Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               KEGYETLEN BÚCSÚ

   A szavak mágiája... Az írás...

   Racionális  korban  születtem,  a  mikroelektronika  világában,  távol  a
varázsigéktől, a ráolvasásoktól, az átkoktól, a szellemidéző bűvmondókáktól,
tele kételkedéssel, hitetlenséggel.

   De  miért  írom  le  mindezt?  Te  is  tudod,  milyen  voltam. Te tudod a
legjobban.

   Hozzád, neked írom ezt a levelet, kedvesem. Ez az utolsó levelem, ezek az
utolsó szavak, sorok melyeket leírok ezen a földön. Lassan kipereg az idő az
ujjaim  közül  s  elmúlik  ez  a  nap,  a  ma,  akár  az  életem.  Még  tart
jelenidejűségem,  még  jelen vagyok, de néhány óra múlva már csupán múlt idő
leszek, csendbe fulladt akkord, megfakult szín, amit elfelejtenek.

   Nem önszántamból teszem, nem leszek önmagam gyilkosa.

   Emlékszel  arra  a  napra,  amikor  megismerkedtünk? Tél volt, odakint hó
esett  a  sötét  utcákra,  de a könyvtárban meleg volt, fény, csend. Könyvek
lapjai  zizegtek  az olvasóteremben s jegyzettömbökön percegett a toll, néha
valaki  az orrát fújta, vagy a pulthoz ment, hogy az ügyeletes könyvtárostól
újabb  köteteket  kérjen ki. Amikor kimentem a folyosóra, hogy elszívjak egy
cigarettát,  Te  már  ott  üldögéltél  a dohányzóasztalnál, a virágos huzatú
fotelben. Rám mosolyogtál. Megszólítottál. Emlékszel?

   Elakadt a lélegzetem. Ilyen gyönyörű nő és éppen engem...

   Görbe  a  hátam, kis, kerek pocakom van és tizenkét dioptriás szemüvegem.
Erősen kopaszodom, pedig még harminc sem vagyok. Még Te is magasabbra nőttél
nálam.

   Szóba  elegyedtünk.  Össze-vissza beszéltem, annyira izgultam, pedig alig
mertem  rád  nézni.  Egy  ragyogó  nő,  aki érdeklődik irántam... A hajaddal
játszadoztál,  csavargattad  a  copfodat, miközben kifaggattál engem, ki, mi
vagyok,  hogyan  élek,  mivel  foglalkozom.  Azt  hittem, azért teszed, mert
érdekellek. Akadoztak a szavaim, dadogtam az izgalomtól. Mennyire nevetséges
lehettem,  ahogy  megpróbáltam  hízelgő  képet  festeni magamról! Igyekeztem
vagánykodni, kemény fickónak mutatni magam.

   "Arra buknak a csajok" - mondogatták a fiúk az egyetemen.

   Nevettél.  Úgy véltem, a vicceimen. Most már tudom, hogy tévedtem. Tudom,
hogy kinevettél.

   Pedig  valóban  érdekeltelek.  De  nem  úgy,  ahogy  én hittem, reméltem.
Szükséged  volt  rám. Nem, mint férfira, hanem, mint balekra. Kísérleti nyúl
kellett  neked.  És ki felelne meg jobban erre a szerepre, mint egy csendes,
zárkózott  agglegény,  akinek  se  kutyája,  se  macskája,  egy  huszadrangú
hivatalnok, aki nem hiányzik sehol sem, ha eltűnik.

   Ügyesen dolgoztál. Lépésről-lépésre, napról-napra, hétről-hétre csigáztad
érdeklődésemet  magad  és választott szakterületed iránt. Észre sem vettem s
az  okkult tudományok lelkes kutatójává váltam, szorgalmas famulusa lettem a
Nagy Magisztrának, neked.

   Morzsákat  hullatál  nekem az idődből, a szépségedből s cserébe megkaptad
testem, lelkem, minden erőm, tudásom. Érted dolgoztam, érted tanultam, érted
olvastam  el  azokat  a könyveket, amiket a kezembe adtál. Érted olvastam el
AZT a könyvet is.

   Ezt  a  könyvet, mely most itt fekszik a könyököm mellett, az asztalomon,
míg  ezeket  a mondatokat papírra vetem. A búcsúlevelemet írom. Tudod miért.
Te  ne  tudnád?  Te  adtad  a kezembe ezt az átkozott könyvet, hogy olvassam
végig,  jegyzeteljem ki számodra, mert neked nincs időd bajlódni vele, pedig
szükséged  van  bizonyos  részleteire.  Különösen  egyre.  Nem  árultad  el,
melyikre  s  én  nem kérdeztem, mert bíztam benned, vakon bíztam, úgy néztem
rád,  mint  egy,  a  földön  járó istennőre, akit a bűnös halandónak, nekem,
feltétlenül  szolgálnia kell. Nem gyanakodtam. Mire is gyanakodhattam volna?
Nem ez volt az első könyv, amit ezekkel a szavakkal nyújtottál át.

   Kicsit másképp csengett a ugyan a hangod, mint máskor, de ezt csak utólag
-  mikor  már késő volt - fedeztem fel, visszapergetve az eseményeket. Mikor
az  ártatlanságodról  akartam  meggyőződni. Nem sikerült. Bűnös vagy. Féltem
ettől, küzdöttem ellene, de a tényeket nem másíthatom meg. Be kellett látnom
ostobaságomat.

   Megidéztem  Őt, megjelent, ahogy elolvastam a könyvben azt a bizonyos két
sort,  a  varázsigét,  melyet  nem kell kimondani, elég ha az olvasó agyában
visszhangoznak az igék :

   ......................................................................
   ......................................................................
   s megjelenik Ő.

   Te  tudtad,  hogy  így  van,  hogy  így  lesz, de még te, az okkult tanok
ismerője  is  kételkedtél  a  kimondatlanul is ható varázslatban s mivel nem
akartad  a  bőrödet - azt a csodálatosan sima, bársonyos bőrt - kockáztatni,
hát  kerestél  egy  ostoba  balekot,  aki  helyetted a saját fejére idézte a
pusztulást  és  a  borzalmat.  Megtaláltad. Megtaláltál. Engem találtál meg.
Felkészítetlenül  löktél  a  karmai  közé,  csak, hogy megtudhasd, az IGE, a
LEGERŐSEBB  létezik.  Pedig, ha elmondod, mi történhet velem, talán akkor is
megteszem. A kedvedért. És akkor minden egészen másképp történik...

   Az  életemmel  fizettél  ezért  a tudásért. Keveset adtál érte, hisz a Te
szemedben az életem semmit sem ér.

   Elragadja  a  lelkem. Olyanná válok, mint ő. Eónok várnak rám, tehetetlen
lebegés  a  vaksötét űrben, bezárva önmagamba, míg szét nem robbanok, míg el
nem emésztem egyéniségem utolsó szikráit is, míg meg nem őrülök.

   Egy  dolog  vigasztal  csupán.  Mégis a társam leszel. A feleségem. Ezért
írom   neked  ezt  a  levelet.  Megértetted,  ugye?  Mire  idáig  elérsz  az
olvasásban, már túl vagy azon a két soron, már te is elolvastad azokat.

   Mire  ez  a levél a kezedbe kerül, ebben a világban én már halott leszek,
de  OTT létezem, s HELYETTE én jelenek meg Neked, hogy megtegyem VELED, amit
Ő tett velem.

   Most  kivert  a  víz, és félsz. Furcsán megreccsent az egyik bútordarab a
szobádban. Egyedül vagy.

   Vagy mégsem?

   Lehet, hogy már ott állok a hátad mögött, ugrásra készen? Ne fordulj meg!

   Jobb, ha nem fordulsz meg.

   És ne nézz a tükörbe! Úgysem láthatsz meg benne.

   Még van néhány perced. Vagy talán annyi sem?

   Várok.

   Várok  Rád,  ahogy  mindig  is vártam. Fejezd csak be az olvasást. Olvasd
végig  a  levelemet. Döbbenj meg, ahogy én megdöbbentem, értsd meg, ahogy én
is megértettem.

   Nincs menekvés.

   Ne  kapkodj,  az  ellenigét  úgysem  találod meg sehol. MERT NEM LÉTEZIK.
Félsz?  Félsz  a  magánytól, a kietlenségtől, a vigasztalanságtól? Látod, én
már  nem  félek.  Már  túl  vagyok mindenen, Hamarosan te is túl leszel. Túl
leszel mindenen. Velem leszel.

   Velem leszel a sírban.

   Itt vagyok.

   És ennek vége van...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező