Dimenzió #27

Hó hull sóhajomra (Don-kanyar - Elveszve a végtelenben)

(történelem)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                    KI NYERTE MEG A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚT?

                  (Forrás: Magyar Nemzet, 1992 január 22.)

                           A Don-kanyar sodrásában

   Ötvenhat  egyik  legnyomasztóbb  élménye  számomra ahhoz a beszélgetéshez
kapcsolódik,  amelyre  akkor  korült  sor,  amikor november negyedike után a
lövöldözés   megszűnt   és   az   egyetemen   néhányan  találkoztunk  kedves
tanárunkkal,  Szabó  Árpáddal. A zseniális ókortudós szellemi iránymutatóink
közé  tartozott.  Természetesen  a  történtekről, a forradalomról, a szovjet
invázióról  beszéltünk.  Tanárunk  maga elé nézett, kerülte tekintetünket és
sokára  azt mondta: azért mégis jó, hogy nem a németek nyerték meg a második
világháborút...

   Évtizedekig  fel  sem  merülhetett gondolkodásunkban, hogy a történteknél
jobb  lehetett  volna,  ha  a háborút a németek nyerik meg. Ma ez a gondolat
felmerül.  Tápot  ad  neki  például  a január 11-i megemlékezés a Don-kanyar
elesettjeiről a Hadtörténeti Múzeumban. Az egyértelmű elismerés az elesettek
helytállása  iránt  azokat az indulatokat és véleményeket erősíti, amelyek a
második   világháború   átértékelésében  gondolkodnak,  és  ennek  keretében
átértékelik Magyarországnak a háborúban való részvételét is. Úgy vélik, hogy
Magyarország  nem  a  rossz  oldalra sodródott nehéz geopolitikai kényszerek
következtében,  hanem  a jó oldalon küzdött: a hitleri Németország egy jobb,
szebb világért harcolt. Ha győz, ez megvalósul: a Szovjetunió nélküli világ.
Lehet  ennél  szebbet,  jobbat  elképzelni?  Nem fakadt fél évszázada minden
bajunk a Szovjetunió létezéséből?

                         Nem a hazáért harcoltak...

   A  revíziós  indulat  figyelmen kívül hagyja az egykori helyzet bonyolult
körülményeit.  Az  akkori  magyar kormányzat nem tekinthetett el attól, hogy
Magyarország  visszakapott  Trianonban  elcsatolt területeket a versailles-i
békerend   felszámolásában   szintén   érdekelt   Németország   kezéből.  Ez
meghatározta  azoknak  a  köröknek Németországhoz való viszonyát is, amelyek
erősen   féltették   az   ország  függetlenségét  a  németektől.  A  nyugati
demokráciák  messze  voltak,  a  térségben  egyoldalúan  Németország akarata
érvényesült.  A  magyar  vezető  körökben  félelmet  keltett  az is, hogy az
1939-es  szovjet-német paktum folyományaként a Szovjetunió aktívabb szerepet
kezdett játszani a térségben a korábbinál: visszaszerezte a balti államokat,
megkísérelte   fegyverrel   visszafoglalni   Finnországot,  és  Magyarország
közvetlen  közelében  is  megjelent,  amikor Besszarábiát visszafoglalta. Ez
félelmet  keltett,  hogy esetleg a Szovjetunió kísérletet tehet Magyarország
megszállására.  Erre az esetre pedig a magyar vezetőréteg németellenes része
is  inkább a német, mint a szovjet megszállást választotta. Ilyen feltételek
mellett  került  sor az ország hadba lépésére és az ünnepelt magyar hadsereg
frontra küldésére.

   Vajon  így  élték-e ezt meg az ünnepelt érintettek, a Don-kanyar halottai
katonakorukban?  Bizonnyal  nem.  Honvédeknek  hívták  őket;  valóban  abban
gondolkodtak,    hogy    katonaként    feladatuk   az   ország   határainak,
függetlenségének, területi épségének védelme. Az orosz hómezőkön nyilván nem
ezt  védték:  nem  volt  kétséges  számukra,  hogy a német háborúban vesznek
részt.  Nagyon  kevés volt közöttük az a politikailag tudatos ember, aki úgy
fogta fel a háborús részvételt, hogy ez ellenszolgáltatás a németeknek a két
bécsi  döntésért;  és  sajátos  módon kihelyezett harctéren, idegen ellenfél
ellen  folytatott  közvetett magyar-román háború Észak-Erdély megtartásáért.
Ha a románok nagyobb buzgalmat és áldozatkészséget tanúsítanak a magyaroknál
a  németek  háborújában,  akkor  német győzelem esetén jobban fognak állni a
németeknél,  és  ez  Észak-Erdély  birtoklásába  kerülhet. Míg ha mi háborús
elszántságban  lekörözzük  a románokat, ez még Dél-Erdély visszaszerzését is
meghozhatja.

   Ezek  a komplikált politikai megfontolások azonban csak a tisztek körében
voltak  jelen,  a  sokezres "legénység" nem ebben érzett és gondolkodott. Az
orosz  beavatkozás  1849-ben  leverte  a  magyar szabadságharcot, és az első
világháború  idején  a  két nép szemben állott egymással, de ez a magyar nép
tudatában  tartós  ellenséges indulatot nem alakított ki. A magyar nép elemi
érzelmeiben  közömbös  volt  az  oroszokkal  szemben.  A  németek  viszont a
magyarság  egyik hagyományos, történelmi ellenségei voltak. Ahogy a területi
revízióval  kapcsolatos  komplikált  politikai  gondolatok nem hatoltak be a
fegyverre  kényszerítettek  százezreinek  nézetei  közé,  azt  annál  inkább
sejtették,  hogy  ebben  a  háborúban a magyarság mindenképpen vesztes. Ha a
németek  megnyerik,  talán  még  nagyobb mértékben, mintha elvesztik. Mert a
halálra  szánt  kisember az urainál jobban tudta, hogy német győzelem esetén
magyar  nemzeti  függetlenség  nem  lesz.  Nem  a  hazáért, annak érdekeiért
harcolt, hanem egy történelmi kényszerhelyzet áldozataként.

   Mindezek átértékelésének veszélye fennáll. A Donnál elesetteket panteonba
emelő pátosza számára ez már nem a követendő hagyomány: követendő eszerint a
teljes  elkötelezettséggel való háborús részvétel helyeslése. Eszerint nem a
kiugrásos  ravaszkodók,  a  felemásak, a reménytelenül Nyugatra kacsintgatók
adják a példát a mának a helytállásra, a nemzeti összefogásra; nem Kállay és
Bethlen,  akiknek  ha sikerül is esetleg kiugrani, vereség esetén semmit sem
értek  volna  el vele, az ország a szovjet tömb ugyanolyan tagja lett volna,
mint a többi.

   Magyarország  második  világháborús  részvételének  átértékelése hatályon
kívül helyezi azt a véleményt, amely ebben a kérdésben eddig érvényben volt.
Az ellenállási és kiugrási tábor abban gondolkodott, hogy a németek melletti
háborús  részvétel  súlyos  magyar  nemzeti  érdekeket  sért.  Ez  a háborús
részvétel  hazaáruló  és  nemzetvesztő politika. Hogy a kollaboráns politika
hazaáruló  volt,  az  nem  szorul  sok bizonygatásra. Nehéz elképzelni, hogy
német   győzelem  esetén  a  térség  kis  népeinek  nagyobb  mértékű  állami
szuverenitás és nemzeti függetlenség lett volna a részük, mint ami a szovjet
uralom idején volt:

   Ennél   is   súlyosabb   probléma   azonban,  amit  a  patetikus-érzelmes
nemzetvesztés  kifejezés  takar.  Nem  egyszerűen  a háborús részvétel során
történt  Mohács-méretű  emberveszteségről van szó, hanem arról, hogy a német
győzelem esetén Magyarországot nemzeti létében fenyegette volna veszély, sőt
még  azt sem tartom kizártnak, hogy fizikai létében. Az átértékelő szemlélet
számára  a  hitleri  Németország  Szovjet-Oroszország  elleni  háborúja az a
bizonyos  antikommunista  kereszteshadjárat  volt,  amit  szinte kizárólag a
kommunista  oldalon  emlegettek, náci oldalon szinte soha. Kétségtelen, hogy
német  háborús  győzelem  esetén  a  győztesek felszámolják - mint politikai
rendszert  - a szovjet bolsevizmust. A hitleri Németország hadicélja azonban
nem  ez  volt  a  Szovjetunió  elleni  háborúban,  ez  csupán a háború - egy
mellékvonatkozása  volt  számukra.  Ez a háború nem világnézeti háború volt,
hanem  gyarmati  háború;  a - náci Németország számára a kommunista mozgalom
mint politikai ellenfél régen elintézett probléma volt. Ezért lehetett, hogy
1939-ben gátlástalanul lepaktáltak a kommunista Szovjetunióval.

                      Nemzeti lét helyett: kitelepítése

   Aki  meg  akarja tudni a háború valódi indítékát, az először szánja rá az
időt  és  fáradságot,  hogy  elolvassa  a  Mein Kampfot, majd Hitler Asztali
beszélgetéseit.   Ez   utóbbi   sajátos   dokumentum.   A  háború  idején  a
főhadiszálláson,   a   Farkas-sáncon   a   Führer   naponta  együtt  ebédelt
munkatársaival.   Ilyenkor   szokása   szerint   belebocsátkozott  általános
politikai  vonatkozású fejtegetésekbe. Engedélyével udvartartása gyorsíróval
lejegyeztette  ezeket  a  szövegeket,  nehogy  a vezér bölcsességei csak úgy
elvesszenek.  A lejegyzés megmaradt, és Nyugaton több nyelven több kiadásban
megjelentették.

   Ezekből  a  dokumentumokból  derül ki a háború valódi szándéka. Ez pedig:
Hitler  a  Szovjetunió  szláv  népeinek  leigázása által kontinentális német
gyarmatbirodalmat akart létrehozni. Előnye az lett volna katonai szempontból
az  angol  és  a  francia gyarmatbirodalmakhoz képest, hogy nem tengerentúli
kolóniákat jelentett, hanem a gyarmat ott helyezkedett volna el az érintkező
felületű  szárazföldön.  Hitler  az  "asztalnál"  messzemenő  elképzeléseket
fejtett ki ennek a gyarmatosításnak a végrehajtásáról. Az oroszokat és egyéb
keleti  szlávokat  a  terv szerint visszaprimitivizálták volna az afrikai és
gyarmati  világbeli  bennszülöttek  szintjére: Hitler szerint csak így lehet
korlátlanul uralkodni felettük.

   De  nézzük ezt a programot magyar perspektívából. A gyarmatosítás mellett
hadicél  volt a Nagy-Német Birodalom létrehozása: a közép- és kelet-európai,
balkáni    térségben    szétszórt    "volksdeutsch"    német   kisebbségeket
egybetelepíteni  a  német  birodalmi  mag körül. Azokat a népeket, amelyek a
hitleri  új  Európa  felépítésének  eme "területrendezési akciója", a közép-
kelet-európai  "történetplanírozás"  grandiózus  programja útjában állhattak
elhelyezkedésükkel,  a  terv  szerint  át  akarták telepíteni a népi németek
által  kiürített területre. Ha ez megtörténik, akkor nem sok kétségünk lehet
afelől,  hogy  számunkra  végzetes  áttelepítésre  is sor kerülhetett volna.
Áttelepítés  után  a  magyarság  mint nemzet nemigen létezne tovább. Így aki
ebben a háborúban harcolt: magyar nemzeti érdek ellen harcolt.

   Mégis  -  a  második  világháború átértékelése most itt feszeng szellemi-
politikai  életünkben.  Már  nem  egyszerűen arról van szó csupán hogy kinek
volt  igaza,  hanem  a  revízió  mintha  magát a háborús győzelem és vereség
problémáját   érintené.  A  Szovjetunió,  az  egykori  ellenség  felbomlott,
megszűnőben  van  létezni.  Jaltának  valóban  vége. Egyidejűleg Németország
újraéled  és  a  vezető  hatalmak  első  vonalába  kerül.  Mintha  a vereség
revíziójáról  volna  szó,  ami  fontos  dolog:  a  vereségből  nemzetközileg
alulprivilegizált  helyzetek,  a  győzelemből  előjogok  származnak. S afelé
tendál  az átértékelés, hogy a háborút voltaképp Németország nyerte meg és a
Szovjetunió  vesztette  el,  de  egy  több évtizedes vákuumhelyzetben ez nem
derülhetett  ki.  Ennek  a győzelemnek pedig Magyarország fontos szereplője,
hiszen  ha  Hornék  nem  "csatolták"  az  NDK-t  Nyugat-Németországhoz, ez a
helyzet  nem  válik  tisztázottá.  Antall József kijelentette, hogy a kelet-
európai országok békés forradalmukkal megnyerték a Nyugatnak a hidegháborút.
A kérdés ezek után: esetleg Magyarország Németország számára a másodikat is?
Így - megkésve?

   Az   átértékelés   szelleme  Ausztriában  már  hosszú  ideje  kísért,  de
Németországban is volt ennek előjele. Már tíz esztendeje a történészvitának,
a  Historikerstreitnek,  amikor  rangos  történetbúvárok, CDU-s professzorok
ezzel  előálltak.  Andreas  Hillgruber például egyenlőségjelet tett a zsidók
szisztematikus  pusztítása  és  a  népi  németek  kitelepítése  közé;  Nolté
professzor   pedig   azt  fejtette  ki,  hogy  Hitler  gázkamrái  megérthető
védekezési   reakciók   voltak   a  szovjet  bolsevizmus  "ázsiaiságára".  E
professzorok  nem  neonáci  skriblerek,  hanem  rangos,  nagymúltú  kutatók:
nyilván  szóhoz  juttattak,  megszólaltattak valamilyen közvéleményt, olyat,
amelynek addig megnyilvánulása nem volt.

                       Rekuiem vagy átértékelő indulat

   Az  1945  utáni  Szövetségi Köztársaságban pártok álláspontjában, egyházi
megnyilvánulásokban,  médiában,  könyvkiadásban,  kutatási eredményekben más
nem  jelent  meg,  mint  elkötelezett  antifasizmus.  Ám  ezek  szerint volt
mindezek   felszíne   alatt  egy  széles  közvélemény,  amely  minderre  nem
hallgatott,  hanem nézeteit apái és nagyapái elbeszéléséből alakította ki. A
magyar  sajtó  figyelői  megelégedéssel  vehetik  tudomásul,  hogy  a  Német
Szövetségi   Köztársaságban   a   megszállók   által  létrehozott  és  az  ő
szemléletüket   sugárzó   média   nem  tudott  úrrá  lenni  eme  elementáris
forrásokból  táplálkozó  közfelfogáson,  s  megvan  a  talaja itt is az 1945
előtti Németország rehabilitálásának.

   Mert  most  elindul a revíziós eszme nemzetközi diadalútjára. Az Egyesült
Királyságban  lelökik Churchillt arról a piedesztálról, amelyen úgyis inkább
Magyarországon   áll,   mint   Angliában,   és   rehabilitálják  Sir  Nevill
Chamberlaint;   Franciaországban   hasonló   sorsra   jut   De   Gaulle,  és
rehabilitálják  Pétain  marsallt;  az USA-ban eddig sem tombolt a Roosevelt-
kultusz.  Politológiai  megfontolásból  erőt nyerhet az átértékelő indulat a
totalitarizmus  bírálatának  szemléletéből,  amely  egy  kalap  alá  veszi a
szovjet és a náci totalitarizmust. Márpedig ha a kettő egy kutya, akkor csak
a  szovjet  ellen  szállunk  harcba  - az átértékelő szemléletnek ez a másik
sebezhető pontja.

   Professzorom,  Szabó  Árpád önvallomása azért érintett olyan mélyen, mert
minden  demokrata számára evidencia volt, hogy a két totalitarizmus közül az
összes alantasságával együtt a szovjet a "kisebbik rossz". Szabó Árpád ebben
a  meggyőződésben  látszott meginogni. Pedig nem szabad meginognunk ebben. A
szovjet   totalitarizmus   emancipációs   értékekkel   élt  vissza,  ezekkel
igyekezett   igazolni   magát,  ezeket  hamisította  és  gyalázta  meg.  Úgy
viselkedett,   mint   a   Gonosz   La  Rochefoucault  aforizmájában,  amikor
képmutatással  erénynek  mímeli  magát.  A  fasiszta  totalitarizmus elvileg
tagadta  az  emancipációt,  amit minden demokrata a történelem lényegének és
legfőbb   értékének  tart.  A  szovjet  totalitarizmus  amikor  visszaélt  a
demokratikus értékekkel, indirekt módon igazolta ezeket, mint a képmutatás a
jót.  A fasiszta totalitarizmus azonban elvileg utasított el mindent, aminek
köze  van a szabadsághoz, a haladáshoz, a demokráciához. Úgy ítélhetjük meg,
mint  a  katolikus teológia a Szentlélek elleni vétséget: a legnagyobb bűnt,
amely   azért   megbocsáthatatlan,   mert   nem  gyarlóságból  fakad,  hanem
meggyőződéssé emeli a rosszat.

   Lukács György egy korai marxista művében azt írta, hogy ha a szocializmus
nem  győz,  akkor a világ a barbárságba süllyed. A szocializmus jelentőségét
túlbecsülte,  de  azt  helyesen  értékelte az első világháború végén, hogy a
megbomlott    polgári-nyugati-civilizált-fejlett    világban    olyan   erők
formálódnak, amelyek ha felülkerülnek, visszavetik a világot a barbárságba.

   Ez  az  akkor  még  csak  sejtett  erő Hitler birodalmában testet öltött.
Lukács   nem   bízott   a   "polgári"   demokrácia   életképességében  és  a
szocializmustól  várta  az új barbárság megzabolázását. A nyugati demokrácia
azonban  elég  erősnek  bizonyult  a  feladat  elvégzésére.  A  harcoló fél,
amelynek  szolgálatába  a  magyarság a második világháború idején sodródott,
valóban a barbárság tábora volt. Ha győz, az emberiség talán ezer évre kerül
olyan  zsákutcába,  amelyről  a  magyar  fejlődéssel  kapcsolatban Bibó írt.
Megvalósulással  fenyegetett  a Science Fiction-világ, ahol a rossz mindig a
huszonegyedik  század  technikáját  egyesíti  a keleti despotizmus politikai
modelljével.

   A mai Magyarországon bizonyos politikai erők rehabilitálják azt a harcot,
amelyet  a  magyarság ennek az ügynek a szolgálatában folytatott. Szolgáljon
mindez  tanulságul,  hangozzék  el  rekviem az elesettekért. A hazáért adták
életüket!  -  mondják  a szónokok. Ők ott megfagytukban valószínűleg másként
vélték  ezt:  tudták  az  igazat. Azok nem akarják tudni, akik ma halálukból
politikai tőkét kovácsolnak.

                                                                Szabó Miklós
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2017
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező