''A MÉLYSÉGBŐL KIÁLTOK FEL HOZZÁD, URAM!
(Emlékezés az áldozatokra)
(Forrás: Szarvas és Vidéke, 1999. január 22.)
A 130. zsoltár sorát idézve kezdte beszédét Demján Sándor, az Ótemplom
segédlelkésze a 2. magyar hadsereg áldozatainak ótemetői emlékművénél.
Megemlékezett azokról a katonákról, akik számára a távoli orosz harcmezőkről
már nem volt visszaút. Idézte a zsoltár reményt keltő sorait:" várni kell az
Urat, úgy, ahogy az őrök várják a reggelt.
Reggele van ennek a magyar népnek. Reggele van! Soha ne legyen sötétsége,
mélysége! Ne kiáltson föl még egyszer 200.000 ember: A mélységből kiáltok
fel hozzád, Uram! Ne legyen ennek a hazának még egyszer ilyen nyomorúsága,
ne állítsunk többé ilyen emlékművet!" - zárta beszédét.
Ezután Pallagh László, az MDF megyei elnöke, országgyűlési képviselő
emlékezett a doni katasztrófa áldozataira.
"55 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Magyarországon is
megemlékezhessünk, Oroszországban felállíttathasson az az emlékmű, amellyel
együtt tudunk emlékezni azokra az emberekre, akik életüket áldozták orosz
földön. Nincs Magyarországon egyetlen család sem, ahol a rokonságban ne
volna olyan, aki kint járt, és ott harcolt, és valami csoda folytán
hazajöhetett, rosszabb esetben elesett. 150.000 ember halt meg. 1997 nyarán
volt lehetőség arra, hogy Boldirevka falu közelében föl lehessen állítani az
emlékezés kapuját, és egyhektáros területen elő lehetett készíteni azt a
helyet, ahol össze tudjuk gyűjteni az elesettek földi maradványait, és mód
lehet arra, hogy a hozzátartozók meglátogathassák, és az emlékezés virágait
elhelyezhessék. Részt vehettem ezen a megható és szívet szorongató
ünnepségen.
Még egy emlékművet állítottak fel, amelyet Novgorod megye Borovicsi
járásában egy fogolytábor temetőjében helyeztek el: ez kettős kereszt. A
fogolytábor egykori lakónak földi maradványait néhol borzalmas körülmények
között hantoltak el, de volt olyan hely, ahol tiszteletben tartották a
sírhantokat. Felállították a magyar, lengyel, német és dán emlékműveket.
A legmegdöbbentőbb az volt, amikor megtaláltuk az egykori lövészárkokat.
Megvannak még az árkok, lehetett látni, hol, hogyan harcoltak a katonák.
Emlékül hoztam egy kis földet, a lövészárokból egy szál füvet, és az
emlékműavató zászlóból egy csíkot." - mondta a képviselő.
Ezután felolvasta egy emlékirat előszavát. Az emlékiratot a doni harcok
egyik résztvevője, az előszót a fia írta édesapjáról.
"... Nem volt hős, és nem is az akart lenni. Áldozat volt, a kegyetlen
sors folytán.
Áldozatok sokan voltak, amit igazán érzelmileg akkor éltem át, amikor
szerencsémnek köszönhetően Korotojaknál a Don-kanyarban forgattam. Miközben,
abban a lövészárokban álltam, amelyikben 55 évvel ezelőtt Apám volt, nem
tudtam megszólalni. Esett az eső. A lövészárokban kinyílt virágokra hulló
esőcseppek könnyekké változtak. Bennük láttam egyszerre az otthon maradottak
bánatát, és a magyar katona, köztük Apám szenvedéseit.
Szinte néhány másodperc alatt egy történelmet éltem meg, Apámnak a halál
mesgyéjén megélt történelmét.
Drámai látvány volt, a lövészárokból látott Don-kanyar a fehér
sziklákkal, előttem a meredek völgy alatt a folyó, távolabb a ködbevesző
végeláthatatlan síkság."
Az előszó felolvasása után Pallagh László bemutatta a Kopjafák a Donnál
c. könyvet, amely az emlékművek bemutatása mellett foglalkozik a korabeli
eseményekkel, és egykori fotókat is közöl. Beszédét a következő szavakkal
zárta:
"Szükség van az ilyen megemlékezésekre, mert kevés helyen teszik ezt meg.
Szükség van azért is, hogy ne fordulhasson elő többet, ne lehessen többet
háború. Nagyon sok helyen forrong a világ, közel hozzánk a délszláv háború.
Kell, hogy emlékezzünk, kell hogy elgondolkoztasson bennünket!"
A képviselő emlékbeszéde után Darida Sámuel, az orosz frontot megjárt
egykori katona olvasta fel három alkalmi írását.
Az emlékezés végén a pártok és társadalmi szervezetek helyezték el az
emlékezés virágait az emlékműnél.
* * *
Az emlékezők azután az Ótemplom melletti II. világháborús emlékműhöz
vonultak, és gyertyát gyújtottak az áldozatok emlékére.
* * *
Este Réthy István plébános celebrált misét a katolikus templomban.
Megemlékezett a háborúban elesettekről, majd Szent Margit napjára
emlékezett.
Felidézte a tatárjárás kori Magyarországot, a menekülő királyi
házaspárnak, IV. Bélátnak és feleségének történetét. Születendő leányukat
Isten szolgálatára ajánlották, ha Isten megmenti az országot. Ígéretüknek
eleget is tettek, és kétéves leánygyermeküket kolostorba adták. Ezt az
életmódot felnőve Margit önként vállalta. Egész élete az önmegtartóztatás,
és a szeretet példázata. Ő volt az, aki összebékítette édesapját, és a vele
haragban álló fiát.
Szent Margit életének példája akár napjainkra is vonatkoztatható, hiszen
amikor édesapja lehetővé tette, hogy elhagyja a kolostort és házasságot
kössön, Margit a kolostori életet választotta: a politikának fölébe helyezte
az Isten szolgálatát.
"Legyünk bizalommal az új magyar ezer esztendő iránt!" - zárta
szentbeszédét a plébános.
A mise végeztével Babák Mihály polgármester néhány kedves szóval és
egyegy szál virággal köszöntötte a doni front egykori résztvevőit: Borgulya
Györgyöt, Csaba Jenőt, Darida Sámuelt, Gajdos Györgyöt és Galó Györgyöt.
Keveseket köszönthetett már.
Kutas Ferenc