''FAGYOTT LÁBAK
Mikor kivilágosodott fel akarok kelni, talpra állni, belém hasít a
fájdalom. Visszaülök nézem a lábam alaposan meg van dagadva az okozza. Ernő
mocorgott mellettem, nézd milyen dagadt a lábam. Megnézi,
- Csúnyán megdagadt - mondja. Az enyém is fáj.
Kitakarja a lábát, még dagadtabb mint az enyém, súlyosbítva kék
hólyagokkal. Próbálgatja alig tud ráállni.
Odajön az orosz házigazda mutassuk neki a lábunkat.
- Oj, oj - mondja. Közelről megvizsgálja, biztosan jobban ért hozzá mint
mi, akik egyetlen fagyásos lábat sem láttunk. Ernő lábát súlyosabbnak ítéli,
az ujjai fölött vonalat húz, oroszul mondja, de megértjük, itt le kell
vágni!
- Az apád farkát - mondja Ernő felháborodva, dühösen.
Az orosz nem vitatkozik, megérti senkinek sem kellemes ha ilyesmiről van
szó. Magyaráz valamit csendesen, de fogalmunk sincs mit mond. Megtárgyaljuk
a helyzetet. Én fel tudom nehezen húzni a bakancsot kimegyek érdeklődni
nincs-e vöröskeresztes sebesült felvevő. Ha nincs bekötözzük a lábad
pokrócba, és tovább megyünk. De először is eszünk annyi tésztát amennyi
belénk fér.
Kimegyek az utcára felderíteni a helyzetet. Futkosó katonákkal tele a
környék, új egységet szerveznek mindenkit befognak akár milyen egységhez
vagy fegyvernemhez tartozik. A tegnap látott tüzérek az éjszaka tovább
mentek. A vöröskeresztesek vagy 500 méterre vannak.
Visszamegyek mielőtt befognak valami egységbe. Mondom Ernőnek mi a
helyzet.
- Menjünk a vöröskereszthez - mondja elcsüggedve. Felpakolom pokrócokba
csavarom. A cucc nagyobb részét itt hagyom én még visszajövök érte. Biztosan
sok a fagyott sebesült, nehéz lesz bekerülni. Ha nem visznek el mindenre
szükség lesz a további útra. Elérjük a sebesült felvevőt, előtte tömeg.
Órákat várakozunk. Szigorúan vizsgálnak mindenkit. A fül, orr fagyásokat
elküldik. Az enyhébb lábfagyásban sérülteket szintén.
Sorra kerülünk. A szanitéc hosszasan nézi a lábat, majd a rangjelzést,
végül felveszi. Most ébredünk a valóságra, végleg el kell válni egymástól.
Már két éve együtt vagyunk jóban-rosszban. Veszekedtünk elég sokat, de
amikor kellett mindenben számíthattunk egymásra. A legbizonytalanabb
helyzetben külön válnak útjaink. Egyikünk sorsa sem biztos. A sebesülteket
is bármikor otthagyhatják. Az én várható utam még annál is bizonytalanabb.
Már csak magamra számíthatok, senkitől semmiféle segítséget nem remélhetek.
Nincs idő a búcsúzásra.
Ernő átad egy kis zacskó teát, amit együtt zsákmányoltunk az ősz
folyamán, hátha hasznát veszem.
- Ha hazaérsz értesítsed a szüleimet hol találkoztunk utoljára. Én is azt
teszem, ha sikerül hazajutnom. Mély megindulással megöleljük egymást,
könnybelábadt szemmel intünk búcsút egymásnak.
Gondterhelten visszaindulok a házhoz. Egy őrmester állja utamat, hova
megyek, hova tartozom.
- A sebesült főhadnagy úrért megyek, be kell szállítanom a sebesült
felvevőbe - vágom rá.
Tovább enged. Mindenki legénységet akar toborozni a félholtakat is
beszervezik valami egységbe ellátást azonban senki sem kap.
Barátságosan fogadnak a házban. A lovat szánkót beviszik szó nélkül, a
gyerekek jóllakottan kíváncsian nézegetnek bizalmaskodnak.
Megeszek két csajka tésztát konzervvel. Az egyik kislány, a legnagyobb,
nagyon szolgálatkészen sündörög körülöttem. Nagy kancsó vizet hoz, elrendezi
a fekvőhelyem, viszonzásul adok neki a konzervből. Felragyog a szeme, viszi
az anyjához.
Eredetileg tovább akartam menni, a jó melegben meggondolom magam. A lábam
is fáj, álmos is vagyok. Három napja legnagyobb vágyam, hogy ehessek,
ihassak és kialudjam magam. Most meg van rá az alkalom, bolond volnék tovább
menni. Leveszem a bakancsom és lefekszek aludni. Nem tartok a háziaktól,
hogy álmomban agyonütnek.
Sötét van mire felébredek, ki kell mennem. Az asszony felkel kitalálja
szándékomat és útba igazít. Kint irtózatos hideg van, mindenfelé halálos
csend. Egyetlen lelket vagy őrszemet nem látni. Gyorsan bemegyek a házba kis
mécsest gyújtottak közben. Az asszony fatányérban hajában főtt krumplit nyom
a kezembe. Szöveget is mond hozzá, de az egészből csak annyit értek kusáj,
egyél. Nem kéretem magam. A félhomályban úgy sem tudnám megpucolni, megeszem
héjastól.
A gyerekek most mélyen alszanak, nyilván nem kellett várniuk a vacsorára
mint tegnap este. Mikor észreveszi az asszony hogy végeztem, eloltja a
lámpát. Megpróbálok tovább aludni, de gondolataim nem engednek. Nagy
fejtörést okoz hogyan csinálhatnám a legokosabban tovább. Pár hónapja még a
Don átúszására is vállalkoztam volna, ha az orosz hadifoglyok velem
tartanak. Egészen más viszont, ha önként megyek, oroszokat segítek vissza,
vagy az orosz támadás következtében megadom magam. Egyébként levagyunk
váltva. Ha eljutok addig a részig, ahová nem terjed ki az oroszok támadása
rövidesen haza kerülök. A hadi helyzet állásáról azonban fogalmam sincs.
Nemcsak nekem, de még a tiszteknek sem.
A tegnapi találkozásunk a tüzérekkel kétséget kizárva bizonyítja, még
annyit sem tudtak az oroszokról mint mi. Az utolsó információkat rádión
keresztül kaptam, 35 km-re mögöttünk régen oroszok vannak. Becslésem szerint
nem vagyok többre a Dontól 30 km-nél. Tehát nem vagyok kint a gyűrűből. Az
bizonyos, legjobb volna a visszavonulók mögött haladni az oroszok előtt. Ha
utolérem a magyarokat beszerveznek valami alakulatba és toporoghatok megint
egy lövészárokban ellátás és fegyver nélkül, míg meg nem fagyok. Még egyszer
nem bírnám végigcsinálni. Az a három nap kivett minden energiámat, a lábam
sincs rendben, nem tudom mennyit tudnék gyalogolni. Van viszont lovam,
szánkóm, száraztésztám. Ha csak azt rágom avval is kibírok egy hetet. Ennyi
információval csak a szerencsés véletlenben bízhatok. Hasonló gondolatok
mellett nyom el az álom.