''KEGYETLEN BÚCSÚ
A szavak mágiája... Az írás...
Racionális korban születtem, a mikroelektronika világában, távol a
varázsigéktől, a ráolvasásoktól, az átkoktól, a szellemidéző bűvmondókáktól,
tele kételkedéssel, hitetlenséggel.
De miért írom le mindezt? Te is tudod, milyen voltam. Te tudod a
legjobban.
Hozzád, neked írom ezt a levelet, kedvesem. Ez az utolsó levelem, ezek az
utolsó szavak, sorok melyeket leírok ezen a földön. Lassan kipereg az idő az
ujjaim közül s elmúlik ez a nap, a ma, akár az életem. Még tart
jelenidejűségem, még jelen vagyok, de néhány óra múlva már csupán múlt idő
leszek, csendbe fulladt akkord, megfakult szín, amit elfelejtenek.
Nem önszántamból teszem, nem leszek önmagam gyilkosa.
Emlékszel arra a napra, amikor megismerkedtünk? Tél volt, odakint hó
esett a sötét utcákra, de a könyvtárban meleg volt, fény, csend. Könyvek
lapjai zizegtek az olvasóteremben s jegyzettömbökön percegett a toll, néha
valaki az orrát fújta, vagy a pulthoz ment, hogy az ügyeletes könyvtárostól
újabb köteteket kérjen ki. Amikor kimentem a folyosóra, hogy elszívjak egy
cigarettát, Te már ott üldögéltél a dohányzóasztalnál, a virágos huzatú
fotelben. Rám mosolyogtál. Megszólítottál. Emlékszel?
Elakadt a lélegzetem. Ilyen gyönyörű nő és éppen engem...
Görbe a hátam, kis, kerek pocakom van és tizenkét dioptriás szemüvegem.
Erősen kopaszodom, pedig még harminc sem vagyok. Még Te is magasabbra nőttél
nálam.
Szóba elegyedtünk. Össze-vissza beszéltem, annyira izgultam, pedig alig
mertem rád nézni. Egy ragyogó nő, aki érdeklődik irántam... A hajaddal
játszadoztál, csavargattad a copfodat, miközben kifaggattál engem, ki, mi
vagyok, hogyan élek, mivel foglalkozom. Azt hittem, azért teszed, mert
érdekellek. Akadoztak a szavaim, dadogtam az izgalomtól. Mennyire nevetséges
lehettem, ahogy megpróbáltam hízelgő képet festeni magamról! Igyekeztem
vagánykodni, kemény fickónak mutatni magam.
"Arra buknak a csajok" - mondogatták a fiúk az egyetemen.
Nevettél. Úgy véltem, a vicceimen. Most már tudom, hogy tévedtem. Tudom,
hogy kinevettél.
Pedig valóban érdekeltelek. De nem úgy, ahogy én hittem, reméltem.
Szükséged volt rám. Nem, mint férfira, hanem, mint balekra. Kísérleti nyúl
kellett neked. És ki felelne meg jobban erre a szerepre, mint egy csendes,
zárkózott agglegény, akinek se kutyája, se macskája, egy huszadrangú
hivatalnok, aki nem hiányzik sehol sem, ha eltűnik.
Ügyesen dolgoztál. Lépésről-lépésre, napról-napra, hétről-hétre csigáztad
érdeklődésemet magad és választott szakterületed iránt. Észre sem vettem s
az okkult tudományok lelkes kutatójává váltam, szorgalmas famulusa lettem a
Nagy Magisztrának, neked.
Morzsákat hullatál nekem az idődből, a szépségedből s cserébe megkaptad
testem, lelkem, minden erőm, tudásom. Érted dolgoztam, érted tanultam, érted
olvastam el azokat a könyveket, amiket a kezembe adtál. Érted olvastam el
AZT a könyvet is.
Ezt a könyvet, mely most itt fekszik a könyököm mellett, az asztalomon,
míg ezeket a mondatokat papírra vetem. A búcsúlevelemet írom. Tudod miért.
Te ne tudnád? Te adtad a kezembe ezt az átkozott könyvet, hogy olvassam
végig, jegyzeteljem ki számodra, mert neked nincs időd bajlódni vele, pedig
szükséged van bizonyos részleteire. Különösen egyre. Nem árultad el,
melyikre s én nem kérdeztem, mert bíztam benned, vakon bíztam, úgy néztem
rád, mint egy, a földön járó istennőre, akit a bűnös halandónak, nekem,
feltétlenül szolgálnia kell. Nem gyanakodtam. Mire is gyanakodhattam volna?
Nem ez volt az első könyv, amit ezekkel a szavakkal nyújtottál át.
Kicsit másképp csengett a ugyan a hangod, mint máskor, de ezt csak utólag
- mikor már késő volt - fedeztem fel, visszapergetve az eseményeket. Mikor
az ártatlanságodról akartam meggyőződni. Nem sikerült. Bűnös vagy. Féltem
ettől, küzdöttem ellene, de a tényeket nem másíthatom meg. Be kellett látnom
ostobaságomat.
Megidéztem Őt, megjelent, ahogy elolvastam a könyvben azt a bizonyos két
sort, a varázsigét, melyet nem kell kimondani, elég ha az olvasó agyában
visszhangoznak az igék :
......................................................................
......................................................................
s megjelenik Ő.
Te tudtad, hogy így van, hogy így lesz, de még te, az okkult tanok
ismerője is kételkedtél a kimondatlanul is ható varázslatban s mivel nem
akartad a bőrödet - azt a csodálatosan sima, bársonyos bőrt - kockáztatni,
hát kerestél egy ostoba balekot, aki helyetted a saját fejére idézte a
pusztulást és a borzalmat. Megtaláltad. Megtaláltál. Engem találtál meg.
Felkészítetlenül löktél a karmai közé, csak, hogy megtudhasd, az IGE, a
LEGERŐSEBB létezik. Pedig, ha elmondod, mi történhet velem, talán akkor is
megteszem. A kedvedért. És akkor minden egészen másképp történik...
Az életemmel fizettél ezért a tudásért. Keveset adtál érte, hisz a Te
szemedben az életem semmit sem ér.
Elragadja a lelkem. Olyanná válok, mint ő. Eónok várnak rám, tehetetlen
lebegés a vaksötét űrben, bezárva önmagamba, míg szét nem robbanok, míg el
nem emésztem egyéniségem utolsó szikráit is, míg meg nem őrülök.
Egy dolog vigasztal csupán. Mégis a társam leszel. A feleségem. Ezért
írom neked ezt a levelet. Megértetted, ugye? Mire idáig elérsz az
olvasásban, már túl vagy azon a két soron, már te is elolvastad azokat.
Mire ez a levél a kezedbe kerül, ebben a világban én már halott leszek,
de OTT létezem, s HELYETTE én jelenek meg Neked, hogy megtegyem VELED, amit
Ő tett velem.
Most kivert a víz, és félsz. Furcsán megreccsent az egyik bútordarab a
szobádban. Egyedül vagy.
Vagy mégsem?
Lehet, hogy már ott állok a hátad mögött, ugrásra készen? Ne fordulj meg!
Jobb, ha nem fordulsz meg.
És ne nézz a tükörbe! Úgysem láthatsz meg benne.
Még van néhány perced. Vagy talán annyi sem?
Várok.
Várok Rád, ahogy mindig is vártam. Fejezd csak be az olvasást. Olvasd
végig a levelemet. Döbbenj meg, ahogy én megdöbbentem, értsd meg, ahogy én
is megértettem.
Nincs menekvés.
Ne kapkodj, az ellenigét úgysem találod meg sehol. MERT NEM LÉTEZIK.
Félsz? Félsz a magánytól, a kietlenségtől, a vigasztalanságtól? Látod, én
már nem félek. Már túl vagyok mindenen, Hamarosan te is túl leszel. Túl
leszel mindenen. Velem leszel.
Velem leszel a sírban.
Itt vagyok.
És ennek vége van...