''1943. II. 1. - HORE RUKI!
Lassan világosodik a köd jelentősen csökkent. Mire kivilágosodott
előttünk balra házakat fedezünk fel. Visszatekintve szintén házakat lehet
látni. A menetelők gondolkodás nélkül a hozzájuk legközelebb eső házak felé
vették az irányt. Hozzávetőlegesen 500 ember az előttünk lévő házak irányába
folytatta az utat. Velük tartottam egy ideig. Majd megálltam. Kis
bizonytalankodás után vissza fordultam, és a túlnyomó többséget követve
visszafordultam a már túlhaladott házak irányába.
Talán 500 méterre lehettem. Jobbról két német egyenruhás katona
közeledett. Telefonkábelt tekertek fel egy dobra. Jó helyen járok gondoltam,
ha németek vannak itt akkor kijutottunk a gyűrűből. Megvárom őket érdeklődni
mi a helyzet.
Mikor egészen közel vannak kezdek velük beszélni. Csodálkozva néznek rám
mint aki viccel. Tovább gagyogok, erre rámfogják a géppisztolyukat. Az egyik
rekedt erős hangon oroszul káromkodik, és fasisztának nevez.
Eláll a lélegzetem a meglepetéstől. Ezt jól megcsináltam meg is várom
őket ahelyett, hogy az ellenkező irányba eltűnnék, mert nyugodtam
megtehettem volna.
Elveszik a pisztolyomat, bicskámat, órámat. Szidnak mint a bokrot. A
rekedtes hangú fenyegetően rázza öklét az orrom előtt. Belém rúg, és mutatja
az irányt: davaj.
Megyek előttük elcsüggedve, ezért menekültem három hétig, hogy utána
essek fogságba gondolom elkeseredve. Késő a bánat honnan sejthettem volna,
hogy a német egyenruhában oroszok vannak.
Közeledünk a házakhoz. Élénk mozgás van a házak között. Egy furcsa
formájú konyhakocsi mellett sorban állnak. A kocsi tetején merőkanállal
mérik a gőzölgő meleg ételt. Egészen közelről látom, hogy magyar egyenruhás
katona méri az ételt. Mi lehet itt? Már egyszer ráfizettem német egyenruhás
orosz katonákat fogtam ki. Most meg magyar egyenruhás szakácsot. Nem bírom
levenni a szemem róla. A sorban állók is magyarok. Teljesen
elbizonytalanodok.
Nem úgy a magyar katonák. Észrevesznek bennünket, puskák szegeződnek
ránk. A két orosz szó nélkül magasba teszi a kezét. Leakasztják nyakukból a
géppisztolyt eldobják a telefonkábel dobot.
- Várjatok! Elszedték tőlem a pisztolyomat, órámat, bicskámat.
Most én kutatom a rekedt hangút. A bicskám már megtaláltam, és a
pisztolyt is.
- Hol az óra?
Készségesen előszedi, mond valamit amit nem értek. Már csak a seggbe
rúgás van hátra, nem feledkezem meg róla.
- Egy és még egy a kamat! Te vagy fasiszta - mondom neki.
A másikat vállon veregetem. Nagyon meg vannak ijedve amin cseppet sem
csodálkozom.
Elvezetik a többi közé vannak vagy húszan. Kifújom magamból én is az
ijedséget. Izgalmas fél órám volt.
Mennék az ételosztáshoz mikor parázs lövöldözés kezdődik. Rövid idő alatt
kiterjed az egész környékre. Fedezéket keresek a házak között. A falu tele
van orosz katonasággal.
Ha számbeli fölényben lennénk akkor sincs esélyünk. Fegyvere a felének
sincs. Akinek van annak is csak véletlenül maradt néhány lőszere. Hogy sok
házat elfoglaltak azért történt, mert nem voltak benne orosz katonák. Fedél
alá jutás céljából mentek a házakba melegedni, nem harci kedv tombolt
bennük. Ha tudják orosz katonaság van a faluban messze elkerülik.
Igyekszenek messzebbre kerülni a veszélyes helyről.
Nem volna jó még egyszer találkozni a rekedt orosz katonával. Eljutottam
a legkijjebb fekvő házakig, onnan visszajuthatok a következő falu irányához
vezető útra. Hátam mögött erélyes orosz hang szólal meg:
- Hore ruki! - felteszem a kezem, és megfordulok. Két géppisztoly mered
rám. Odajönnek, zsebemből kiveszik a pisztolyt megtapogatnak nincs-e nálam
még fegyver. A közvetlen mellettünk lévő házba kísérnek. Valami
parancsnokság volt. Balszerencse üldöz ezen a napon. Pont a parancsnokság
felé menekültem melynek őrségének a karjai közé jutottam.
Bevittek a parancsnok elé. Fiatal jóképű tiszt meleg szobában leültet.
Oroszul kérdezget amiből semmit sem értettem.
- Németül tudok? - kérdezte.
- Nagyon keveset - felelem. Németre fordította a szót. A kérdésekből
azonnal tudtam nem sokkal tud nálam jobban.
- Hány napja nem evett?
- 5-6 - feleltem.
- Hogyan bírta ki?
Zsebemből előveszek néhány vitamintablettát. Elkéri megnézi majd fejét
csóválja. Szól az egyik emberének hozzon kenyeret és vizet. Közben a
legelemibb tudást igénylő német szavakkal kérdezget. A jelenlegi helyzetben
teljesen érdektelen dolgokat. Látszik hogy csak gyakorolni kívánja a német
tudását. Átadja a közben behozott kenyeret és vizet. Pillanatok alatt
befalom és nagyon megköszönöm. Közben parancsokat osztogat.
Több mint két órát bent töltöttem a melegen. Közben megszűnt a lövöldözés
a faluban. A tiszt akinek rangját nem tudtam megállapítani a tőlük eltérő
jelzések miatt megunta a kezdetleges szavakkal történő beszélgetést. Egy 14
év körüli fiúval kikísértetett a szobából. A fiúnál nagyobb volt a puska.
Kinyitja az ajtót, és kifelé irányít. Kint sorban állnak már a magyar
katonák mint hadifoglyok. Beállok a tömegbe melynek se vége se hossza.
Körülöttünk vizsla szemmel kutatnak az orosz katonák, tiszteket keresnek.
Aki nemrégiben borotválkozott már gyanús. Annak köpenyét alaposan
megvizsgálják nem látszik-e a letépett rangjelzés helye. Vagy 18-at
kiszűrtek a tömegből, nagyon ziláltnak látszanak.
Újabb tisztet szűrtek ki a tömegből, élénken tiltakozott néhány. Ütéssel,
rúgással megnyugtatják és belökik a tisztek csoportjába.
- Fiúk, ne áruljanak el! - szól a közelemben egy könyörgő hang. Senki sem
válaszol. Talán megússza a válogatást.
- Még a gyűrűmet is lehúzták - panaszkodik -, mit fog szólni a feleségem.
- Az apád farkát, ha hazakerülsz majd megtudod. Hülye vagy most a gyűrűd
érdekel a legjobban?
Egy orosz altisztféle lép hozzám. Felhúzza jobb karomon a köpenyt.
Készséggel mutatom.
- Csaszi nyiet?
Rázom a fejem.
- Már kikutattak?
- Háromszor - felelem.
Csalódottan továbbmegy. Most végre szerencsém van, az óra a bal kezemen
volt. Óvatosan leveszem és eldugom. Ezekben a percekben nem irigyeltük a
tiszteket. Később annál jobban. Külön táborban, csicskásaikkal,
megkülönböztetett ellátásában részesültek, dolgozniuk nem kellett.
Körülöttem lehajtott fejű, testben-lélekben elgyötört katonák. Míg élnek
lefagyott füllel, orral, lábbal és a legkülönbözőbb nyavalyákkal életük
végéig fájdalmasan viselik a visszavonulás testőrlő emlékeit.
Hazánk nem fogad el vert hadsereget, csak megsemmisültet. Így tudja
magyarázni a vereséget. Az emberélet nem számít. Csorba nem eshet a magyar
hadvezetés hírnevén. Céljukat elérték a 2. magyar hadsereg - néhány ezer
túlélő kivételével - megsemmisült. A halottak és hadifoglyok nem beszélnek.
Nem szivároghat ki semmi hír az elpocsékolt emberéletekről. A következő
áldozati báránynak kiszemelt százezreket csak így lehet eredményesen
felhasználni.
Számunkra evvel véget ért a háború. Az utolsó dörrenésekkel sokan végleg
elbúcsúztak az élettől, önként választották a halált a hetek óta erre a
célra tartogatott utolsó tölténnyel. A hidegtől befagyott puskákkal még ez
sem sikerült mindenkinek. Nem is beszélve azokról akiknek még fegyvert sem
adott a hadvezetőség.
Ezekben a hetekben ilyen, és ehhez hasonló sorsra jutott az egész
hadsereg. Az ellenfél akinek gyűlöletére tanítottak nem tud sokat adni,
mégis többet ad, azt amit hazánk nem akart megadni: a legfontosabbat, a
puszta életet.
Ötösével állítanak sorba, sokan vagyunk. Sem elejét, sem végét nem látni
a sornak, senki sem számolja meg. Reményvesztett, magukba roskadt honvédek.
Roskadozó lábakkal indulnak ismeretlen cél, ismeretlen soruk felé hosszú,
tömött sorokban. Vége a rózsaszínű álmoknak, vége a százszor is elképzelt
hazatérésnek, a boldog viszontlátásnak. Ki tudja eljön-e valaha?