Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               A HALÁL ANGYALA

   Timesohn  utálta  ilyenkor  a  munkáját.  Különben nem szokta bánni, hogy
rendőrnek ment, még kevésbé, hogy a gyilkossági csoporthoz került, de voltak
olyan helyszínek, amik még az ő edzett gyomrát is megfeküdték.

   A  bűncselekményt  este  tizenegy  és éjjel egy között követhették el, az
orvos szerint.

   - Pontosabbat  majd  a  boncolás  után - mondta, de  Timesohn tudta, hogy
pontosabb információra úgysem számíthatnak.

   A   doki  mindig  optimista  volt  és  mindig  reménykedett,  hogy  olyan
információhoz jut, amivel az átlagosnál jobb közelítéssel határozhatja meg a
gyilkosság,  gyilkosságok  időpontját,  de  sosem jött be neki. Valószínűleg
sohasem  fogja  megírni  azt  a  cikket valamelyik orvosi szaklapba, amelyik
híressé teszi, nem csak a rendőrségi berkeken belül, hanem a tudományban is.
Hiába  kísérletezett mind újabb s újabb módszerekkel, mégsem jutott közelebb
céljához, a halál beálltának percre pontos meghatározásához.

   - Oké  -  intett  Timesohn  a  távozó  doki  után,  aztán a  helyszínelők
vezetőjéhez fordult.

   Az őrmester meglehetősen zöld képpel támasztotta a falat.

   - Találtatok valamit? - kérdezte tőle.

   - Hat  halottat  -  vonta  meg  a  vállát  az  őrmester  miközben  nagyon
igyekezett,  hogy  kemény  fickónak  látszódjon.  Mint ahogy minden új ember
ebben  a  szakmában,  még  ő  sem tudta, vagy csak nem hitte el, hogy vannak
dolgok, amiket nem lehet megszokni.

   - Hat  halottat  -  mondta  még egyszer. - Négy gyerek és a két szülő.  A
legkisebb  gyerek  hét éves, a legidősebb tizenöt... Csak legyek ott, amikor
elkapjuk ezt az állatot - tört ki belőle a düh. - Szétrúgom a fejét!

   - Nem - rázta a fejét Timesohn. - Megérdemelné, de nem.

   - Láttad őket, nem? Mindegyik valósággal szétszabdalta.  Mint egy mocskos
mészáros...  Csak  tudnám  a kicsi, hogy úszta meg - intett fejével a tornác
felé,  ahol  egy  rendőrnő  felügyelete  mellett  öt  évesnek  látszó, szőke
kékszemű, angyalarcú kisfiú üldögélt csendesen. - Szegény semmit, sem ért az
egészből! És addig jó neki, amíg semmit sem ért...

   - Szerencséje volt - mondta Timesohn. - A gyilkos feltehetően nem  tudta,
hogy  öt  gyerekük  van...  Volt.  Mert  akkor  őt sem hagyta volna ki. csak
tudnám,  a  gyerek hogy úszta meg. A többieket mind elkábította. A kissrácot
miért nem?

   - Talán nem kapott vacsorát büntetésből, vagy egyszerűen csak nem volt  a
fogára való a menü - mondta az őrmester.

   - Ha ugyan az ételben adta be nekik...

   - Miben másban?

   A  fiatal  férfi  válasz  helyett  levette a sapkáját és zsebkendőjével a
homlokát törölgette.

   - Arra gondoltam - mondta - nem kéne kikérdezni a kisfiút?  Hátha látott,
vagy hallott valamit...

   - Egy  ötéves  gyerek,  mint  tanú,  -  húzta  el  a száját  Timesohn - a
személyleírás  alapján  kereshetjük  majd  a hétfejű sárkányt, meg a vasorrú
bábát...

   De azért visszaballagott a kertkapuból a veranda felé.

   A rendőrnő szemráhányóan nézett rá, mikor megszólította a gyereket.

   - Hogy hívnak?

   A kissrác felnézett rá, ártatlan, kerek, kék szemeivel.

   - Tommy - mondta komolyan.

   Timesohnnak, maga sem tudta, miért, végigfutott a hátán a hideg. A gyerek
úgy  mondta  a nevet, mintha az nem az övé lenne, hanem a kérdezőé, amit épp
most olvasott ki annak gondolatiból.

   - Engem is Tommynak hívnak - mosolygott rá a kisfiúra.

   - Jó név - mondta az. - Én szeretem.

   - Kérdezni szeretnék tőled pár dolgot.

   - Akkor te is rendőr vagy. - Nem kérdezte, leszögezte a dolgot.

   Timesohn meglepődött.

   - Miből gondolod?

   - Apu  azt  mondta,  hogy a rendőrök mindig kérdezősködnek.  Te is rendőr
vagy, még ha nincs is ilyen ruhád, mint neki - intett az egyenruhás rendőrnő
felé.

   - Okos vagy, hogy kitaláltad - dicsérte meg Timesohn.

   - Anya  is  mindig  azt mondta, hogy okos vagyok. Hogy túl okos  vagyok a
koromhoz képest - mosolygott fel a gyerek a férfira.

   - Tényleg  nem  úgy beszél, ahogy a kiskölykök szoktak - állapította  meg
magában Timesohn. - Persze a fene tudja, hogy szoktak azok beszélni...

   Nem volt családja, gyereke. Tapasztalata sem, hogyan kellene kihallgatnia
egy ekkora gyereket.

   Segítségkérőn  nézett  a  rendőrnőre. Az tüntetőleg elfordította a fejét.
Láthatóan nem tetszett neki a dolog.

   - Mit szólnál hozzá, ha máshol beszélgetnénk? A nénit biztosan zavarjuk a
pihenésben  -  Timesohn  nem  tudta  megállni,  hogy ne szúrjon egyet oda, a
harminc körüli, kövérkés, ellenszenves arcú nőnek.

   - Azt  lehet. Úgyis el akartam már menni a bunkeromba, de nem  engedett -
mondta a gyerek a nőt nézve.

   - Tudod  mit?  Menjünk  el  együtt  oda.  legalább nekem is  megmutatod -
próbált  a  gyerekre hangolódni a férfi. Amennyire emlékezett, kölyökkorában
neki is volt titkos búvóhelye. Amit persze megosztott a haverjaival. De ez a
kis krampusz még túl kicsi ahhoz, hogy haverjai legyenek...

   - Jó.  Gyere  -  nyúlt fel a gyerek, és mintha a világ  legtermészetesebb
dolga volna, kezét Timesohn kezébe öltötte. - Mutatom az utat.

   A ház mögé, a pincelejáróhoz vezette a férfit.

   - Erre kell menni - mutatott az ajtóra.

   - Ki tudod nyitni? - kérdezte a férfi.

   - Persze - nyomta le a gyerek a kilincset - sosincs zárva.

   - Tessék - mutatta az utat az idősebbnek, udvariasan.

   Timesohn csodálkozott, hogy milyen jólnevelt kiskölyök és bár nem szokott
hozzá,  elsőnek lépett be a pinceajtón. Tett néhány lépést lefelé a lépcsőn,
amit azonnal meg is bánt.

   A félhomályban nem láthatta, hogy a deszkából készült fokok közül csak az
első négyet tartja a biztos vasbetongerenda, a többit nem.

   Zuhanása rövid volt és fájdalmas.

   A leérkezés különösen.

   A pince padozatába rögzített kihegyezett karók közül tán tíz is átdöfte a
testét.  Sikoltani  szeretett  volna a fájdalomtól, de nem tudott. A nyakába
fúródott  acélnyárs  elmetszette  a  gégéjét, a hangszálait. Érezte, amint a
feltépett verőérből lüktetve freccsent ki a vére, az arcára, a betonpadlóra.
És a beleit szaggató iszonyatos fájdalom...

   Puha  huppanással  érkezett mellé a kisfiú. Ő ugrott. Leugrott a legalább
három méter magasan lévő küszöbről.

   - Ezt szeretem nézni - mondta - szeretem nézni, mikor meghaltok.

   Timesohn arcára függesztette szemét.

   - Tudod  -  mondta  súgva  -  hazudtam  neked, Tommy.  Engem nem Tommynak
hívnak, hanem Angelnek.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező