Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                  CÁPAVÁROS

   Az  ötlet  Békapofától  származott. Ezt nem azért mondom, mert mentegetni
akarom  magam,  csak  a  tényekre  szeretnék rávilágítani, nekem nincs annyi
okosság a fejemben, hogy ilyesmit ki tudjak találni.

   Akkor  már  egy  ideje  igen  rosszul  ment  mindkettőnk  sora.  Én már a
munkanélküli  segélyezésből  is  kiestem,  csak  az kormányzati támogatásból
tengődtem valahogy, Békapofának legalább állása volt. Takarítógép-kezelőként
dolgozott egy bevásárlóközpontban. Mindenki ismeri ezeket a masinákat, ahhoz
túl  ostobák,  hogy  maguktól  elvégezzék  a feladatukat, ahhoz viszont elég
intelligensek,  hogy a kezelőjüknek bőven legyen ideje unatkozni. Ül a fickó
a  nyeregben,  rója  a  folyosókat és időnként megnyom egy-egy gombot. Nem a
karrier  csúcsa,  nem  is  fizetik  meg valami jól. És a Békapofának abból a
pénzből  kellett  eltartania  két  gyereket,  meg az asszonyt. Épp, hogy nem
kellett hó végén az ingyenkonyhára járniuk.

   Így  mennek  a  dolgok a huszonegyedik század közepén, az Egyesült Európa
fővárosában, Hai Cityben. Nem valami fényesen, mondhatom.

   Már  régóta  törtük a fejünket, hogy lehetne egy kis pénzmaghoz jutnunk -
ezt  hívják,  azt hiszem, megélhetési bűnözésnek -, de mivel egyikünknek sem
volt   se   gyakorlata,  se  tehetsége  a  gengszterpályához,  az  ötleteink
megmaradtak a tervezgetés szintjén.

   Míg nem egy napon...

   Míg  nem  egy  napon  Ladislau betévedt abba a bevásárlóközpontba, ahol a
Békapofa söprögetett.

   Most  el  kell  mondanom,  ki  az  a Ladislau. Valaha együtt jártunk vele
egyetemre.  Mert  jártunk  egyetemre,  mint szépreményű rendszerprogramozók.
Aztán  Ladislaunak  diplomája  lett,  pedig  amolyan  tizenkettő  egy  tucat
fazonként  haladt előre, én meg repültem a diplomaosztás előtt nem sokkal, a
Békapofával  együtt.  A  vád  vírusgyártás  volt  és ezt már akkor is nagyon
komolyan  vették.  Legalábbis,  ha  hétköznapi  felhasználóról  volt  szó, a
hadsereget  persze  senki  sem  perelte  a katonai vírusokért. A legszebb az
egészben  az  volt,  hogy  nem  is  vírust  írtunk. Egy önszaporító, mutáló,
sejtautomata-modellt  akartunk  csinálni,  amivel szimulálni lehet az emberi
testben burjánzó rákos sejtek működését.

   Volt   már   ilyen   szimuláció,  de  a  mienk  jobbnak  ígérkezett.  Nem
dicsekvésként  mondom,  de  a  legjobbak  között  tartottak számon minket az
egyetemen,  de  egyéb  körökben  is.  Nem  állítom, hogy híresek voltunk, de
ismerték a logónkat a Hálózaton.

   Egész szépen haladtunk, egyre trükkösebben törte át a legjobb védelmet is
a  programunk,  amikor  valaki - akkor csak görénynek hívtuk, mert fogalmunk
sem  volt,  kit  takar  a  "Közérdeket  Szem  Előtt Tartó Bejelentő" álnév -
egyenest  dékáni  hivatalhoz  fordult,  hogy  mi  az egyetem felszerelésével
illegális programot fejlesztünk.

   Nem tudtunk kimosakodni. Nem sokkal azelőtt hozták a legújabb adatvédelmi
törvényt, amely értelmében a vírusgyártás akkor is büntetendő cselekmény, ha
az  adott  vírus  sosem  engedik  szabadjára.  Örülhettünk,  hogy  megússzuk
annyival, hogy páros lábbal távolítanak el az intézmény dicső falai közül és
nem  jelentenek  fel.  Mert  hiába  esküdöztünk,  hogy  ez csak egy rákvírus
szimuláció.  Fertőzött,  mint  a  rossznyavalya  és  ez  elég  bizonyítéknak
bizonyult, azzal együtt, hogy a Bejelentő egy elektronikus levelet mellékelt
a  mószerolásához, amelyben valaki vírusírással bíz meg minket. A megbízónak
természetesen  sosem  akadtak a nyomára, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem
létezett.  Nem  is  kaptunk soha ilyen levelet. Mégis megtalálták a Békapofa
gépén, az enyémen meg a dekódolásához szükséges kulcsot.

   Itt  sem használt a védekezés, hogy az egyetemi város szabályzata szerint
tilos  a  diákoknak  zárniuk  a  gépüket, ezért bárki hozzáférhetett mind az
anyagainkhoz, mind az adattárolóinkhoz.

   Lehet, hogy mégis csak példát akartak statuálni, iskolai szinten.

   Tehát repültünk.

   Diploma  nélkül  elég nehéz munkát találni Hai Cityben. Az ember örülhet,
ha  adódik  valami olyasmi, amit Japánban már régen gépekkel végeztetnek. De
itt olcsó a munkaerő, átkozottul olcsó, olcsóbb, mint a korszerű gépek.

   Ladislaunak  viszont sikerült diplomát szereznie. A diplomamunkája egy, a
rákos  sejtek működését emuláló, újszerű program volt. Nem állítom, hogy egy
az   egyben   ellopta   a   munkánkat,   mert   néhány,  lényegtelen  helyen
megváltoztatta a kódot, hogy mégse bitről-bitre ugyanazt a programot adja be
diplomamunkaként,  amiért  kirúgtak  két  embert  az egyetemről. Egy ismerős
mesélte  el  nekünk  a  dolgot.  talán  tiltakozhattunk  volna,  de  meg sem
próbáltuk. Az adatlapjainkon akkor már szerepelt, hogy miért távolítottak el
az  egyetemről,  tehát  már  eleve  gyanúsak  lettünk  volna. Ráadásul semmi
bizonyítékunk    sem    volt,   az   anyagainkat   az   egyetem   rendészete
megsemmisítette.

   Legfeljebb káromkodhattunk.

   Ezt  meg  is  tettük,  akkor  is,  meg  az  elkövetkező évek során is, jó
néhányszor.

   És  akkor,  tíz  évvel  később,  Békapofa  összeakad  Ladislauval.  Ennek
meglehetősen   kicsi   a   valószínűsége  egy  huszonhét  milliós  városban,
különösen, ha az illetők erősen különböző körökben mozognak.

   Békapofa,  saját  bevallása  szerint  is, mint minden normális férfiember
tette  volna  a  helyében,  arra  gondolt,  hogy neki megy a takarítógéppel,
felökleli, aztán leszáll a gépről és addig üti, amíg mozog.

   Hogy  ezt megcselekedje, csupán két aprócska akadályba ütközött. Az egyik
az  volt, hogy a roham után valószínűleg a rendőrök viszik el és elveszti az
állását,  ha  meg  is  ússza börtön nélkül. A másik meg, hogy a Békapofa bár
elég  nagy  darab  fickó, nem igazán edzett. Az utóbbi években meg különösen
nem ért rá a fizikumával törődni, mert etetnie kellett a gyerekeit. Ladislau
pedig  majd  kicsattant  az erőtől és az egészségtől, sütött róla, hogy tele
van  pénzzel,  megengedheti  magának,  hogy  a legjobb szalonokban, dojokban
vegyen  leckéket a legjobbaktól. Azaz, felettébb két esélyesnek ígérkezett a
mérkőzés.

   A Békapofa inkább nem próbálkozott. Félreállította inkább a takarítógépet
és rosszullétre hivatkozva mobil telefonon elkéredzkedett a főnökétől. Mivel
ezt  még  sosem  tette  az  alatt a három év alatt, mióta a cégnél dolgozik,
elengedték.

   Ő  meg  szépen  Ladislau  nyomába  szegődött.  Eleinte nem volt semmiféle
határozott  terve, csak úgy ment utána. A fickó hátra sem nézett, eszébe sem
jutott, hogy követhetik, de ha hátra néz is, kétséges, hogy felismerte volna
a Békapofát. A haverom vagy harminc kilót felszedett az egyetem óta.

   Követte  tehát  a  delikvenst, türelmesen. Sejtette, hogy nem kell sokáig
utána  ballagnia,  mert éppen ebédidő volt, Ladislau pedig úgy festett, mint
aki   csak   az   ebédidő  alatt  ugrott  ki  valamiért,  a  környéken  lévő
munkahelyéről. Elég elegáns része volt az a városnak, hogy egy olyan szemmel
láthatóan vastag pasas arra dolgozzon.

   És nem is tévedett a Békapofa.

   Ladislau  egy  jó nevű brókerház épületébe ment be. Kicsit várt az épület
előtt,  de  mikor  a  kiszemelt  gazember  még két óra múlva sem került elő,
megkeresett engem.

   Tudta,  hogy otthon ülök a gépem előtt és az álláshirdetéseket böngészem.
Nem  egy  csúcskategóriájú  darab  volt  a  computerem, de jobb, mint a nagy
átlagnak van. Nem csoda, hiszen majd minden pénzem ebbe öltem. Az igaz, hogy
nem  volt - és ma sincs - jogosítványom, hogy hivatalos munkát végezhessek a
hálózaton,  de ahhoz, hogy otthon, hobbiból mivel foglalkozik egy szürke kis
felhasználó,   ahhoz   senkinek   semmi  köze,  míg  az  illető  betartja  a
törvényeket.

   És nem felejtettem el semmit, abból, amit valaha megtanultam. Sőt, tovább
is képeztem magam, csakúgy, mint a Békapofa, mert az ember akár akarja, akár
nem  folyamatosan  tanul,  ha  folyton a Hálózaton lóg. nekünk pedig majdnem
minden szabadidőnk erre ment el.

   Az  ötlet  akkor alakult ki a Békapofa fejében, amikor kiderítettem, hogy
nem   tévedett.  Ladislau  csakugyan  abban  a  brókerházban  működik,  mint
rendszergazda.  Nem  volt  nehéz  megtudnunk  ezt  az  információt és nem is
követtünk  el  érte  semmi  illegálist, egyszerűen megnéztük a cég nyilvános
névjegyzékében.

   Elmondta  nekem,  hogy  mire  gondol.  Nem  kellett  kapacitálnia, elsőre
egyetértettem.  Ettől a pillanattól kezdve, egymás szájából kapkodva szőttük
a  tervet,  míg el nem készültünk vele. Talán egy óra sem kellett, mikor már
csak egyetlen kérdés volt hátra:

   Mikor vágjunk bele?

   Mindketten  érthetően  türelmetlenek voltunk, nem akartuk halogatni, mert
még  meggondolnánk  magukat. A toronyugró sem a kockázaton elmélkedik, mikor
leugrik a toronyból, csak arra gondol, hogy azt csinálja, amit kell.

   A  Békapofa hazaszólt, hogy később ér haza, lehet, hogy az egész éjszakát
nálam  tölti. Ez nem először fordult elő, így a felesége morgolódott kicsit,
de  nem  csodálkozott  különösebben  és  nem  is  fogott gyanút, hogy valami
olyasmit akarunk csinálni, amit még sosem tettünk.

   És elkezdtük.

   Némi  tőke is szükségeltetett a vállalkozásunkhoz, mert egymás között így
neveztük. Egy jogász valószínűleg egész más kifejezést alkalmazott volna, de
mi nem voltunk jogászok és egyébként sem éreztük bűnnek, amit csináltunk.

   A   tranzakciókhoz   használt   programok   jó   része   már   készen   a
rendelkezésünkre  állt,  mert  ha csak mulatságból is, az értékesítés minden
lehetősége  nélkül,  elég  szép  számú  dolgot  hoztunk  mi  össze párosban,
nyomorúságunk  éveiben.  Sosem  gondoltuk,  hogy  ezek a programok pont erre
lesznek jók...

   Pénzt  kellett  szereznünk,  ha nem is keveset, de semmiképpen sem akkora
összeget,  ami  akár  egy  jobb pozícióban lévő ember számára is jelentősnek
számítana. Más ilyen esetben megpróbál megcsapolni egy bankot, vagy megfejni
egy  céget.  Ez  a  legnagyobb ostobaság, amit tehet, mert ezeket a helyeket
védik  a  legjobban.  Mert  minden  kezdő  cracker álma, hogy igazíthasson a
bankszámláján. Ugyan mi is igencsak kezdőknek számítottunk ezen a területen,
de  ekkora  ostobaságot  meg  sem  kíséreltünk.  Inkább  bejegyeztettünk egy
alapítványt  -  ez  ingyenes -, mely a csótányok Holdon való meghonosítására
alakult.  Az egész lezajlott öt perc alatt. Hivatalos személyek lettünk, nem
holmi  magánemberek,  akiket  jobban  szemmel tartanak a hálózati ellenőrök,
legyenek azok védőprogramok, vagy élő emberek.

   A  következő  lépésben béreltünk egy hongkongi elektronikus postafiókot -
természetesen az alapítvány nevében. Erre ráment az utolsó vasam is, úgyhogy
igyekeznünk kellett.

   Az  ilyen  postafiókok  általában  valamelyik  helyi gigaszerveren kapnak
helyet,  szigorúan elkülönítve egymástól és a szerver többi részétől, nehogy
valaki   illetéktelenül   hozzáférjen  más  bérlők  információihoz,  vagy  a
szerveren lévő adatokhoz.

   Erre alapoztunk.

   Meg  arra,  hogy senki sem akar zűrt magának, legkevésbé egy elektronikus
postahivatalt működtető cég. Ha híre megy valamelyikről, hogy adatok vesztek
el  a  szerveréhez,  vagy valakinek sikerült betörnie hozzájuk, az igen nagy
presztízs  és  profitveszteséget okoz, különösen a Távolkeleten, ahol sokkal
többet adnak a régi hagyományokra.

   Ezután már csak várnunk kellett egy keveset.

   Talán  fél  óra  múlva,  Békapofa feladott húszezer ecreditet a postafiók
címére.  A pénzre természetesen nem volt semmilyen fedezet és az igazoló kód
is  egy  egyszerű,  véletlenszerű  bájtsorozat  volt.  Aztán  jöttem  én, és
bejelentkeztem az alapítványi postafiókra, hogy jött-e postánk?

   Jött.

   Békapofa  hamis átutalásán kívül még egy sereg reklámanyagot is találtam,
meg  pár  jó  szándékú érdeklődő levelét. Manapság nem tud akkora marhaságot
feltenni valaki a Hálózatra, hogy néhány érdeklődő bele ne botoljon.

   Megnéztem  az  átutalást  és  természetesen  hibásnak  találtam.  Azonnal
reklamáltam a postahivatal ügyeletesénél.

   Innentől  semmi  köze  nem  volt  a számítástechnikához az ügynek, tiszta
pszichológia volt az egész.

   Az  ügyeletes  nagyon  kedves és türelmes volt, végighallgatta nagy hangú
dörgedelmeimet, közben villámgyorsan ellenőrizte, hogy az adott fájl tényleg
olvashatatlan-e. Az volt, mert ha mást nem is, hibás fájlokat remekül tudunk
előállítani.  természetesen  fenyegetőztem  is  egy  kicsit,  hogy az esetet
közzéteszem  a  Hálózat  valamelyik interaktív hírlevelén, de erre valójában
nem is volt szükség.

   A  postahivatal  ügyeletese  személy  szerint  is  el  akarta  kerülni  a
botrányt,  más sem hiányzott neki, mint, hogy a cégénél elveszítse az arcát,
hogy  az  ügyelete  idején  ilyesmi  előfordulhatott. A cége érdekében is el
akarta  kerülni,  hogy  a  dolognak híre menjen, mert egy ilyen rossz reklám
könnyen  végveszélybe  sodorhat  egy  elektronikus  postahivatalt.  Ki az az
őrült, aki ott bérel fiókot, ahol elveszhetnek, megsérülhetnek a levelei?

   Nem  kellett  hosszú  ideig jártatnom a számat, kisvártatva felajánlotta,
hogy  a  cége  megtéríti  az  alapítvány  kárát.  Kicsit ódzkodtam, de aztán
hagytam magam meggyőzni.

   A pénzt azonnal átutalta.

   Elnézést  kértem  tőle  az  esetleges  sértő  viselkedésemért, aztán nagy
udvariaskodások közepette elbúcsúztam tőle.

   Volt már tőkénk!

   Belevághattunk  a  terv következő pontjának végrehajtásába. Ehhez először
is meg kellett tudnunk Ladislau személyi azonosító számát. Valójában ez volt
első  illegális  lépése  vállalkozásunknak,  mert  a  hongkongi  tréfát  nem
nevezném törvénytelen cselekedetnek.

   Bejelentkeztünk   a  Központi  Nyilvántartó  szerverére,  továbbra  is  a
Csótányhonosítók   nevében,   azzal,   hogy  címlistát  kívánunk  vásárolni,
reklámanyagok  terjesztése  céljából.  Készségesen  álltak rendelkezésünkre,
végül  is,  ebből  élnek. Biztos, ami biztos, mi csak egy ezer fős címlistát
kértünk,  ami  elég  jelentéktelen mennyiség ahhoz, hogy az emberi ügyeletes
fel se figyeljen ránk, hagyja az egészet a kereskedő programjukra. Ezeknek a
kereskedő  programoknak  van egy iszonyúan nagy hibájuk. El akarnak - már ha
egy  program  esetében  beszélhetünk  akaratról  - adni. Minél többet, annál
jobb. Így írták meg őket.

   Ezért   aztán   a   program   készségesen  állt  rendelkezésünkre,  mikor
kiszolgálásunk  közben  megváltoztattuk  az igényeinket és egy tízmillió fős
listát  rendeltünk. Egy ember ebben az esetben gyanút fogott volna, hogy itt
valami  nincs  rendben,  de  ebben  a  programba  ilyen  típusú védelmet nem
építettek  bele.  Mivel  extra  szolgáltatás vásároltunk, engedélyezte, hogy
hozzáférjünk  az adatbázisukhoz, hogy magunk válogathassuk le a neveket. Egy
ember  itt  már  a Hálózatfelügyeletet hívta volna, mert az még a leg-hozzá-
nem-értőbb  idiótának  is  fel  kellett  volna, hogy tűnjön, hogy manuálisan
akarunk  tízmillió  nevet  kiválogatni,  egy több terabájtos adatbázisból. A
program rábólintott a dologra és már bent is volt az adatbázisukban.

   Természetesen  csak  a  nyilvános  információkat  láthattuk és a személyi
azonosító  szám  nem tartozott ezek közé. Ráadásul a rekordok keményen védve
vannak  feltörés  ellen, hiszen ha valaki hozzájut más ember azonosítójához,
gyakorlatilag azt tesz a nevében, amit akar.

   És jött kalandunk legkritikusabb pontja, Ladislau SzASz-ának megszerzése.
Ne  mondom  el  a  trükköt,  hogy  sikerült,  ez  maradjon az én titkom. Nem
szeretném,  ha  más is felhasználná, esetleg pont ellenem. Nem tartott rövid
ideig a művelet kivitelezése, ezért is adtuk be a kereskedő programnak, hogy
tíz millió névre van szükségünk. Majd egy óráig veszkődtünk, mire sikerült.

   Közöltük  a programmal, hogy ismét meggondoltuk magunkat és mégiscsak egy
ezer  fős, véletlenszerű listára van szükségünk. Gyanakvásról persze ezúttal
sem  volt  szó,  megkaptuk a listát, amit tisztességesen ki is fizettünk. Az
extra  válogatásért  egy vasat sem kellett átutalnunk, mert időtartama alatt
egyetlen  nevet  sem  hívtunk le az adatbázisból. Ami igaz is volt. Csak egy
azonosító számot, de ezt a program nem tudhatta.

   Mikor  kijelentkeztünk  a Nyilvántartó szerveréről, megszorítottuk egymás
kezét.  Sínen  voltunk.  És Ladislau a kezünkben. Ettől a pillanattól kezdve
azt tehettünk a nevében, amit csak úri kedvünk diktált.

   De  a  java még hátra volt, ha az már gyorsabban is ment. Ladislau SzASz-
ának  felhasználásával  leelőlegeztünk  egy  kétszintes tengerparti villát a
Kajmán-szigeteken.    Helyi    ingatlanközvetítő    számítógépe   készséggel
rendelkezésünkre  állt  a  tranzakció végrehajtásában, főként, mivel nem ült
mellette  ember. A program simán engedélyezte, a jókora, sürgősségi felárral
megnövelt haszon reményében, hogy rajta keresztül, az ottani gépet használva
bázisként, hajtsunk végre egy aprócska tranzakciót.

   Onnan  jelentkeztünk  be  Ladislauként annak a brókerháznak a szerverére,
ahol  Ladislau  működött,  mint  rendszerfelügyelő.  Teljes körű supervisori
jogokkal   igazán   nem   volt   nehéz   piacra   dobnunk  néhány  combosabb
részvénypakettet, a legkeresettebbek közül. Vették mint a cukrot.

   Talán   két   perc  sem  kellett  és  máris  harmichét  milliós  bevételt
csináltunk,  amit az ingatlanközvetítő gépén keresztül szépen átutaltunk egy
kajmán-szigeteki bankba.

   Az  ebül  szerzett pénzből kifizethettük volna a lefoglalózott villát, de
jobbnak  láttuk,  ha  inkább  egy igen ronda és kártékony vírus segítségével
tönkretesszük az ingatlanközvetítő rendszerét. Persze azért a nem dolgoztunk
teljesen   tökéletesen,  arra  gondosan  vigyáztunk,  hogy  a  bejelentkezők
névsorában  ott  maradjon  Ladislau  neve  a legutolsóként. Az viszont, hogy
melyik  bankban  tűnt  el a pénz, helyreállíthatatlanul törlődött. Ha valaki
nagyon  elszántan  keresgélné  a  későbbiekben, persze megtalálhatja, de egy
ottani  bankból  pénzt,  vagy  pénzről  szóló  információt  kihúzni majd nem
lehetetlen. Legalábbis törvényes úton. Ezért aztán az ottani bankból egészen
nyugodtan  a  hongkongi  számlánkra  utaltuk  a  pénz  nagyobbik  részét,  a
kisebbiket pedig az enyémre.

   Kellett  az  eltűnéshez,  mert  már  egyikünk sem élvezte igazán Hai City
egészségtelen légkörét.

   Elugrottunk  Békapofa  családjáért.  Az  asszonyka igencsak csodálkozott,
hogy  ilyen  hamar  látja a férjét, azon meg még inkább, mikor férje közölte
vele, hogy utaznak, méghozzá messzire.

   Akkor  nem árulta el, honnan lettek hirtelen gazdagok, nem magyarázott el
semmit, de nem is volt rá idő. Siettünk, bár talán nem is kellett volna...

   - Ennyi az én történetem - mondta Kreutzer és hátradőlt a foteljében.

   Az újságírónő eltette a hangrögzítő kristályt.

   - És ha megírom? - kérdezte.

   - Írja meg nyugodtan - vonta meg a vállát a kérdezett.

   - Nem zavarná, hogy lerántanám magáról a leplet, hogy bűnös úton alapozta
meg a hihetetlen vagyonát?

   - Nem  -  koppant  a  válasz.  - És önt nem zavarná, hogy ha a  kolumbiai
kábítószerkartell néhány hirtelen haragú beosztottja látogatást tenne önnél?

   - Hogy-hogy? - sápadt el a lány.

   - Az  általam  csak  Békapofaként emlegetett személy elég magas  pozíciót
tölt  be  abban  a  szervezetben.  És  nem  igazán  szereti,  ha a múltjában
vájkálnak. És kettőnknek közös a múltunk...

   - Akkor, miért mondta el nekem? - kérdezte a lány.

   - Harminc éve történt a dolog. Azóta már Ladislau is kiszabadult. Elévült
a  cselekmény.  Nincs  az  a bíróság, amelyik elítélne. Maga viszont halálos
veszélybe  sodorná  magát,  a semmiért. Azért, hogy rossz sajtóm legyen, ami
nem árthat nekem és még csak nem is érdekel.

   - Még  mindig  nem  értem  - mondta az újságírónő. - Azt sem, hogy  miért
fogadott  egyáltalán?  Köztudott,  hogy utálja az újságírókat, hogy sosem ad
interjút.

   - Hogy-hogy   miért?     Hogy   személyesen   jelenthessem   be   a  nagy
nyilvánosságnak,  harminc  éves  munka  és  kísérletezés után sikerült olyan
csótányfajt  kitenyésztenünk, amely bármilyen védőfelszerelés nélkül megél a
Hold felszínének zord körülményei között!
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező