Dimenzió #27

Hó hull sóhajomra (Don-kanyar - Elveszve a végtelenben)

(történelem)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                EZ MARADT...

                      (Forrás: Soproni Műhely, 4. szám)

                               "Mert ez maradt. Zsugorian még számba veheted
                                A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet."

                             (Márai Sándor: Halotti beszéd; Posillipo, 1950)

   Délelőtt  jókora  zápor  esett. A napkeltével együtt érkezett, s amikor a
narancssárga  korong  fénye átütött a kerti fák lombján, már hullottak is az
első  cseppek. Néhány perc múlva átölelte a falut, és nagyvonalúan leverte a
port  mindenről  amit  a  nyári szárazság terített a házakra, levelekre és a
szemet összerántó hangulatra. Már vagy két hete volt, hogy az utolsó esőcske
futtában  megáztatta  a  vidéket, és bár a faluban tudtak öntözni, augusztus
végén   odakünn  a  földeken  sokat  segített  a  víz  a  kukoricának,  hogy
szemesedjen,  a  krumplinak,  hogy a szelíd vonalú halmok barázdáinak mélyén
megnövelje gumóit.

   Így  a  reggeli  és  déli órák a Néninél rendrakással, takarítással és az
állatok  ellátásával  teltek.  Ha esik az eső a legkézenfekvobb ruhát mosni;
majd  összesöpörni  és  felmosni  a  házat  .  Délben  másodjára  is  vizet,
takarmányt  vinni a tyúkoknak, megnézni a megkötött kutya vizét, aki most is
mint  mindig  felugrott  rá, megnyalta a kezét, összekuszpitolta a kötényét.
Ezért  kicsit  zsörtölodött,  de  már  megszokta,  hogy Gömböc állandóan így
hízeleg, és csak akkor nyúlik el lustán a buxusbokor árnyékában, ha megkapta
az esti vacsoraporcióját.

   Már  három  óra  volt, amikor bevégezte az ebédet, elmosogatott. Ezután a
pajtából  előhúzta  a  kiskocsit amire az előző este - érezve az esőt - némi
kerti  földet  rakott,  és persze a szerszámokat. Majd a gémeskút mellől egy
kis földgomolyos kúszófenyőt tett az egyik sarokba.

   Négy  óra  lehetett mire kiért a temetőbe. Odahúzta a kiskocsit nagyapóék
szinte  lapos  sírhantjához,  majd nyugodtan körbejárta a krisztustövisekkel
körülültetett homokdombocskát. Megnézte, kinek az elszármazottai járhattak a
faluban,   megtisztelve   a  boldogult  emlékét  egy  csokor  virággal,  egy
tobozkoszorúval...  A  fába  faragott, kőbe vésett nevek mögött feltűntek az
arcok, sorsok; egy küszködő világ halódó akaratának portréi.

   Nem  volt  kedve  tovább  emlékezni,  visszament nagyapáék sírjához, hogy
megtegyen egy utolsó dolgot.

   Nagyapa,  azaz  Hegytelky Horváth Ádám rangos gazda volt a faluban; abban
az  időben  rendhagyónak tűnt, hogy a legkisebb unoka és nagypapa között egy
mély barátság is szövődött.

   Sokszor  hallotta őt beszélni a családban vagy más "nagyok" között amikor
a  munkáról  vagy  a  falu,  ország  dolgairól  beszéltek, és nagyapa szemén
keresztül   ráeszmélve  a  világra  tizenéves  korában  már  más  volt  mint
kortársai.

   Nagyon-nagyon  fájt  amikor  Ádám  papa elment. Előző este még vacsorázni
voltak  náluk.  Reggelre  már  nagyon  rosszul volt, hiába hívták az orvost,
kilenc  órára meghalt. Őket gyerekeket nem engedték be hozzá, a temetésen is
csak  a koporsót látták. Azóta sokan elmentek még; a szülők, a két idős báty
a  háborúban  pusztult,  a vőlegénye is a Donnál maradt. Legkisebb bátyjával
maradtak  ketten, de kilenc éve ő is meghalt. A sírok pedig a rokonságból is
gyarapodtak. A szülők, nagyszülők és a báty sírjának gondozása az ő feladata
lett.  Érezte,  még  van  hátra néhány éve, de mi lesz azután? Nem tudta, ki
veszi át a sírokat tőle, ha egyáltalán valaki is átveszi. Nem akarta, hogy a
gondjaira  maradt  hantokat  is  gaztenger  borítsa "azután", mint annyi sok
ismert-ismeretlen elmosódott halmot az ótemetőben.

   Így  határozta  el, kúszófenyőt ültet a sírokra, ami halálakor már megnő,
szétterül, beborítja a halmot, és nem enged semmiféle dudvának.

   Nem  sietett.  Gyakorlott mozdulatokkal rakta a homokos föld helyébe a jó
otthoni  kertit,  öntözte  be  a  gödröt,  ültette  bele  a fenyőt, és végül
megöntözte  a  pünkösdi  rózsákat  is;  amelyek  virágai  minden  tavaszon a
nagyszülők mosolygós arcát idézték.

   Esteledni  kezdett.  Összeszedte  a  szerszámokat,  belefektette mindet a
kiskocsiba, elindult hazafele. A Nap bíborvörös korongként látszott az égen,
úgy tűnt belegabalyodott néhány bárányfelhőbe, amelyek le akarnák rántani az
Egres Pagony fái közé.

   Elmerengve,  ferde  fejjel  nézte  a  közelgő  alkonyt. Mindig csodálta a
naplementét,  de  bele is borzongott, mert úgy tűnt, mintha a fajta végét is
mutatná.

   - Én elrendezem az utolsó dolgaimat, annyi időm még van. De az én síromra
kerül-e  majd  valami?  - gondolta. Aztán maga elé meredt: - Rosseb egye! Én
elrendeztem. A többit meg az ég tudja...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2017
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező