''HÚSKONZERVEK
Újra meglátogatott egy barátunk dorogi gyerek a zlj. fegyver mestere.
Hátul van egy kis műhelye ott dolgozik. Ernő barátom gyerekkori ismerőse, és
földije. Megkértük ha jön hozzon húskonzervet, mert hátul olcsóbban kapni.
Hozott nekünk egy kenyérzsákkal. Alig tudtuk kifizetni márkával. Nem
háborgunk már a feketepiac létezésén inkább alkalmazkodunk hozzá. Nagyon
baráti áron kaptuk. Sajnos nem fogyaszthatjuk el mindet, mert semmi pénzünk
nem maradt. El kell adni belőle. Meg is mondjuk neki, pénzt akarunk
hazaküldeni eladunk belőle annyit hogy megtehessük.
- Az a ti dolgotok, de senkinek egy szót sem hogy tőlem kaptátok. Egy
őrmester nem üzletelhet.
- Ha újra jössz ne gyere üres kézzel.
Elhívjuk szálláshelyünkre, tanácsot kérünk.
- Vannak orosz tüzérségi lövedékeink, szét akarjuk szedni. Nem akarunk
mellé fogni, mert ráfizethetünk. Ha tudja hogyan kell mutassa meg.
Nagyon szívesen rá áll, mindenféle lőszer érdekli. Útközben elmondjuk:
- Már mindent szétszedtünk, a legkülönbözőbb kézigránátokat lőszereket.
De a nagy tüzérségi lőszereket nem merjük.
Volt is elég bajunk a szobatársakkal. Elejében mindenki kimenekült a
szobájából, nehogy ők is felrobbanjanak. Később nekünk kellett kimenni
tisztes távolságra ha szerelgettük a veszélyes hadianyagot. Nagyon jó acél
ütőszeg van az egyik fajta töltényben, lukasztókat csináltunk belőle meg
pontozót. Szép fénykép tartókat és virágvázákat készítettünk kizárólag
hadianyagból emléknek a frontról.
- Szeretnétek hazavinni, és százéves korotokban is gyönyörködni benne mi?
- Már hazaküldtük csomagban, minek az a nagy cipekedés. Majd utána
megyünk, ha tudunk. Már ideje volna hét hónapja vagyunk kint, és legkésőbb
hat hónap után le kellett volna váltani bennünket.
Levezetjük a bunkerban ahol a lőszerek vannak. Csodálkozva néz.
- Honnan szereztétek?
- Nem mi szereztük, az egész környékről összeszedték, és ide rakatták.
Volt itt rengeteg mikor kiértünk a Don-partra.
- Adnátok ezekből a nyeles kézigránátokból?
- Jó pénzért amennyit akarsz - mondja Ernő viccesen.
- Én nem viccelek, adok háromszáz márkát, és megpakolom a kenyérzsákom.
- Ráadásul a zsebeid is megpakoljuk ezekkel a kis tojásgránátokkal.
- Nem tudnál holnap is eljönni? Akkor nem kellene spórolni annyira a
konzervekkel.
- Ahogy tudok jövök.
- Azért megmutatod hogy kell ezeket szétszedni!
- Természetesen.
Kiviszünk két féle lövedéket. Jó tizenöt kilósak.
- Szedtél már ilyet széjjel?
- Még nem, de az semmit sem számít.
Letesszük egy asztalra kivisszük a szerszámokat. Úgy fog hozzá mint más a
kenyér vágásához. A nem kimondottan ehhez való szerszámokkal is percek alatt
szétszedni mind a kettőt. El is magyarázza a lényegesebb dolgokat. Hozunk a
másik fajtából is.
- Most ne, mert sok időt elvesztegettem. Majd legközelebb.
Elbúcsúzunk tőle. - Este koccintunk az egészségedre, igaz hogy vízzel de
teli gyomorral.
- Na mit szólsz ehhez a hülye szerencséhez - kérdem Ernőtől. Ingyen is
adtam volna neki, de ha már felkínálja a pénzt. Nem egy elveszett ember
biztosan a többszörösét kapja érte.
- Most már nem adunk el semmit. Gyerünk együnk valamit, csak nem akarsz
estig várni?
- De hogy akarok, csak kenyeret kell venni a dögészektől, mert nincs egy
falat sem.
Felfaltunk egy kilós húskonzervet kenyérrel. Kellemes elégedettség érzése
telepedett ránk. Viccelődünk hülyéskedünk folyik belőlünk a szó. Mintha
kicseréltek volna bennünket.
- Rég nem láttak ilyen jókedvűnek. - mondja Ernő.
- Nem is voltam, sajnos semmi okom nem volt rá. A körülmények semmit sem
változtak ugyan abban a helyzetben azon a helyen vagyunk.
- Így van.
- De neked is jó kedved van. Szerintem bennünk van a változás. Végre
jóllaktunk egy kicsit ettől rózsaszínű a világ. Aki sokat koplalt a jóllakás
után olyan kellemes érzések töltik el mintha bort ivott volna. Én még
szerelmes is lettem.
- Csak azt ne mond, hogy csókoljalak meg. Inkább a Villámnak szólok.
Neki fogok a levélírásnak. Már régen írnom kellett volna ismerős
lányoknak. Most meg van hozzá a hangulatom. Amin hetek óta gondolkodtam,
kinek mit írjak, most percek alatt elkészül. Nem győzöm leírni
gondolataimat. Most az a baj kevés fér egy tábori lapra.
Megjönnek közben a szobatársak.
- Szétszedtük a tüzérségi lövedéket - mondjuk büszkén. Nézzétek meg.
- Nézi a halál. Megvagytok ti hülyülve. Nem elég veszélyes helyzetben
vagyunk itt, még állandóan robbanószerekkel babráltok. Egyszer tévedtek, és
Isten veled világ.
Van benne valami. Szakmailag érdekelnek bennünket a különböző megoldások.
Kíváncsiak vagyunk mitől gyorsabb. Az oroszok kisméretű páncéltörő lövedéke.
Amit jobb hiányában csim-bumnak kereszteltünk. Hangja után kapta a nevet,
mert a kilövés után mindjárt hallatszik a becsapódás. Meg is találtuk a
magyarázatot. Szétszedés után kiderült, hogy más robbanóanyag van a
hüvelyben mint a magyaroknál szokásos. Meggyújtás után sokkal nagyobb erővel
lánggal villanással ég mint a puskapor vagy ekrazit.
A kényszerűség is rávitt a kísérletezésre. Sötétben is szerettünk volna
fényképezni. Magnéziumot nem tudtunk szerezni. Nyomjelzős lövedékekből
kiszedtük a világítást biztosító anyagot, finom porrá kapartuk, cigaretta
papírba csomagolva cérnával felakasztva alulról, cérnaszálon meggyújtottuk.
Az alulról hozzákötött cérna szál a gyújtózsinór szerepét töltötte be. A
láng felfutott a cérna szálon. Mikor elérte a papírba csomagolt port nagyot
villant. Nem érte el a magnézium fényét, de tűrhető felvételeket
készítettünk. Mindenképpen meg akartuk örökíteni belülről is azt a házat,
mely több mint fél évig otthonunk volt. Ahol annyi tragikus eseményt éltünk
át. Ahonnan annyi vágyálom és sóhaj szállt a távoli otthonunk felé.
Bíztató híreket hallani a leváltásról. Karácsonyra otthon leszünk. Az már
olyan biztos mint a beton. Ideje volna mert a Donmenti erdők levelei előbb
megsárgultak, majd a szivárvány minden színében pompázva lehullottak. Az
álcázás természet adta védelme megszűnt. A kevés fenyőerdő nem pótolhatta a
lombhullató fák nyújtotta álcázást. Tiszta időben jól át lehet látni a túlsó
partra, és onnan a mi oldalunkra. A mozgás lehetőség beszűkült. A jó időt
most senki sem kívánja, sőt kimondottan sorscsapásnak számít. Az utánpótlást
szállító kocsik csak sötétedéskor jöhetnek, vagy ködös párás időben, mert
azonnal tüzet nyitnak rájuk. Meg is látszik az ellátásunkon szinte
állandósult a napi negyed kenyér adag. Az elmaradott adagok pótlásáról már
nem is beszélnek. Reklamálni már senki sem mer. A legnagyobb reklamálók már
elfogytak. A legtöbben olyan feladatot kaptak ami az életükbe került.
Akiknek mégis sikerült életben maradnia, annak elment végleg a kedve a
reklamálástól.
Kenyér hiány csak a legénységnél volt. A tiszteknek, és csicskásoknak
volt bőségesen még eladásra is jutott belőle. Kerülő úton tőlük szereztük be
a kenyeret márkáért. Mindég lehetett kapni kiló számra csak pénzzel győzze
az ember. Az első vonalnak nevezett kis területen belül is kialakult a
fekete piac. Amiről senki nem beszélt, de a statáriális bíráskodás ellenére
komolyan érvényesült. Aki követelődzik az kommunista. Szinte vadásztak az
elégedetlenkedőkre. Az altisztek szavajárása szerint, miért a tisztességes
embereket küldjük a legrizikósabb feladatokra.
Mindenki tudta hol lehet kenyeret venni. A csicskások lovászok árulták
mint a saját adagjukat. Nevetséges volt mikor a tizedik napi adagját adta el
egy órán belül szemrebbenés nélkül, várva a megjegyzéseket, hogy azonnal
továbbítsa tisztjének. Minket már nem húznak csőbe kijártuk már az iskolát.
Inkább megkérjük nem tudna-e holnapra is szerezni egy adagot.
A legnagyobb ismeretségi körünk nekünk volt, távbeszélőknek. Az enyém még
a fényképezés folytán is bővült. Úgyszólván mindenkit ismertem, még a
távolabbi körletekben lakókat is. A lövész századok katonái ritkán tudták
zsoldjukat hazaküldeni. Nagy részük nem is akarta, inkább kenyeret vagy
cigarettát vett. A zlj. irodától távolabb ritkán lehetett valamit venni.
Mikor a kész fényképeket kivittem a lövészeknek kiderült, hogy pénzük nincs,
de adjam oda a pénzes utalványokért a képeket. Mit tehettem? Annyi
fényképpel mit csináljak nem is vagyok rajta a képeken. Oda adtam. Erre
mindenki utalványért kérte a képeket.
Annyi pénzes utalványom lett, hogy nem tudtam velük mit kezdeni. Ekkor
jött a sunyi csicskás pénzes utalványokat akart vásárolni.
- Mit ad érte - kérdezem.
- Negyed kenyeret és egy doboz cigarettát.
Eladtam neki a sajátomat lássa milyen nyomorban vagyok. Megkért én sok
embert ismerek ha tudnék szerezni legyek szíves. Minden napra tudtam
szerezni két három darabot, hiszen tele volt velük a zsebem.
A sokadik napon bizalmasan megkérdeztem:
- Kell még?
- Persze amennyit csak tudok.
- Rendben van, de el kell mennem érte a századok körletében nem tudnak
mindég idejönni.
- Majd megmondom a hadnagyúrnak, hogy miért ment el a tizedes úr. Nyugodt
lehet nem lesz baj.
Ezt akartam. Elmentem én már máskor is mindenfelé, de így hivatalosan
mehetek fényképezni barátokat látogatni.
Ez a helyzet alakult ki az ellátással. A kenyeret ellopják nem adják ki a
fejadagot. Majd pénzért eladják, és utalványon hazaküldik saját és mások
nevein keresztül a szerzett pénzt.
A szabály szerint mindenki csak annyi pénzt küldhet haza amennyit a rang
szerinti zsoldja havonta kitesz. Többet nem. Hogy hány névvel küld valaki a
saját címére arra elfelejtettek szabályt hozni. Az ellopott fejadagok így
alakultak át hazaküldhető készpénzzé.
A hosszú ellátási útvonalunk minden továbbító kéz lefaragott belőle.
Előbb csak a maga részére, utána eladásra. Az első vonalban küzdő alakulatok
legénysége saját fejadagját vásárolta meg a zsoldjából. Már amennyit tudott.
Az utánpótlás szállítói rendszeresen vásárolták a pénzes utalványokat. Az
eladott élelmiszerekből befolyt összeget csak utalványon keresztül tudták
hazaküldeni.
Voltak azonban a tartalékosok között családosok szép számmal. Minden
koplalásnak ellenálltak, és az utolsó márkáig hazaküldték zsoldjukat.
Kenyérkereső nélkül maradt családjuknak, bár csonttá bőrré soványodtak.
Összeszorított foggal szájjal tűrt mindenki várva a minden kínlódásnak véget
vető leváltást.
Lehetetlenség változtatni a kialakult helyzeten. A tisztek dicsőségben
fürdenek. Az ő vezetésüknek köszönhetően a magyar hadsereg soha nem álmodott
győzelmeket aratott. A messzi Don-partig szorította az ellenséget, és
állásait biztosan tartja. A kiérkező újságok, képeslapok rendszeresen
beszámolnak a magyar hadsereg hősies eredményeiről, és főleg a tiszti kar
rátermettségéről. Szentség törésnek, hazaárulásnak számítana a leghalványabb
célzás arra, hogy a legénység koplal, testben, lélekben teljesen legyengült,
a kilenc hónapja éjjel-nappal viselt ruha papír vékonyra kopott,
elrongyolódott. A hangulatjelentések felfelé változatlanul az előzők szerint
a legénység jó ellátásban van, és harci kedve kitűnő.
Ezeken a hangulatjelentéseken eleinte nevettünk. Most a kilencedik
hónapban dühösen káromkodunk. Ha minden hivatalos katonai jelentésnek
pontosan ennyire az ellenkezője az igaz teljesen megtéveszti a közvéleményt.
Az ugyan nem foglalkozik behatóan helyzetünkkel. De ha a vezérkar is
komolyan elhiszi tragikus következményei lesznek. Ha egyetlen magasabb rangú
tiszt venné a fádságot hogy a Don-parti harcoló alakulatok zlj. irodáin túl
körülnézne. Mondjuk a századok körleteiben, és látná a leromlott
lesoványodott lekopott ruhájú katonákat az atya úristen sem tudná elhitetni
vele, hogy ellátásuk harckedvük kitűnő. Ha még le is ereszkedne odáig, hogy
négyszemközt szóban álljon egy közlegénnyel, a hallottak után minden eddigi
elképzelése megingana. Ilyesmiről azonban szó sem lehet. Hisznek a
kötelezően szépre kozmetikázott jelentéseknek. Megerősödnek azon hitükben,
hogy munkájukat kitűnően végzik és tetteiket dicsőség fénye ragyogja körül.
Az utókor nyilván hálásan emlékezik hőstetteikre, melyhez hasonlót a
történelem során magyar hadsereg még nem aratott.