Dimenzió #27

Hó hull sóhajomra (Don-kanyar - Elveszve a végtelenben)

(történelem)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               ELVESZETT ÉVEK

   ... A támadás után rendeztük a sorainkat. Az általunk elkészített, földbe
vájt  bunkerek  voltak  a szálláshelyeink. Befedtük napraforgószárral, havas
földdel.  Ha  a  napraforgószárral befűtöttünk, mert nem volt más, nyakunkba
hullott az olvadt hó leve.

   Alattunk  a  deres  föld,  mert  még  szalmát  sem találtunk. Pokrócba és
köpenybe  takaróztunk, vártuk a másik ellenséget, a fagyhalált. Tudtuk, hogy
a  raktárak  tele  voltak  szalonnával  és egyéb élelemmel, mégis a vonalban
bennünket  az  éhhalál  fenyegetett. A földbe fagyott cukorrépát, bajonettel
ástam ki, és azt ettem, mert élni akartam!

   Nem  tudom  az  okát, hogy a végelgyengülésben szenvedő bajtársakat miért
nem vitték hátra a kórházba. Miért hagyták őket egy kolhoz istállójában? Nem
tudtak  velünk  jönni.  Ma  sem  tudom,  hogy  mi  történt  később  velük. A
körülményekből  ítélve  lehet,  hogy  fogságba  kerültek, vagy agyonlőtték a
szerencsétleneket.  Később  tudtam meg, hogy a tél elmúltával az elesetteket
egy közös sírba temették.

   Egy   főtiszt   bejött  a  vonalba,  látta  a  reménytelen  helyzetünket,
intézkedett,  hogy  az  élelmezésünk,  úgy  mennyiségileg,  mint minőségileg
javuljon.  Sajnos ezek a "csodálatos napok" csupán két hétig tartottak. 1942
karácsonyától   1943.  január  13-ig,  ismét  kegyetlen  napok  következtek.
Elszabadult  a pokol. Az oroszok rettenetes támadása, az ismételt éhezés, és
a  42  Cº-os  hideg  megtizedelt  bennünket.  A rettenetes túlerővel szemben
helyzetünknél  fogva  már  nem tehettünk semmit. Huri, huri kiáltással olyan
embertömeg   jött,  hogy  szinte  beborította  előttünk  a  havas  tájat.  A
felforrósodott  géppuskacsöve  hiába ontotta a tüzet, nem volt annyi lőszer,
amennyi  ember  jött.  Soha  nem  felejtem  el,  hogy  akkor is mit éreztem.
Elképesztő  lelkiállapotban  voltam.  A lövészárokban menekülő honvédek közé
csapódott  be az akna. Pánikszerű menekülés, ordítozás, haláltusa jelentette
számunkra azt a néhány percet, mely akkor óráknak tűnt.

   Miután  láttam,  hogy  a lövészárkunkat lövik, kiugrottam és a térdig érő
porhóban futottam a síkságon. A 40 Cº-os hidegben izzadtam, miközben a sisak
alól  kilógó  hajamon,  jégcsapok  csüngtek. Sztálinorgonákkal (Katyusákkal)
lőttek  bennünket,  melynek  inkább  a  hangja  volt a félelmetes, mintsem a
tűzereje. Ha csak nem esett a honvéd mellé, vagy nem találta telibe.

   Ezek  után  kisebb megszakításokkal, vonultunk visszafelé Osztrogorszk és
Nyikolajevkán  keresztül.  A visszavonulás első napján, a vonaltól mintegy 6
km-re  volt Mihajlovszkája falu, ahol 100 orosz hadifogoly őrzését a németek
a magyarokra bízták.

   A   visszavonulás   alatt  feje  tetejére  állt  a  világ,  nagy  volt  a
fejetlenség.  A  katonák  a  házak  között össze-vissza futkostak. A foglyok
csoportokban  próbáltak  menekülni.  Egy  magyar tizedes nyolc szerencsétlen
foglyot  a  hóra  fektetett,  és  puskával  közvetlen  közelről  fejbe lőtt.
Szegények  szinte  csúsztak  a  havon.  Ezt követően még egy zsidót is hátba
lőtt. Azóta sem tudom megbocsátani magamnak, hogy miért nem lőttem agyon.

   Reméltem, hogy egyszer bíróság előtt fog felelni a tetteiért.

   Eszembe  jutott,  hogy  amikor  az  orosz csapatok a kivégzés helyszínére
értek,  vajon  milyen  bosszúvágyra késztette őket? Ezért hány szerencsétlen
magyar katonát mészároltak le azok közül, akik már nem tudtak visszavonulni,
mert az éhezéstől le voltak gyengülve, vagy sebesültek voltak?

   Közben  a  hideg  orosz  télben vonultunk visszafelé. Reszkettünk, amikor
egy-egy  német  menekülő harckocsi elkerült bennünket, és a felvert havat az
arcunkba  szórta. Amerre mentünk, 2-3 km-enként, egy-egy ló elhullott teteme
feküdt.

   A  patái és a csontjai voltak, mert a húsát az éhező honvédek lefaragták.
Az  út  mellett  találtuk  a  németek  által  elhurcolt  és megfagyott orosz
zsidókat  is.  Egyik reggel, amikor bementem egy-egy orosz ház istállójában,
hogy  az  ott megkötött tehenet megfejjem, hogy legalább tejet igyak. Sajnos
teje nem volt, mert nem tudtak szegény állatnak enni adni. Ő is éhezett mint
mi. Ezt követően bementem a lakásba, ahol láttam egy remegő férfit az ágyban
betakarva.   A   biztonságom   érdekében   számukra  nehezen  érthető  módon
magyaráztam,  hogy  a  takarót vegyék le a férfiről. Szerencsére fegyver nem
volt  nála,  viszont láttam, hogy súlyosan sérült volt. Megtudtam, hogy kint
járt az udvaron, amikor az oda becsapódó akna megsebesítette.

   Ekkor  láttam  a  falon  egy szögre akasztott balalajkát. Eszembe jutott,
hogy  már  jártam másutt is házaknál, ahol pengetős hangszer, vagy harmonika
volt.  Gondolom,  hogy béke időben szerettek mulatni a hangszerek hangjaira.
Nekem   otthon   volt   egy   mandolin,   melyen   kedvtelésből  játszottam.
Természetesen  előfordult  az  is,  hogy  egy  balalajkát  ki  is próbáltam,
miközben dúdoltam egy magyar dalt.

   Boldogan  mondta  egy  12  éves  korban  levő  gyerek: krászíve magyarcki
muzsika.  Emlékeim  felidézése után kértem enni, majd az ott tartózkodó idős
asszonytól  kaptam  négy  szelet  főtt  cukorrépát.  Úgy  éreztem,  hogy  az
éhségérzetemet  sikerült  csillapítanom,  megmenekültem,  mert mintegy 30 km
gyalogmenet volt előttem.

   Tovább  kellett  mennem,  fagyott lábbal alig vonszoltam magam. Egy német
harckocsi   személyzete  gondolom,  hogy  megsajnált,  mert  megállt,  és  a
drótkötélen  vontatott  bádogcsónakba  ültettek, majd egy pokrócot is adtak,
hogy betakarjam magam. 28 km-t 40 Cº-os hidegben, a bádogcsónakban utaztam.

   Nyikolajevszkába   érkeztünk.   A  fagyott  lábammal  a  kórházba  vittek
kezelésre, amikor ismét megrázó látvány tárult elém. A kórház zsúfolt volt a
megfagyott  lábú  olasz katonákkal. A folyosón feküdtek szalmán. Teljesen le
volt  fagyva  a  lábfejük. Már a hús alól kilátszottak a csontok. Rettenetes
szenvedés és bűz, ami ott volt.

   1943. márciusában, javuló egészségi állapotom után, az alakulatomból (még
élő)   bajtársaimmal   mielőtt   még   tovább  mentünk  volna,  egészségügyi
megfigyelésre, kb. három hétre Medriborzs mezővárosban szállásoltak el.

                                                               Szondi József
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező