Dimenzió #27

Hó hull sóhajomra (Don-kanyar - Elveszve a végtelenben)

(történelem)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                       HALOTT KATONÁK OSZLOPA A DONNÁL

        (Elhangzott 1997. július 20-án az oroszországi Bordirovkán.)

              (Forrás: Magyarok Világszövetsége, 1997/7. szám)


         Tisztelt Orosz Polgárok! Don-mellettiek! Bordirovka lakói!

   Élők és holtak követeiként jöttünk Magyarországról az Önök hazájába. Több
mint   ötven   esztendeje  indultunk  el  erre  a  fájdalommal  és  gyásszal
kikövezett,  nagy  útra:  a  Don-melletti katonatemetők elárvult, földalatti
birodalmához, de a történelem és a politika megkerülhetetlen terep-akadályai
miatt csak most érkezhettünk ide.

   Köszönjük, hogy a Megbékélés Kapuját kinyitották előttünk.

   Tudjuk  és  megértjük,  hogy  döntésük nehéz volt, sőt nehéz még most is,
ezekben  a  fegyelmezett és szertartásos órákban, hisz Önöknek nemcsak saját
nevükben,  de  minden elesett katonájuk és polgártársuk helyett is dönteniük
kellett a magyar emlékmű fölállításáról.

   E  háborús  század  az  emlékezés és megbocsátás drámáját hagyta ránk, ma
élőkre,  Európa  minden  talpalatnyi helyén, ahol a gyűlölet, az öldöklés, a
fesztelen barbárság dicsőséges vagy dicstelen nagy jelenetei lejátszódtak.

   A  Don-kanyar  a  mi  számunkra,  magyarok  számára,  a bukás és a végzet
jelentésével  azonos.  Ezerszáz  éves  történelmünkben  négyszer  ért minket
hasonló csapás. Először 1241-ben, amikor Batu-kán vezérletével tatár seregek
dúlták  föl  s  pusztították  el  országunkat, másodszor 1526-ban, amikor az
Európa  meghódítására  készülő  török  birodalom  tiport  el  minket,  útban
állókat;  harmadszor  1849-ben,  amikor  szabadságharcunkat  a  Habsburg-ház
csakis  az  oroszok  segítségével  tudta  leverni;  s  negyedszer itt a Don-
kanyarban,   amikor  a  II.  magyar  hadsereg,  idegen  érdekek  nyilvánvaló
áldozataként, fölmorzsolódott s elpusztult.

   János  Jelenései  a  Bibliában  figyelmeztető,  profétikus látomások. Egy
eljövendő,  költői  apokalipszis  bomlik  ki bennük az erkölcs és a képzelet
hatalma  által.  Az  az  apokalipszis  viszont,  amelyet  az  orosz  frontra
kirendelt  magyar  katonák  éltek át s amelybe százezrével belehaltak, nem a
profétikus  képzelet  műve volt, hanem a nagyhatalmú valóságé. A tankoké, az
ágyúké, a hóé, a fagyhalálé, amely mint lidérces fegyvernem a hazájukat védő
orosz  katonákat  és  népet  segítette.  Beszéltem  olyan túlélőkkel, akik a
csonttá  keményedett, halott katonáink százait talpukra állítva szúrták bele
a hóba, hogy ne halottnak, hanem elevennek láthassák őket a visszavonulásban
s  erőt és bíztatást kaphassanak tőlük. Ember-szobrok a hóban? Ember-szobrok
a  huszadik  század  történelmének dermesztő múzeumában? Igen! De a sorfaluk
előtt   haladók  nem  díszmenetben,  hanem  halálmenetben  vonultak.  Aki  a
látványtól   megőrült   és   eszelősen   ordított  a  hóviharban  Istenének,
szerelmesének,   távoli   kisfiának,   a   bajtársai,  közös  megegyezéssel,
kegyelemből  lelőtték.  Mert az őrületből semmilyen út se vezetett vissza az
életbe, a tomboló, orosz tél hófúvásain át.

   Mi,  akik  most  eljöttünk  ide,  hogy százötvenezer, hazáját hűséggel és
hősiesen   szolgáló,  elpusztult  magyar  katonának  és  munkaszolgálatosnak
megadjuk a halottakat mindig megillető végtisztességet, főhajtásunkkal nem a
történelmet  akarjuk utólagosan átigazítani. A megesett bűn - mégha elnyerte
is büntetését - karakteres bűn marad az emlékezetben.

   Az  marad  a  mi  második  világháborús  részvételünk  is. Mentséget nem,
legföljebb magyarázatot találunk rá.

   Épp  az  oroszok  egyik  legnagyobb írója: Dosztojevszkij tárta föl azt a
meghökkentő  folyamatot,  melyben  a  kitaszított,  a  szerencsétlenül  járt
áldozat szinte törvényszerűen bűnözővé válhat.

   Sajnos, ez a folyamat nemcsak egyéneket ragadhat el, de nemzeteket is, és
rossz döntésekbe sodorhatja őket. Téves csataterekre.

   Ez történt velünk is.

   Az  első  világháborút  követő  békeszerződéseknek  nem  csupán az lett a
következményük,  hogy  a  vesztes  Osztrák-Magyar  Monarchia, ez a fojtogató
kényszer-  és  érdekházasság  fölbomlott,  hanem  az  is, hogy mi, magyarok,
elveszítettük országunk területének és lakosságának kétharmadát, mint akinek
két lábát s egyik kezét egyszerre vágják le.

   Tudós történészek szerint hasonló, zord békeszerződés még nem született a
történelemben.  Utólag  a  tények  is  ezt  igazolják.  Hiszen, ha az Antant
hatalmak  által diktált béke valamennyire is igazságos béke lett volna, húsz
év  múlva nem esik szét és nem robban ki egy újabb, az előzőnél iszonyúbb és
mértéktelenebb háború.

   Mit  kellett  a  század  emberének,  a  történések nyomán, meghasonlottan
tapasztalnia?  Valami  olyan egyetemes abszurditást, hogy azok, akik képesek
megnyerni  a  háborút,  csak  ritkán  teremtenek  igazi békét, akik pedig az
idegsejtjeikben és a szívükben érzik, milyen a jó béke, nem szoktak győzni a
háborúkban.

   Tisztelt  Vendéglátóink! Tisztelt Emlékezők! Sokáig tűnődtem, hogy néhány
történelmi  ok  és  érv fölvillantása után bevallhatjuk-e az áldozatból lett
bűnös legmélyebben rejtező igazságát és fájdalmát? Végül úgy döntöttem, hogy
igen,  hiszen  a  Don-kanyart  benépesítő temetők csöndje és az irodalmukban
megismert orosz lélek természete is a teljes föltárulkozásra bíztat.

   Önök,  föltehetően,  nem tudják, hogy a magyar nemzet megroppanása nem az
első  s  nem  a  második  világháborúval  kezdődött,  hanem  az  1848-49-es,
Habsburg-ellenes   szabadságharcunkkal.  Ezt  a  sok  százados  keserűségtől
kirobbanó  függetlenségi  háborút  másképp fejezzük be, ha I. Miklós, a nagy
oroszok cárja nem nyújt segítséget a megroppanás előtt álló Habsburg-háznak.
Ferenc  József  maga  utazik  el  a Varsóban tartózkodó cárhoz, hogy 200.000
főnyi hadsereg beavatkozását könyörögje ki tőle. A végzetes kérést teljesíti
a  cár.  Úgy küldi ránk csapatait, hogy előtte egyetlen elítélő vagy haragos
szót  sem  ejtettünk  egymásról.  Szabadságharcunk a megnövekedett túlerőtől
elbukik.  Egyik  legnagyobb  költőnk:  Petőfi  Sándor, ki a világirodalomban
ikertársa  Puskinnak,  orosz  dzsidások  fegyverétől  esik el a harcmezőn. A
szabadságharc   tizenhárom,   több   nemzetből   származó  tábornokát,  mint
közönséges bűnözőt fölakasztják vagy agyonlövik az osztrákok. Európa hatalmi
egyensúlya  -  ha  agonizálva is - az első világháborúig fönnmarad, de a cár
általi   meghosszabbítása,   különféle  áttételeken  át,  a  mi  végzetünket
jelentette.  Nem  hallgathatom  el,  hogy  a  cár  tisztjei  milyen  morális
megdöbbenéssel    számoltak   be   a   szabadságharc   leveréséről.   Mihail
Dorimedontovics  Lihutyin  vezérkari  tiszt  ezt  írja:  "Mi az osztrákoknak
jöttünk  segíteni  és  segítettünk  is  nekik,  de  rokonszenvünk  láthatóan
egyszerre azok felé fordult, akik ellen felléptünk."

   Ha  mindez  nem  történik  meg,  az  európai történelem egyik válságos és
önkényes   pillanatában,   mi   most   nem  egy  sokat  szenvedett  kis  nép
képviselőiként  állunk  egy  sokat szenvedett, nagy nép képviselőivel együtt
halottaink   csontjai   fölött,   hanem   más  ügyben,  a  rokonszenv  és  a
nagyrabecsülés légkörében, egyenrangúan s bűntudat nélkül.

   De  ami  megtörtént  -  megváltozhatatlan. Jóvátenni a múltat egyikünk se
tudja,  csak  bevallani  esendőségünket  és bocsánatot kérni azoktól, akiket
nyomorúságukban  megbántottunk.  Férfiaktól  és asszonyoktól, özvegyektől és
árváktól, attól a tömérdek fiataltól, akinek virágjában veszett el az élete,
ahogyan a mi katonafiainké is.

   A  század emberének kétféle megoldás kínálkozik, hogy a szörnyűségek után
lezárhassa  múltját.  Az  egyik  így  hangzik:  mi,  akik  élünk,  semmit se
felejtünk  és  semmit se bocsátunk meg. A másik így: mi semmit se felejtünk,
de mindent, amit meg lehet, megbocsátunk.

   Szeretném,  ha  a  világ  sok  temetőjében  orosz,  magyar és másféle nép
halottaira gondolva, mi az utóbbi választ fogadnánk el.

   Ez  a  fölavatásra  váró emlékmű tehát, ne csak az Oroszországban elesett
katonáink  fejfája  legyen, de legyen emlékeztető oszlopa a Megbocsátásnak s
annak az időnek is, melyben végleg elszakadunk a háborúk korától.

                                                               Csoóri Sándor
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező