Dimenzió #27

Hó hull sóhajomra (Don-kanyar - Elveszve a végtelenben)

(történelem)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                             TECHNIKAI PROBLÉMÁK

   A  2.  hadsereg  katasztrófájának  vizsgálatakor nem hagyhatjuk figyelmen
kívül,  hogy  a  folyamat kezdete Magyarország belépése a Szovjetunió elleni
háborúba.  A  háborúba  lépés a hitleri hatalmi rendszerrel nyíltan szellemi
rokonságot  vállaló  magyar  vezető  körök  egész  politikájának,  az ország
történelmileg  kialakult  gazdasági  kapcsolatainak,  hagyományos nemzetközi
orientációjának   következménye  volt.  A  végzetes  következményekkel  járó
döntésben  meghatározó  szerepe volt annak, hogy a magyar vezetés a trianoni
béke  revíziója  miatt  ki  volt  szolgáltatva  Hitlernek.  Ráadásul  könnyű
győzelemben  bíztak,  túlbecsülték  a  hitleri  Németország  erejét, tévesen
ítélték meg a szovjet állam szilárdságát.

   A  magyar  vezető körök alapvető osztályérdekeiktől vezérelve léptek be a
háborúba,  tekintet  nélkül  az  ország  teherbíró  képességére,  a hadsereg
állapotára:  kiképzettségére  és  harceszközeinek  mennyiségére, minőségére.
Lebecsülték  a  Szovjetunió  erejét és lehetőségeit. Rövid háborúra és gyors
győzelemre   számítottak,   amelyből   mindenképp   részesülni  akartak,  és
kedvezőnek  vélték  érdemszerzésre  a  hitleri  szövetségben nyert területek
megtartásához,  esetleg  gyarapításához  riválisaikkal  szemben.  1941 végén
fölismerték  ugyan,  hogy  a  "villámháború"  kudarcot vallott a Szovjetunió
ellen,  de  továbbra  is  érdekeltek  voltak  és bíztak a győzelemben, ehhez
szánták végső hozzájárulásnak a 2. hadsereget.

   A   Moszkva   alatt   elszenvedett   vereség   után   Hitler   valamennyi
szövetségesétől   és   csatlósától   nagyobb  mérvű  részvételt  követelt  a
"bolsevizmus    elleni    keresztes    hadjáratban".   Különösen   állt   ez
Magyarországra,   amely   eleddig   viszonylag   kis  katonai  kontingenssel
képviseltette  magát  az  arcvonalon. Az evégett 1942 elején Budapesten járt
német  külügyminiszter  elutazásakor Hitlernek írott levelében Horthy nem is
hagyott   kétséget   a   magyar   csapatok   további  részvételét  illetően.
"Kétségtelen,  hogy  ma  az egész világnak legfontosabb érdeke a bolsevizmus
leverése - írta a kormányzó -, mert kizárt dolog, hogy az emberiség nyugodt,
békés élethez jusson, amíg ez a pestis nyugtalanítja a világot. Természetes,
hogy  lelkesedéssel  kívánunk  részt  venni  a  döntő  harcban,  nem  csupán
hagyományos,  hűséges  fegyvertársi  mivoltunk  és  sorsközösségünk folytán,
hanem már csak önzésből is" - biztosította Hitlert. Levele végén pedig ismét
kinyilvánította:  "Mint  mondottam, hűségesen és megbízhatóan állunk a Német
Birodalom  mellett,  amellyel  évszázadok  óta  a hű barátság és ragaszkodás
eltéphetetlen  szálai kötnek össze, és lelkesedéssel veszünk részt a tavaszi
offenzívában,   amennyire  csak  a  felfegyverkezés,  a  mezőgazdaság  és  a
bennünket körülvevő ellenség ezt lehetővé teszi."

   A részvétel mértékéről Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht-főparancsnokság
főnöke  folytatott  német  megítélés  szerint  "nem  egészen simán lezajlott
tárgyalásokat"  a  magyar  katonai  vezetőkkel,  akik  a kiküldendő csapatok
felszerelését   állították  a  megbeszélések  középpontjába.  Első  ízben  a
háborúba  lépés óta tehát fölmerült a fegyverzet korszerűtlensége és hiányos
volta,  mint  a  további  magyar  részvétel  mértékét és értékét befolyásoló
tényező. De nem sokáig.

   Keitel   megígérte,  hogy  a  magyar  csapatok  a  hadműveleti  területen
lehetőleg  olyan felszerelést fognak kapni, mint a németek. Ez a "lehetőleg"
máris  elegendő  lett  a megállapodás megkötéséhez, melynek lényegét a német
követ Ribbentropnak küldött jelentésében így foglalta össze: "Magyar részről
hozzájárultak,  hogy ez év tavaszán három hadtestet, egy erős gyorsköteléket
és később még egy könnyű hadosztályt vetnek be. Ezen túlmenően öt (5) dandár
marad   biztosító  kötelékként  megszállt  területen.  Tekintettel  a  harci
kötelékek   felszerelési  nehézségeire  és  annak  szükségességére,  hogy  a
hiányokat  német  anyaggal  kell  pótolni,  az  OKW (véderő-főparancsnokság)
főnöke  az  engedélyezett kötelékeket elegendőnek tartja és nem kívánja azok
tisztán  számszerű  növelését"  -  jelentette von Jagow. Így került sor a 2.
hadsereg  fölállítására a megállapított kontingensből: 186.000 ember, 68.000
ló. A létszám a későbbiekben természetesen változott, általában meghaladta a
200.000 főt.

   Eredendő    antikommunizmusa   és   területi   revíziós   politikája   az
ellenforradalmi   rendszert   kényszerpályára   állította,  amelyen  haladva
csapdahelyzetek  sorát  hozta létre önmaga számára. Az uralkodó körök némely
csoportjai  hiába  ismerték  föl  1941  végén, hogy a teljes elkötelezettség
Németország   mellett   saját   osztályérdekeiket  is  veszélyezteti,  igazi
ellenségüknek továbbra is a Szovjetuniót tekintették. Részesei akartak lenni
a  remélt  győzelemnek,  ez  a  fő  oka  a  2. hadsereg frontra küldésének s
pusztulásának.   Emellett   másodrendű   szerepet  játszanak  a  katonai  és
hadművészeti szférába tartozó okok. Vizsgáljuk meg ezeket közelebbről.

   A  2.  hadsereg hadrendje a szombathelyi III., a pécsi IV., és a miskolci
VII.   hadtest   által   mozgósított   9   könnyű   hadosztálynak   nevezett
gyalogdandárból,   páncéloshadosztályból  és  egy  repülődandárból  tevődött
össze.  Egy  könnyű  hadosztályba  két  gyalogezred és egy tábori tüzérezred
tartozott,  a közvetlen alakulatokkal együtt. Szervezetszerű létszáma 12.500
fő volt, de 14.000 fővel indult el a hadműveleti területre. Fegyverzetét 112
géppuska,  250 golyószóró, 38 nehézpuska, 36 gránátvető, 40 páncéltörő ágyú,
6   légvédelmi   gépágyú,   32   tábori  ágyú  és  40  aknavető  képezte.  A
páncéloshadosztálynak    147    harckocsija,    18   páncélvadásza   és   14
páncélgépkocsija  volt.  A  repülődandárba  mintegy  100 különböző típusú és
rendeltetésű repülőgép tartozott.

   Ezek az adatok azt jelzik, hogy frontra induláskor a 2. hadsereg csapatai
el   voltak   látva   a   hadrendjükbe  szervezetszerűen  előírt  valamennyi
fegyverfajtával  és  harceszközzel,  némelyekből  pedig  az előírtnál többel
rendelkeztek.  Arra  akkor  természetesen  nem  adtak  és  önmagukban nem is
adhattak  választ,  elegendő  lesz-e a várható feladatok ellátására az adott
mennyiség.  Ilyen  kérdésre  kizárólag  a  konkrét helyzet ismeretében lehet
felelni,  márpedig  arról,  hogy  a hadsereg pontosan milyen feladatokat fog
kapni az arcvonalon, 1942 tavaszán még vajmi keveset tudtak a magyar katonai
vezetők.   Mi   azonban   a   dokumentumokból   tudjuk,  hogy  a  németekkel
egyetértésben nem tartották képesnek erős ellenállásra a Szovjet Hadsereget,
s  ebből  indultak  ki  a  2.  hadsereg  mozgósításakor.  Éppen  ezért annak
induláskori    állapotát    nem    helyes    az    áttöréskori    helyzetből
visszakövetkeztetve  megítélni. Nem mondhatjuk azt, hogy a 2. hadsereg eleve
kevés  harci  technikával  vonult  el a hadműveleti területre. A valóság az,
hogy  az  adott  harci  technika a később kialakult (és nem várt) helyzetben
bizonyult  kevésnek,  s  nem az induláskor. A reális képhez hozzátartozik az
is, hogy induláskor a két gyalogezredes könnyű hadosztályok létszámfölényben
voltak  a  teljes  feltöltöttség  esetén  is csupán 9.000-10.000 fős szovjet
lövészhadosztályokkal  szemben.  És  nem  mutatható  ki  ekkor  még lényeges
különbség  a  harcrend  alapját  képező  századok  tűzerejében sem. A magyar
gyalogszázadnak  150  puskája  és 12 golyószórója, a szovjet lövészszázadnak
pedig 103 puskája, 12 géppisztolya és 18 golyószórója volt.

   Hasonló  a  helyzet a korszerűtlenség kérdésében. Némi leegyszerűsítéssel
elmondható,  hogy  egy  hadsereg  korszerűsége  vagy korszerűtlensége szinte
puszta  ránézéssel  is  megállapítható,  s ez áll a 2. hadseregre is. De más
megítélés  alá esik ez a megállapítás mint általános jellemző és megint más,
ha  egy  adott  helyzethez  és  konkrét  feladathoz képest fogalmazódik meg.
Kétségtelen,  hogy a 2. hadsereg fegyverei és harceszközei között alig akadt
olyan,  amelyik  minden  tekintetben  korszerűnek  lett  volna  minősíthető.
Induláskor  azonban  ez  a  dokumentumok  tanúbizonysága  szerint  csupán  a
páncéltörő  ágyúk  és  némely  lövegtípus  tekintetében  váltott ki bizonyos
aggályokat,   melyek   azonban  rögtön  megszűntek  Keitel  már  hivatkozott
"lehetőleges"  ígéretére.  És  ismételten  utalni  kell  arra is, hogy sem a
német,  sem  a  magyar  katonai  vezetés  1942 tavaszán nem számolt jelentős
szovjet  ellenállás,  még  kevésbé erőteljes visszacsapás lehetőségével. S a
nyár  eleji  események  igazolni  látszottak  ezeket  a számításokat. Kovács
vezérőrnagy,  a  2.  hadsereg  vezérkari főnöke még 1943. január 7-én is így
vélekedett:  "Az  ellenség  legvalószínűbb szándéka az, hogy keleti arcvonal
jobbszárnyán  érő  sikereket  minden erővel és 100%-osan kihasználja, azaz a
már  áttört  olasz.  arcvonaltól  kezdődőleg  dél  felé végleg leszakítani a
keleti arcvonal jobbszárnyát, és a leszakított erőket a maguk izoláltságában
megsemmisíteni:  E  nagy  helyzetmegítélés  keretében  most  már  nem tartom
valószínűnek,  hogy  az  ellenség  a  hadműveletek ezen szakaszában a magyar
hadsereg  ellen  nagyobb hatású támadást indítson... Ami minket fog érni, az
csak  része, kiegészítője lesz a Rosztov felé irányuló fő hadműveleteknek...
mi a közeljövőben Uriv és Szvoboda, valamint attól délkeletre levő területen
erős,  helyi  jellegű  támadással  számolunk. Benyomásom, hogy ezekkel saját
erőből is elbánunk" - olvasható a hadsereg naplójában.

   Hogy   a   2.  hadsereg  szervezetének  korszerűsége,  fegyverzetének  és
felszerelésének  elavultsága,  elégtelensége  milyen  súllyal  esett latba a
csapatok  frontra  indulásakor,  arra  jó példa az, hogy nem tudunk egyetlen
olyan  hivatásos  tisztről  sem, aki erre hivatkozva kérte volna fölmentését
beosztásából.   Minden   bizonnyal   akadtak  olyanok,  akiket  a  csapatnál
mozgósításkor  tapasztaltak  nem  elégítettek  ki,  esetleg  szóvá is tették
észrevételeiket.    De    valamennyien    vállalták    beosztásukat,    akár
fegyelmezettségből,   akár   azért,  mert  egyetértettek  a  háborúban  való
részvétellel,  vagy  pedig  hitték,  hogy  a  rájuk bízott csapat képes lesz
helytállni  a  meglevő  eszközeivel  is,  és esetleg bíztak a későbbi pótlás
lehetőségében.

   A   korszerűtlenségnek   és  a  fegyverzet  elégtelenségének  kérdését  a
parancsnokok  szakszerű  tárgyilagossággal  vagy  szenvedélyesen fogalmazott
részletes  jelentésekben  nem  a  frontra  indulás erőit fejtették ki, hanem
utána   a   tapasztalatok  hatása  alatt  és  később  már  magyarázatként  a
katasztrófa tényére és nem utolsósorban önmaguk igazolására. Kivétel ez alól
csupán  a  hadsereg  vezérkari  főnökének  1942.  augusztus  9-én  készített
előadása  és  17-én  kelt  jelentése,  amelyben  a hídfőharcok tapasztalatai
alapján  rámutat a csapatok kiképzési, fegyverzeti, felszerelési és vezetési
hiányosságaira,   valamint  olyan  erkölcsi  tényezőkre,  amelyek  negatívan
befolyásolták  a  harckészséget. Ezzel együtt is vitathatatlan tény azonban,
hogy   a   kiképzés   alacsony   színvonala,  a  fegyverzet  elavultsága  és
elégtelensége,  de  még  a  vezetés  hibái,  tehetetlensége is nem a vereség
bekövetkeztében,  hanem döntő módon annak megsemmisítő mértékében játszottak
meghatározó szerepet.

   Márpedig  ez  egyáltalán  nem  mindegy. Nem elhanyagolható tény ugyanis a
mérlegeléskor,  hogy  1943 elején a szovjet-német arcvonalon nem csupán a 2.
magyar  s  a  hozzá  hasonló  felszereltségű  3.,  4.  román és . a 8. olasz
hadsereget  érte  megsemmisítő csapás. Katasztrofális vereséget szenvedett a
legkorszerűbben és állig felszerelt elit hadosztályokból szervezett német 6.
és 2. hadsereg és 4. páncéloshadsereg is.

   Sorsát  tehát  a  2.  magyar hadsereg korszerűbb és több harcitechnikával
való  ellátottság és jobb vezetés esetén sem kerülhette. volna el semmiképp.
Nem,  mert ott volt és akkor volt ott az arcvonalon, amikor döntő csapásokat
mért  az  ellenségre  az addig lebecsült Szovjet Hadsereg. Pusztán "katonai"
szempontból  természetesen helytálló az a vélemény, hogy jobb ellátottság és
vezetés  esetén  az  egyébként  elkerülhetetlen  vereség  során  keletkezett
veszteség   mértéke   csökkenthető  lehetett  volna,  s  a  magyar  vezetést
felelősség  terheli  azért,  hogy  milyen  állapotban  küldte a frontra a 2.
hadsereget.  De azt is látni kell, hogy nem ez az igazi oka a pusztulásának.
Az  igazi  ok  a háborúba lépés, amely a hozzáfűzött reményekkel ellentétben
eleve  eldöntötte nemcsak a 2. hadsereg, hanem az egész magyar haderő sorsát
is, minőségének megítélésétől teljesen függetlenül. Ez a magyar vezető körök
főbűne, s nem az, hogy 1942 tavaszán-nyarán nem erősebb és jobban felszerelt
hadsereget küldtek a Donhoz.

   S mindehhez még egy gondolat. Bár 1942 tavaszán a magyar vezető körök még
a  közeli  győzelem  reményével küldték a frontra a 2. hadsereget, őszre már
tovatűnt  ez  a  remény, és a kormányzatban megerősödött az uralkodó osztály
azon csoportjainak a befolyása, amelyek már korábban kételkedtek Németország
győzelmének   lehetőségében.  E  csoportok  befolyása  érvényesült  abban  a
kormányzati döntésben, amely szerint a fronton harcoló csapatokat lényegében
nem   utánpótolják,   csupán  bizonyos  mennyiségű  váltásról  gondoskodnak.
Megerősödött  az  a már korábban formálódó elhatározás, hogy a rendelkezésre
álló  erőforrásokat egy ütőképes hazai haderő létrehozására fordítják, amely
a  háború  végén meghatározó tényező lehet a Duna-medencében. Ez a koncepció
ugyan  légvárnak  bizonyult,  de  előbb a győzni küldött 2. hadsereg sorsára
hagyásához és a pusztulásába való belenyugváshoz vezetett.

   A   dokumentumok   elháríthatatlan  és  végzetes  következményekkel  járó
tényként   tárgyalják  a  2.  hadsereg  arcvonalának  nagy  kiterjedését  és
állásainak  gyengeségét.  Ezt  hangsúlyozzák  a  visszaemlékezők,  s a könyv
szerzője  is  többször említi. Mit mondanak ezekről a kérdésekről a legújabb
kutatások?

   A  2.  hadsereg  arcvonala a Voronyezstől délnyugatra levő Gremjacsétől a
Don  uralgó jobb partja mentén Pavlovszkig húzódott kb. 196 km-es szakaszon.
Általában  jó  lehetőséget  biztosított  a  túlsó part megfigyelésére és tűz
alatt  tartására;  a  150-350  m  széles  folyó  leküzdése  nem  tűnt könnyű
feladatnak;   a   partközeli  települések  megfelelő  rejtőzési  lehetőséget
nyújtottak   a   magyar   csapatok  számára.  A  terepadottságok  tehát  nem
tekinthetők  eleve  kedvezőtleneknek.  Ez  alól  csupán  az árterületek és a
hídfők  minősülnek  kivételnek, mert ezeken a szakaszokon a Don víztükre nem
volt  betekinthető.  Különösen az uriv-sztorozsevojei hídfő közepén elterülő
otticsihai erdő okozott gondot e tekintetben.

   A   nem  egészen  200  km  széles  arcvonalat  a  2.  hadsereg  9  könnyű
hadosztályának  54  gyalogzászlóalja és az alárendeltségébe utalt 429. német
gyalogezred  3  zászlóalja,  összesen  57  alegység  szállta meg. A hadsereg
tartalékát   az   1.   magyar   páncéloshadosztály,   a  Cramer-hadtest  két
gyaloghadosztálya, egy páncéloscsoportja és egy rohamlövegosztálya képezte.

   Az  akkor érvényben volt Harcászati Szabályzat szerint a hadsereg védelme
főellenállási  övre  és hátsó védőállásra tagozódott. A főellenállási övet a
gyalogság  fegyvereinek tűzrendszeréből, valamint szélességben és mélységben
rendszertelenül tagozott fészkek és támpontok rendszeréből kellett hézagosan
kialakítani  védőkörletek  formájában, a hézagokat pedig műszaki eszközökkel
és  kereszttűzzel lezárni. A hátsó védőállás kijelölésénél fő szempont volt,
hogy  a  főellenállási  vonal  mögött  olyan  távolságra  legyen,  amely  az
ellenfelet   tüzérségének   átcsoportosítására  kényszeríti.  A  csapatok  a
főellenállási  övet szállták meg; a tartalékot szintén a főellenállási övben
és  mögötte  kellett  csoportosítani,  rejtett és az ellenség tűzhatása elől
fedett  helyen.  A  szabályzat Védelem című fejezete kimondja: "Zászlóaljnak
általában  ne  adjunk  3 km-nél nagyobb kiterjedést", a Védelem folyó mentén
című  alfejezet  szerint  azonban  ebben  az  esetben: "A védőkörletek ereje
kisebb,  kiterjedése  nagyobb  lehet a rendesnél." A Harcászati Szabályzat a
parancsnokok  fontos  feladatává  tette a tartalékképzést. A gyakorlatban ez
zászlóalj  esetében azt jelentette, hogy két század látott el harcfeladatot,
egy  pedig  mögötte  lépcsőzve  tartalékban  volt.  Ezrednél  egy  zászlóalj
jelentette  a  tartalékot.  Ha tehát teljesen sematikusan 3 km-es zászlóalj-
védőkörletekkel és ezredenként zászlóaljerejű tartalékkal számolunk, akkor a
fővédőövben  39  zászlóaljra  117  km védősáv jut, hézag pedig kb. 80 km. Ez
esetben   18   zászlóalj   képezi   a  tartalékot,  nem  véve  figyelembe  a
gyalogságként alkalmazott közvetlen huszár- és kerékpáros alegységeket.

   Lehet  vitatkozni azon, hogy a kb. 80 km hézag lezárása tűzzel és műszaki
eszközökkel  39  zászlóalj  között  mennyire  nehéz  feladat.  Azt azonban a
mérlegeléshez  tudni  kell, hogy a 2. magyar hadsereg szárnyain tevékenykedő
olasz,  és  német csapatok sűrűsége sem volt nagyobb, az uriv-sztorozsevojei
hídfőben  elhelyezkedett  szovjet lövészszázadok pedig 2-3 km-es szakaszokat
védtek,  melyek  között  a hézagok az 500 m-t is elérték. Emellett az előbbi
sematikus számítás az erők és eszközök egyenletes elosztását tételezi föl az
arcvonalon,  tekintet  nélkül  arra, hogy fő- vagy mellékirányról van-e szó.
Márpedig az erők egyenlő elosztásának elve soha nem érvényesülhet a harcrend
fölépítésekor; azt mindig a feladat jellege, a terep adottságai és a szükség
határozza  meg  föl-  és  lefelé  egyaránt eltérően a megadott normáktól. Ez
azonban  a  2.  hadsereg  esetében  alig  érvényesült,  ami vezetési hibának
tekinthető.

                                                                 Tóth Sándor
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2017
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező