''UTÓSZÓ
Szándékosan kerültem minden a háború után nyilvánosságra került adatot
melynek birtokában a szakértők véleményeket mondhatnak. Teljesen eltérő
nézetei vannak egy munkaszolgálatosnak, egy honvédnek, vagy egy
katonatisztnek: ezen belül is személyes adottságoknak és világnézeteknek;
résztvevőknek és csak a nyilvánosságra hozott adatokból értesülőknek. Magyar
szokás szerint elkerülve a teljes feltárást. Talán az is megtörténik
valamikor, ha a túlélők eltűntével már senki sem tudja sem cáfolni sem
megerősíteni a tényeket.
Már a létszám körül sincsenek végleges adatok. Legtöbb forrás arra utal,
hogy munkaszolgálatosokkal együtt 300 ezer főről van szó, megfeledkezve a
leváltásról, ami folyamatban volt. Az én ezredem is le volt váltva. Ha a
leváltás csak a hadsereg felére vonatkozott az is százezerre tehető. Az
állandóan ismétlődő feltöltéseket nem is számolva. Lehet, hogy csak a
fegyverrel ellátottak szerepelnek a létszámban. A leváltottaknak viszont át
kellett adni a fegyvereiket meleg alsóneművel együtt. A tízhónapos
frontszolgálat után ezrével vonultak hátra a leváltott katonák. Ezek egy
részét a fegyver eldobás okán, tévedésből kivégezték, a fegyelem minden
eszközzel lévő helyreállítására.
A tisztek néhány napig nem tudtak átváltani a valóságos helyzetre. A
hídfőkből kiinduló orosz támadások mellett a Don-parton sok apróbb egység
egyhelyben maradt, mert nem érte nagyobb támadás. A mi leváltott egységünk
is három napig egy lövészárokban kitartott. Háromszáz ember vagy húsz
puskával meg egy géppuskával. Élelem nélkül, negyven fok hidegben. Mögöttünk
35 km-re már orosz csapatok.
A Don-partról való indulásunk után tiszttel alig találkoztunk. Csak
január végén mikor egy gyűrűből nem tudtak kijutni, és utolértük őket.
Könnyen jutottak idáig. Nem tartóztatta fel senki őket. Rendszeres
élelmezésüket megpakolt lovasszánok sokasága biztosította. Szállásukat
előreküldött egységek biztosították, meleg étellel várva az érkezőket. A
támadó orosz csapatok előtt biztos távolságot tartva. Megfeledkezve az
ígéretekről: "Fiúk együtt jöttünk, együtt megyünk haza. Én felelek értetek."
Saját személyükre nem tartva kötelezőnek a parancsot, mely hátra egy lépést
sem engedélyezett. Sorsukra hagyták az egész hadsereget élen járva a
menekülésben. Útjuk biztosítására minden faluban altiszteket hagytak hátra,
szedjék össze a visszavonuló csürhét és állítsák meg az oroszokat. Aki egy
lépést hátrál felkoncolni. Lőszert, élelmiszert, a legrövidebb időn belül
küldenek.
Megnehezítették azzal is a reménytelen helyzetet, hogy minden élelmiszer-
és ruharaktárat felrobbantottak, felgyújtottak. Ennek eredményeképp az egész
hadsereg kiadatlan ruházata vadonat új állapotban a tűz martalékává vált.
Legalább fél évre való élelmiszerrel és egyéb felszereléssel együtt. Evvel a
paranccsal ezreket ítéltek fagy- és éhhalásra. Az a minden emberiességet
mellőző parancs, hogy "Egy lépést sem hátra!" egyenlő volt a halálos
ítélettel. Inkább szándékos emberirtásnak mondható.
Az adott helyzetben tankok ellen harcolni képtelenség. Csak az a kérdés
merült fel hány embert kívánnak beletaposni a hóba. A visszavonulás ilyen
esetben nem tekinthető gyávaságnak.
Meggyőződésem hogy az ésszerűtlen parancsok kiadása nélkül százezrek
maradtak volna életben. Pontosan olyan hasznos tagjai maradtak volna a
társadalomnak, mint azok akik túlélték a háborút.
A katasztrofális vereség elkerülhetetlen volt. Egy elhibázott politikai
lépés következménye. Az elszenvedett véráldozat, ami pótolhatatlan,
kimondottam a hadvezetőség hibája. Nem sokat kellett volna tenni. Csak
annyit, hogy ne csak saját maguknak engedélyezzék a visszavonulást. Ha nem
kényszerítik a katonákat minden falunál és hótorlasznál feleslegesen utóvéd
harcokra - melyeknek eredményei csak áldozatok voltak - tízezrek kijutnak a
később bezárult gyűrűkből.
Az emberéletek megmentésére más út is lehetséges volt. Például amit a
románok választottak. Felmérve a valóságos helyzetet tisztjeikkel együtt
átálltak az orosz hadsereghez, elkerülték a felesleges véráldozatot. Bár
ugyan olyan hadifogolytáborba kerültek mint a magyarok, rövidesen tisztjeik
szervezésében antifasiszta egységeket alkottak, és tömegesen hagyták el a
hadifogolytáborokat. Gúnyosan mondogatva a magyaroknak:
- Hiába énekeltétek, hogy "Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és
halunk!". Most mi fogjuk visszavenni Erdélyt.
Ésszerű alkalmazkodásukkal elkerülték a felesleges véráldozatot, és
területi igényeiket is megalapozták. Nem keresgélték évekig a helyes utat,
napok alatt dönteni tudtak érdekeiknek megfelelően.
Magyar részről is indult hasonló irányú kezdeményezés ami teljes
kudarccal végződött a jelentkezők hiánya miatt. Túlságosan kevés idő telt el
még ahhoz, hogy akár elfelejteni vagy megbocsátani lehetett volna a tisztek
önkényeskedő magatartását. Még hogy önként visszakerülni a karmaik közé...
Inkább a zsúfolt fertőzött láger.
Gyökeresen más volt a helyzet, mikor a vörös hadsereg számára kerestek
gépkocsikhoz értő szerelőket, lakatosokat. Oda mindenki jelentkezett, még a
földművesek is.
Gondos válogatás után kerültem én is egy hátul állomásozó katonai
gépjavító egységhez. Napok alatt olyan jó barátságba kerültem a hasonló korú
katonákkal, hogy mindegyik maga mellé követett a munkába. Tiszti utasításra
végül egy esztergályos szerzett meg magának, mert egyedül volt a rengeteg
munkával és nem volt más rajtam kívül aki tudott esztergálni. Fűtött
műhelykocsiba dolgoztunk, és jobban gondoskodtak rólam mint a magyar
kincstár. Szörnyen le voltam fogyva. A lábaimban állandó zsibbadást éreztem,
kisebb mértékben a kezeimben is. Ennek tudatára akkor döbbentem rá mikor
munkatársam másnap bejött tükörrel és borotvával. Hagyjam abba a munkát, és
azonnal borotválkozzak meg. Örömmel nyúltam a tükör felé. Belepillantva a
lélegzetem is elállt. Egy sosem látott, szőrös, öreg pofa csodálkozó
szemekkel bámult vissza rám. Kollégám, vagy inkább barátom, ami ebben a
helyzetben még enyhe kifejezés észrevette megdöbbenésemet. Vigasztalóan
magyarázta, hogy tíz perc múlva megfiatalodok. Elkeseredve szedtem elő
zsebemből a még meglévő fényképeim közül az egyiket, amin mint sportember,
szépen fejlett izmokkal voltam látható. Ez én vagyok, kérdezte
hitetlenkedve. Megmutatom a többit is amiből kétséget kizárva
megállapíthatja a személyazonosságot. Hosszan nézegette, majd meggyőzően
magyarázta, nincs semmi baj hamarosan helyrejövök. Én elkezdtem a
borotválkozást, de az első húzásnál megvágtam magam. Most érzem hogy
mennyire érzéketlenek a hajdan biztos kezeim. Nem is merem folytatni.
Megköszöntem és vissza nyújtottam a borotvát. Nem tudom megcsinálni,
elfagyott a kezem. Visszaültetett a székre, és megborotvált.
Munkámmal hamarosan tekintélyt szereztem. Bár nagyon gyenge voltam,
élveztem hogy újra szerszámokat foghatok a kezembe. Hozták is a
legkülönbözőbb darabokat, és megvárták míg elkészül. Mindenkinek a sajátja
volt a legsürgősebb. Nekem kellett volna eldöntenem a sorrendet. Én mint
hadifogoly nem mertem vállalni a döntést. Kérdeztem ki a tiszt aki eldönti a
sorrendet. A hadnagy akivel váltjuk egymást. Így tudtam meg, hogy barátom
tiszt. Mindenki tegezte egymást, én is tegeztem mindenkit, nem is tudtam
máshogy beszélni illetve gagyogni. Nem volt itt a magyar viszonyoknál
szokásos rang kórság, állandó boka csattogtatás, tisztelgés, kivagyiság. A
magyar hadsereg tisztjei cselédnek vagy inkább rabszolgának tartották
alárendeltjeiket a fegyelemtartás ürügyén, legfőbb erénynek tartva a katona
feltétlen engedelmességét. És íme itt van egy hadsereg, amelyben
ismeretlenek ezek a követelmények, mégis Berlinbe űzve győzelemmel
megnyerték a háborút.
Áldottam a szerencsémet, hogy kikerültem a lágerből ahol tífuszjárvány
tombolt a legyengült hadifoglyok között. Már három hónapja dolgoztam, mikor
egy reggeli kézfogásnál munkatársam melegnek találta a kezem. Lázas vagy,
mondta. Azonnal elment az orvosért. Az orvos megvizsgált azonnal tablettákat
adott szedjem be most, és naponta háromszor. Másnap hívás nélkül jött újra
megvizsgált. Mivel nem javult semmit, elkülönítettek a többitől egy
bunkerban. Azonnal tudtam hogy megkaptam a tífuszt. Másnap már húszan
voltunk a bunkerben tífusz gyanúsak. Munkatársam naponta többször bejött
hozzám: gyógyszert, ennivalót, vodkát hozott, ezért neveztem inkább
barátomnak. Végül többi beteggel együtt a jeleci kórházba szállítottak.
A lágerben összegyűlt hadifoglyok között természetesen folyt a
tapasztalatcsere. Az egész Don-parton elhelyezkedő egységekből voltak
hadifoglyok. Gondűzésből éveken keresztül tárgyaltuk a csata részteteit.
Ahány ember annyi féle sors és körülmény. Összevetve minden a hadvezetés
hibája. Saját presztízsük megőrzése érdekében feláldozták az egész
hadsereget. Tömegesen vannak itt akiket hátrahagytak avval az ígérettel hogy
ki azonnal küldenek utánpótlást. Hetek múlva, az előrevonuló orosz csapatok
mentették meg őket az éhhaláltól. Másik részüket, akik nem bírták tovább a
menetelést, a lakosság jóindulatából maradtak életben. A szándékosan
becsapott, hátrahagyott tömegeknek az éhhalál küszöbén nem maradhatott más
vágya mint a fogságba esés. Életben maradás, szabadság. Hosszú út vezetett
még odáig, minden elképzelhetőnél rögösebb. A feladat nem akár milyen.
Helyrehozni a háború okozta mérhetetlen károkat. "Ti romboltátok le, most
felépítitek". S a hadifoglyok megfizettek a Horthy-rendszer bűneiért. Ki-ki
szerencséjéhez mérten, három vagy tíz év kemény munkával eltöltött
esztendővel.
A Doni csata a magyar történelem legnagyobb vérveszteséget követelő
veresége volt. Az irodalom értékes művekben foglalkozik vele. A
kimeríthetetlen témához hozzászólt az értelmiség, a munkaszolgálatos, a
katonatiszt. Csak a honvédség százezrei szemszögéből nézve nem nyilatkozott
senki. Pedig a tragédia oroszlánrészét a honvédség szenvedte el. Az ostor
vége mindig rajta csattant. Senki nem láthatott többet a tragédiából mint a
közvetlen résztvevők. A még életben lévők emlékezetében kitörölhetetlenül
belevésődtek az átélt élmények. Belenyugodtunk, hogy életutunk csak
kényszerpályán vezethet. Nem közfelkiáltásra választottuk meg kik, és milyen
útirányban vezessenek. Biztos volt azonban, hogy aki a kijelölt úton meginog
az hazaáruló, és nem érdemli meg hogy nyomorult életét tovább tengesse a
haza szégyenére.
A katonai esküszegőkre, akik nem haltak éhen, nem fagytak meg, nem
tapostatták megugat hernyótalpakkal a hóba, hanem nyomorult életüket mentve
megadták magukat, nem juthat más mint a haza mélységes megvetése. Alávaló
tetteikért nincs sem felmentés, sem megbocsátás. Szégyent hoztak a nemzetre,
megérdemlik sorsukat, hallani sem akarunk róluk. A méltánytalan ítéletet az
a Horthy-kormány mondta ki. A teljes vereség után a törvényalkotók saját
személyükre nem tartották kötelezőnek annak betartását, és értékeiket
összehalmozva biztonságos helyekre távoztak. Emlékezzünk elítélő szavaikra:
"A hazaárulók nem érdemlik meg, hogy nyomorult életüket tovább tengessék,
tudni sem akarunk róluk."
Az esküszegés gondolata régen túlhaladott. Evvel a kérdéssel senki sem
foglalkozott. Az utóbbiról, hogy az áldozatokról tudni sem akarunk,
változatlanul érvényben maradt. Minden környező országban tucatjával állnak
katonai emlékművek ahol megemlékezhetnek a hősihalottakról. Falvakban
városokban egyaránt gondosan ápolt emlékművekre rakhatják csokraikat a
megemlékezők.
Mi magyarok elmaradtunk ettől a lehetőségtől. Negyven év távlatából a
múlt feltárására irányuló erőfeszítéseinkből csak annyira futotta, hogy el
kellene siratni áldozatainkat, meg kellene méltó módon emlékezni róluk.
Függetlenül attól miért adták életüket.
Ennyit kívántam elmondani a Don-kanyarban pusztulásra ítélt honvédek
nevében. A kényszerpályán halálra irányított százezrek tragédiájának
megértésére. Saját élményeimet próbáltam papírra vetni az események
pillanatában átélt érzelmek tükrében. A kegyetlen sors szeszélye szerint
mérte porciózta személyekre bontott szörnyű adagját. Az a csekély számú
túlélő életben maradását nem köszönheti másnak mint a sokat emlegetett
katona szerencsének.
Bár a történelem nagy ütközeteinek elsősorban csak a győztes vezető
tábornokairól szokásos megemlékezni, tegyünk egyszer kivételt. És
emlékezzünk méltó módon, kegyelettel azokra a százezrekre, akik katonához és
emberhez méltatlan körülmények közé taszítva életükkel fizettek mások
tévedéséért.
Nemzetközi szinten elengedhetetlen szokás, hogy államfői látogatások
alkalmával a hősi emlékművek koszorúzása. A hagyományok alapján rendezett
katonai díszparádé fénypontja az elhunytaknak járó kegyelet lerovása,
államfői főhajtás és koszorúzás. Amit egy idegen államfőtől elvárunk, nem
tehetjük meg ugyan azt mi is? Széles e hazában, a főváros kivételével, alig
akad erre alkalmas hely. Évtizedek elteltével is csak szívek mélyén rejtőző
érzelmekkel gyászolhatjuk ismeretlen, elporladt százezreinket.
Hosszú évtizedeken keresztül az tartotta bennem az életet, hogy a józan
ésszel elképzelhetetlennek tűnő élményeket elmondhassam. Az örökre lezárult
szemeket gyászlepelként betakarta az állandóan kavargó hó. Ez a sors
méretetett a 2. magyar hadsereg legénységi állományára, akik mindég az
események középpontjába keveredtek. Sokan fogságba estek, s ha még azt is
túlélték, testközelből beszélhetnek a történtekről, mint főszereplők. Ezeket
az eseményeket a legénységi állomány szemszögéből bemutató könyv még nem
jelent meg. A hiányzó űrt szeretném betölteni élményeim megírásával.
A mélységesen tragikus sorsok megvilágítására a valóságosokhoz mérten
talán csak egy halvány szikrával tudtam hozzájárulni, reménykedve abban,
hogy Mohács és Voronyezs után nem következik újabb állomás.
Boda Gyula