is ússza börtön nélkül. A másik meg, hogy a Békapofa bár
elég nagy darab fickó, nem igazán edzett. Az utóbbi években meg különösen
nem ért rá a fizikumával törődni, mert etetnie kellett a gyerekeit. Ladislau
pedig majd kicsattant az erőtől és az egészségtől, sütött róla, hogy tele
van pénzzel, megengedheti magának, hogy a legjobb szalonokban, dojokban
vegyen leckéket a legjobbaktól. Azaz, felettébb két esélyesnek ígérkezett a
mérkőzés.
A Békapofa inkább nem próbálkozott. Félreállította inkább a takarítógépet
és rosszullétre hivatkozva mobil telefonon elkéredzkedett a főnökétől. Mivel
ezt még sosem tette az alatt a három év alatt, mióta a cégnél dolgozik,
elengedték.
Ő meg szépen Ladislau nyomába szegődött. Eleinte nem volt semmiféle
határozott terve, csak úgy ment utána. A fickó hátra sem nézett, eszébe sem
jutott, hogy követhetik, de ha hátra néz is, kétséges, hogy felismerte volna
a Békapofát. A haverom vagy harminc kilót felszedett az egyetem óta.
Követte tehát a delikvenst, türelmesen. Sejtette, hogy nem kell sokáig
utána ballagnia, mert éppen ebédidő volt, Ladislau pedig úgy festett, mint
aki csak az ebédidő alatt ugrott ki valamiért, a környéken lévő
munkahelyéről. Elég elegáns része volt az a városnak, hogy egy olyan szemmel
láthatóan vastag pasas arra dolgozzon.
És nem is tévedett a Békapofa.
Ladislau egy jó nevű brókerház épületébe ment be. Kicsit várt az épület
előtt, de mikor a kiszemelt gazember még két óra múlva sem került elő,
megkeresett engem.
Tudta, hogy otthon ülök a gépem előtt és az álláshirdetéseket böngészem.
Nem egy csúcskategóriájú darab volt a computerem, de jobb, mint a nagy
átlagnak van. Nem csoda, hiszen majd minden pénzem ebbe öltem. Az igaz, hogy
nem volt - és ma sincs - jogosítványom, hogy hivatalos munkát végezhessek a
hálózaton, de ahhoz, hogy otthon, hobbiból mivel foglalkozik egy szürke kis
felhasználó, ahhoz senkinek semmi köze, míg az illető betartja a
törvényeket.
És nem felejtettem el semmit, abból, amit valaha megtanultam. Sőt, tovább
is képeztem magam, csakúgy, mint a Békapofa, mert az ember akár akarja, akár
nem folyamatosan tanul, ha folyton a Hálózaton lóg. nekünk pedig majdnem
minden szabadidőnk erre ment el.
Az ötlet akkor alakult ki a Békapofa fejében, amikor kiderítettem, hogy
nem tévedett. Ladislau csakugyan abban a brókerházban működik, mint
rendszergazda. Nem volt nehéz megtudnunk ezt az információt és nem is
követtünk el érte semmi illegálist, egyszerűen megnéztük a cég nyilvános
névjegyzékében.
Elmondta nekem, hogy mire gondol. Nem kellett kapacitálnia, elsőre
egyetértettem. Ettől a pillanattól kezdve, egymás szájából kapkodva szőttük
a tervet, míg el nem készültünk vele. Talán egy óra sem kellett, mikor már
csak egyetlen kérdés volt hátra:
Mikor vágjunk bele?
Mindketten érthetően türelmetlenek voltunk, nem akartuk halogatni, mert
még meggondolnánk magukat. A toronyugró sem a kockázaton elmélkedik, mikor
leugrik a toronyból, csak arra gondol, hogy azt csinálja, amit kell.
A Békapofa hazaszólt, hogy később ér haza, lehet, hogy az egész éjszakát
nálam tölti. Ez nem először fordult elő, így a felesége morgolódott kicsit,
de nem csodálkozott különösebben és nem is fogott gyanút, hogy valami
olyasmit akarunk csinálni, amit még sosem tettünk.
És elkezdtük.
Némi tőke is szükségeltetett a vállalkozásunkhoz, mert egymás között így
neveztük. Egy jogász valószínűleg egész más kifejezést alkalmazott volna, de
mi nem voltunk jogászok és egyébként sem éreztük bűnnek, amit csináltunk.
A tranzakciókhoz használt programok jó része már készen a
rendelkezésünkre állt, mert ha csak mulatságból is, az értékesítés minden
lehetősége nélkül, elég szép számú dolgot hoztunk mi össze párosban,
nyomorúságunk éveiben. Sosem gondoltuk, hogy ezek a programok pont erre
lesznek jók...
Pénzt kellett szereznünk, ha nem is keveset, de semmiképpen sem akkora
összeget, ami akár egy jobb pozícióban lévő ember számára is jelentősnek
számítana. Más ilyen esetben megpróbál megcsapolni egy bankot, vagy megfejni
egy céget. Ez a legnagyobb ostobaság, amit tehet, mert ezeket a helyeket
védik a legjobban. Mert minden kezdő cracker álma, hogy igazíthasson a
bankszámláján. Ugyan mi is igencsak kezdőknek számítottunk ezen a területen,
de ekkora ostobaságot meg sem kíséreltünk. Inkább bejegyeztettünk egy
alapítványt - ez ingyenes -, mely a csótányok Holdon való meghonosítására
alakult. Az egész lezajlott öt perc alatt. Hivatalos személyek lettünk, nem
holmi magánemberek, akiket jobban szemmel tartanak a hálózati ellenőrök,
legyenek azok védőprogramok, vagy élő emberek.
A következő lépésben béreltünk egy hongkongi elektronikus postafiókot -
természetesen az alapítvány nevében. Erre ráment az utolsó vasam is, úgyhogy
igyekeznünk kellett.
Az ilyen postafiókok általában valamelyik helyi gigaszerveren kapnak
helyet, szigorúan elkülönítve egymástól és a szerver többi részétől, nehogy
valaki illetéktelenül hozzáférjen más bérlők információihoz, vagy a
szerveren lévő adatokhoz.
Erre alapoztunk.
Meg arra, hogy senki sem akar zűrt magának, legkevésbé egy elektronikus
postahivatalt működtető cég. Ha híre megy valamelyikről, hogy adatok vesztek
el a szerveréhez, vagy valakinek sikerült betörnie hozzájuk, az igen nagy
presztízs és profitveszteséget okoz, különösen a Távolkeleten, ahol sokkal
többet adnak a régi hagyományokra.
Ezután már csak várnunk kellett egy keveset.
Talán fél óra múlva, Békapofa feladott húszezer ecreditet a postafiók
címére. A pénzre természetesen nem volt semmilyen fedezet és az igazoló kód
is egy egyszerű, véletlenszerű bájtsorozat volt. Aztán jöttem én, és
bejelentkeztem az alapítványi postafiókra, hogy jött-e postánk?
Jött.
Békapofa hamis átutalásán kívül még egy sereg reklámanyagot is találtam,
meg pár jó szándékú érdeklődő levelét. Manapság nem tud akkora marhaságot
feltenni valaki a Hálózatra, hogy néhány érdeklődő bele ne botoljon.
Megnéztem az átutalást és természetesen hibásnak találtam. Azonnal
reklamáltam a postahivatal ügyeletesénél.
Innentől semmi köze nem volt a számítástechnikához az ügynek, tiszta
pszichológia volt az egész.
Az ügyeletes nagyon kedves és türelmes volt, végighallgatta nagy hangú
dörgedelmeimet, közben villámgyorsan ellenőrizte, hogy az adott fájl tényleg
olvashatatlan-e. Az volt, mert ha mást nem is, hibás fájlokat remekül tudunk
előállítani. természetesen fenyegetőztem is egy kicsit, hogy az esetet
közzéteszem a Hálózat valamelyik interaktív hírlevelén, de erre valójában
nem is volt szükség.
A postahivatal ügyeletese személy szerint is el akarta kerülni a
botrányt, más sem hiányzott neki, mint, hogy a cégénél elveszítse az arcát,
hogy az ügyelete idején ilyesmi előfordulhatott. A cége érdekében is el
akarta kerülni, hogy a dolognak híre menjen, mert egy ilyen rossz reklám
könnyen végveszélybe sodorhat egy elektronikus postahivatalt. Ki az az
őrült, aki ott bérel fiókot, ahol elveszhetnek, megsérülhetnek a levelei?
Nem kellett hosszú ideig jártatnom a számat, kisvártatva felajánlotta,
hogy a cége megtéríti az alapítvány kárát. Kicsit ódzkodtam, de aztán
hagytam magam meggyőzni.
A pénzt azonnal átutalta.
Elnézést kértem tőle az esetleges sértő viselkedésemért, aztán nagy
udvariaskodások közepette elbúcsúztam tőle.
Volt már tőkénk!
Belevághattunk a terv következő pontjának végrehajtásába. Ehhez először
is meg kellett tudnunk Ladislau személyi azonosító számát. Valójában ez volt
első illegális lépése vállalkozásunknak, mert a hongkongi tréfát nem
nevezném törvénytelen cselekedetnek.
Bejelentkeztünk a Központi Nyilvántartó szerverére, továbbra is a
Csótányhonosítók nevében, azzal, hogy címlistát kívánunk vásárolni,
reklámanyagok terjesztése céljából. Készségesen álltak rendelkezésünkre,
végül is, ebből élnek. Biztos, ami biztos, mi csak egy ezer fős címlistát
kértünk, ami elég jelentéktelen mennyiség ahhoz, hogy az emberi ügyeletes
fel se figyeljen ránk, hagyja az egészet a kereskedő programjukra. Ezeknek a
kereskedő programoknak van egy iszonyúan nagy hibájuk. El akarnak - már ha
egy program esetében beszélhetünk akaratról - adni. Minél többet, annál
jobb. Így írták meg őket.
Ezért aztán a program készségesen állt rendelkezésünkre, mikor
kiszolgálásunk közben megváltoztattuk az igényeinket és egy tízmillió fős
listát rendeltünk. Egy ember ebben az esetben gyanút fogott volna, hogy itt
valami nincs rendben, de ebben a programba ilyen típusú védelmet nem
építettek bele. Mivel extra szolgáltatás vásároltunk, engedélyezte, hogy
hozzáférjünk az adatbázisukhoz, hogy magunk válogathassuk le a neveket. Egy
ember itt már a Hálózatfelügyeletet hívta volna, mert az még a leg-hozzá-
nem-értőbb idiótának is fel kellett volna, hogy tűnjön, hogy manuálisan
akarunk tízmillió nevet kiválogatni, egy több terabájtos adatbázisból. A
program rábólintott a dologra és már bent is volt az adatbázisukban.
Természetesen csak a nyilvános információkat láthattuk és a személyi
azonosító szám nem tartozott ezek közé. Ráadásul a rekordok keményen védve
vannak feltörés ellen, hiszen ha valaki hozzájut más ember azonosítójához,
gyakorlatilag azt tesz a nevében, amit akar.
És jött kalandunk legkritikusabb pontja, Ladislau SzASz-ának megszerzése.
Ne mondom el a trükköt, hogy sikerült, ez maradjon az én titkom. Nem
szeretném, ha más is felhasználná, esetleg pont ellenem. Nem tartott rövid
ideig a művelet kivitelezése, ezért is adtuk be a kereskedő programnak, hogy
tíz millió névre van szükségünk. Majd egy óráig veszkődtünk, mire sikerült.
Közöltük a programmal, hogy ismét meggondoltuk magunkat és mégiscsak egy
ezer fős, véletlenszerű listára van szükségünk. Gyanakvásról persze ezúttal
sem volt szó, megkaptuk a listát, amit tisztességesen ki is fizettünk. Az
extra válogatásért egy vasat sem kellett átutalnunk, mert időtartama alatt
egyetlen nevet sem hívtunk le az adatbázisból. Ami igaz is volt. Csak egy
azonosító számot, de ezt a program nem tudhatta.
Mikor kijelentkeztünk a Nyilvántartó szerveréről, megszorítottuk egymás
kezét. Sínen voltunk. És Ladislau a kezünkben. Ettől a pillanattól kezdve
azt tehettünk a nevében, amit csak úri kedvünk diktált.
De a java még hátra volt, ha az már gyorsabban is ment. Ladislau SzASz-
ának felhasználásával leelőlegeztünk egy kétszintes tengerparti villát a
Kajmán-szigeteken. Helyi ingatlanközvetítő számítógépe készséggel
rendelkezésünkre állt a tranzakció végrehajtásában, főként, mivel nem ült
mellette ember. A program simán engedélyezte, a jókora, sürgősségi felárral
megnövelt haszon reményében, hogy rajta keresztül, az ottani gépet használva
bázisként, hajtsunk végre egy aprócska tranzakciót.
Onnan jelentkeztünk be Ladislauként annak a brókerháznak a szerverére,
ahol Ladislau működött, mint rendszerfelügyelő. Teljes körű supervisori
jogokkal igazán nem volt nehéz piacra dobnunk néhány combosabb
részvénypakettet, a legkeresettebbek közül. Vették mint a cukrot.
Talán két perc sem kellett és máris harmichét milliós bevételt
csináltunk, amit az ingatlanközvetítő gépén keresztül szépen átutaltunk egy
kajmán-szigeteki bankba.
Az ebül szerzett pénzből kifizethettük volna a lefoglalózott villát, de
jobbnak láttuk, ha inkább egy igen ronda és kártékony vírus segítségével
tönkretesszük az ingatlanközvetítő rendszerét. Persze azért a nem dolgoztunk
teljesen tökéletesen, arra gondosan vigyáztunk, hogy a bejelentkezők
névsorában ott maradjon Ladislau neve a legutolsóként. Az viszont, hogy
melyik bankban tűnt el a pénz, helyreállíthatatlanul törlődött. Ha valaki
nagyon elszántan keresgélné a későbbiekben, persze megtalálhatja, de egy
ottani bankból pénzt, vagy pénzről szóló információt kihúzni majd nem
lehetetlen. Legalábbis törvényes úton. Ezért aztán az ottani bankból egészen
nyugodtan a hongkongi számlánkra utaltuk a pénz nagyobbik részét, a
kisebbiket pedig az enyémre.
Kellett az eltűnéshez, mert már egyikünk sem élvezte igazán Hai City
egészségtelen légkörét.
Elugrottunk Békapofa családjáért. Az asszonyka igencsak csodálkozott,
hogy ilyen hamar látja a férjét, azon meg még inkább, mikor férje közölte
vele, hogy utaznak, méghozzá messzire.
Akkor nem árulta el, honnan lettek hirtelen gazdagok, nem magyarázott el
semmit, de nem is volt rá idő. Siettünk, bár talán nem is kellett volna...
- Ennyi az én történetem - mondta Kreutzer és hátradőlt a foteljében.
Az újságírónő eltette a hangrögzítő kristályt.
- És ha megírom? - kérdezte.
- Írja meg nyugodtan - vonta meg a vállát a kérdezett.
- Nem zavarná, hogy lerántanám magáról a leplet, hogy bűnös úton alapozta
meg a hihetetlen vagyonát?
- Nem - koppant a válasz. - És önt nem zavarná, hogy ha a kolumbiai
kábítószerkartell néhány hirtelen haragú beosztottja látogatást tenne önnél?
- Hogy-hogy? - sápadt el a lány.
- Az általam csak Békapofaként emlegetett személy elég magas pozíciót
tölt be abban a szervezetben. És nem igazán szereti, ha a múltjában
vájkálnak. És kettőnknek közös a múltunk...
- Akkor, miért mondta el nekem? - kérdezte a lány.
- Harminc éve történt a dolog. Azóta már Ladislau is kiszabadult. Elévült
a cselekmény. Nincs az a bíróság, amelyik elítélne. Maga viszont halálos
veszélybe sodorná magát, a semmiért. Azért, hogy rossz sajtóm legyen, ami
nem árthat nekem és még csak nem is érdekel.
- Még mindig nem értem - mondta az újságírónő. - Azt sem, hogy miért
fogadott egyáltalán? Köztudott, hogy utálja az újságírókat, hogy sosem ad
interjút.
- Hogy-hogy miért? Hogy személyesen jelenthessem be a nagy
nyilvánosságnak, harminc éves munka és kísérletezés után sikerült olyan
csótányfajt kitenyésztenünk, amely bármilyen védőfelszerelés nélkül megél a
Hold felszínének zord körülményei között!