Dimenzió #27

Hó hull sóhajomra (Don-kanyar - Elveszve a végtelenben)

(történelem)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                  HARANGSZÓ

      (Forrás: Népszabadság, 55. évfolyam, 168. szám, 1997. július 21.)

   Zúgtak  a  harangok.  Tegnap  délben  tíz  perccel  megtoldották  a  déli
harangszót.  Elmélkedhettünk  azon,  kiknek  és  kikért  szólt  a  harang. A
harangok persze azért szóltak, mert végre fölavatták a Donnál elesett magyar
honvédek  emlékművét.  Jócskán  több  mint  fél évszázad múltán kaptak ezzel
erkölcsi  elégtételt  az egykori áldozatok. Az emlékmű ma, s főképp az, hogy
ennyi idő elteltével emelték, elsősorban arra kell emlékeztessen, hogy végre
lehet,  szabad  emlékezni.  De  ez egyben kötelezővé is teszi az emlékezést.
Mégpedig  a reális emlékezést, a valóság lehetőleg hűséges fölidézését. Hogy
azokat,   akikre  emlékezünk,  annak  lássuk,  amik  voltak,  illetve  amivé
halálukban  lettek. Se hősöknek, se agresszoroknak, hanem csak áldozatoknak.
Akiknek életébe került a történelem.

   Amíg  éltek,  sokfélék  lehettek.  Sokféle  meggyőződéssel  indulhattak a
harcba,  akik végül a Donnál vesztek. Lehetett köztük olyan, aki hitt benne,
hogy  valamilyen  szent,  nemes  ügyet  szolgál,  és  sokan  voltak,  akiket
kényszerrel   vittek,   vagy   akik   számára   egyenesen  büntetés  volt  a
frontszolgálat.   De   ma  már  csak  halottak,  csak  áldozatok.  Az  igazi
agresszorok vagy oda se mentek, vagy hazajöttek.

   S  ha  így  tekintünk azokra, akikért most megszólaltak a harangok, akkor
arról  sem  feledkezhettünk meg, hogy úgyanígy nézzük azoknak a katonáknak a
sírjait, emlékjeleit, akik nálunk haltak meg. Angolok, amerikaiak, bolgárok,
románok  és  más  nemzetiségű  katonák  temetői  vannak  hazánkban. Rájuk is
ugyanígy  kell  gondolnunk.  És  a  szovjetekre  is.  Amíg kötelező volt hős
felszabadítóként  ünnepelni  és  siratni  a  Magyarországon  elesett szovjet
harcosokat, és nyilvánosan, hangosan nemigen lehetett siratni az ott elesett
magyarokat,  addig  jogos  lehetett  az,  ha  sokan  a hódítás, a magszállás
diadalmi   jeleinek  látták  az  ő  emlékműveiket,  addig  érthető  lehetett
mindenféle ellenérzés a szovjet obeliszkekkel kapcsolatban.

   De  ha  áll  és látogatható a Donnál elesett magyar katonák emlékműve, ha
elvárjuk, hogy az ottaniak tiszteletben tartsák a hozzá fűződő érzelmeinket,
akkor  mi  sem  tekinthetnünk  másként  a nálunk még meglévő emlékjelekre. A
halottakat ne gondoljuk se hódítóknak, se hősöknek, csak halottaknak, akiket
megillet a tisztelet, csak áldozatoknak, akiknek kijár a gyász.

   A  történelmet  persze  meg kell idézni, vallatóra kell fogni, mérlegelni
kell szereplőinek igazságát és tévedéseit. Tanulnunk kell belőle. Legalábbis
kellene.   A   halottak,  az  áldozatok  sorsából  mindenek  előtt  az  élet
tiszteletét  kellene  megtanulnunk.  De  ha  már  ez  nem  megy,  legalább a
halottakét.  Hogy  legalább őket, a mindenkori áldozatokat ne vessük prédául
többé napi politikai érdekeinknek, politikától áthatott érzelmeinknek.

   A harangszó, mint mindig, most is nekünk szól, értünk szól.

                                                                Zappe László
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező