''A DON
Egy dombtetőről megpillantjuk a Dont, sűrű erdő áll előttünk a völgyben.
A magas fák eltakarják a vizet, szemben állva alig látni tenyérnyi darabokat
a vízből. Jobbra nézve az alacsonyabb fák miatt hosszan felcsillan a
szürkéskék színű víz. Nincs éljenzés, sem hurrázás, sem az öröm
leghalványabb megnyilvánulása. Az izzadságra rátapadó szürke fejek
felemelkedtek egy pillanatra, üres szemekkel néztek előre a semmibe.
Lecsukló fejjel a porba bámulva, kiszáradt torokkal, roskadozó lábakkal
rótták az utolsó métereket a Don irányába.
Talán annyi megkönnyebbülést éreztünk, mint megkínzott kinek hóhéra
szögre akasztja a korbácsát. Alig volt az út 1 km máris beértünk
Arhangeszkoje nevű faluba. A Donnal párhuzamos földes útból állt. Az út két
oldalán ritkábban elszórtan lakóházak, istállók. Egy erdős részen ütöttünk
tábort, jól rejtett helyen a házak közelében. Szerencsés helyen álltunk meg,
alig tíz lépésre kutat fedeztem fel. A ház asszonya vödrét féltve kijött a
kúthoz nézte mit csinálunk. Először csak nézte, majd a száját tátotta. Nem
akarom újra részletezni, mert aki nem volt még isten igazából szomjas nem
értheti meg, hogy valaki akár egy zsák aranyat is adna egy pohár vízért,
hogy életben maradjon. Közel voltunk ahhoz a ponthoz, de arany nélkül. Csak
úgy első nekifutásra kilenc magyar csajkával ittam meg. Levegőt csak akkor
vettem mikor újra meríteni kellett. A többiek ugyancsak annyit. Egy csajka
kb. másfél liter. Korántsem volt evvel befejezve, félóránként iszogattunk
újra poharazgatva. Elképzelhető milyen testi megterhelésen kell átesni
ahhoz, hogy képes legyen az ember ilyen nagy mennyiségű víz elfogyasztására.
Az út teljes hosszában elhelyezkedett a zászlóalj. A lakosság helyben
maradt, mi sátrat vertünk a parancsnokság mellett. Felderítők kimentek a
Donig nem találtak ellenséget.
Másnap csónakkal áteveztek a túlsó partra, ott sem találtak senkit. Nagy
területet nem néztek át, de ha lett volna ellenséges erő a közelben tüzet
nyitottak volna a csónakra amit a vízen biztosan észrevesznek. Már el is
tervezték, hogy tovább megyünk csak a parancsot várják. Hamar kiderült
szerencsénkre, hogy egyenlőre maradunk. Voronyezsnél, Urivnál ami hozzánk
közel esik nagy harcok folynak. Hozzánk hallatszik a tüzérségi tevékenység
hangja és a repülőgépek bombáinak robbanása. Voronyezs tőlünk északra 40,
Uriv 10 km-re esik a hírek szerint. Délre Torozsevoje 8 km szabad szemmel
látható két meredeken kimagasló domborulatával, mely a környék legmagasabb
pontja. A két dombja között folyik a Don, meredek partot vájva a két hegy
között. Ebből az irányból is nagy harci zaj hallatszik. Német alakulatok
nagy erőkkel mindent bevetve hídfőállásokat akarnak elfoglalni. Hosszú
napokig tart a harc eredmény nélkül. Az oroszok minden támadást
visszavernek. Harcálláspontunk megítélésünk óta először kedvező helyen
fekszik a kulcsfontosságú pontok között. Magunk között szokásunkhoz híven
megbeszéljük a várható hadihelyzetet. Bár állandó készültségben vagyunk, nem
fogunk tovább menni. Ha az oroszok nem engednek hídfőt foglalni, akkor olyan
erőkkel rendelkeznek, hogy nem is törhetik át a védővonalukat. Ha akarnak
bárhol megtudnak állni, mint 1941 őszén Moszkva alatt. Hiába zengte a német
propaganda: Moszkva eleste csak napok kérdése, messze visszaverték a német
csapatokat Moszkva alól. A Londonból származó hírekből tudtuk meg, hogy első
vereségét szenvedte el a német hadsereg Moszkva alatt. Azért kerüli el az
1942-es nyári offenzíva Moszkvát. Inkább az értékesebbnek tartott déli
részeket tűzte célul. A bakui olajmezőket akarja megszerezni, saját
üzemanyag szükségletét biztosítani és egyben megfosztani az ellenséget
üzemanyag utánpótlásától. A legerősebb egységei Sztálingrád és a Kaukázus
irányában messze előre törtek. Ezt viszont a rádióból tudtuk a győzelmi
jelentésekből.
A mi arcvonalunknak eltörpült a jelentősége a többihez viszonyítva. Célja
a Don folyó elérése, és mint természet adta védelmi vonal biztosítása
bekerítési hadműveletek ellen. A távbeszélő vonalakat kiépítettük a víz
figyelőkig több pontra, majd a század, és hadosztály parancsnokságokra. A
rádiót csak vonalszakadás esetén sürgős esetben használjuk.
A lakossággal Ernő barátomnak sikerült jó kapcsolatot teremteni. Mint a
zászlóalj műszerésze a munkákat nem lehetett sátorban végezni. Engedélyt
kapott a legközelebbi ház verandának nevezhető helységében ideiglenes
műhelyt berendezni. Hamar megbarátkozott a háziasszonnyal, aki azonos volt
avval a nővel ki megcsodálta az érkezésünkkor megivott víz mennyiséget.
Voltak házi állatai, és tudott tejet, tojást adni. A második naptól
csereberéltünk. Nagy szükségünk volt rá, mert teljesen lefogytunk alig
maradt erőnk.
Kivagonírozásunk óta csak gyalogoltunk kocsin semmit nem utaztunk. 1942
július 9-én értük el a Dont kisebb pihenőkkel 70 napot gyalogoltunk teljes
felszereléssel, a létminimum alatti ellátással. Helyenként harcolva állandó
életveszélyben. Durván 1000 km-es távot gyalogoltunk a szélsőséges időjárás
minden szeszélyének kiszolgáltatva. Nem csoda hogy erőnk a nélkülözések
miatt a végét járta. Rendes ellátással hamar rendbe jöttünk volna. De amit
itt kaptunk, az sem minőségben, sem mennyiségben nem volt alkalmas a
feljavulásra. Valamelyest magunkra találtunk ugyan, de azt az őrjítő
gyalogolás megszűntének köszönhetjük. A mostanában gyakran ebédre kiosztott
általunk dörgemüzére keresztelt főzelékféleségért sokan el sem mennek. A
falusi katonák szerint a jobbházból való disznó is ott hagyja a vájúba.
A házba szinte belenyúlt az erdő csak kis konyhakert választotta el. Az
elhagyott házakból asztalt székeket kerítettünk azon állt a rádió és a
telefonok. Mellettünk egy ponyva alatt az egészségügyiek kezelték a
sebesülteket, hajnaltól sötétedésig. A műhelyben gondos elsötétítés mellett
éjjel is dolgoztunk vagy beszélgetünk. Teljes elsötétítés volt érvényben
cigarettára gyújtani csak pokróc alatt lehetett. Rengeteg levelet és
csomagot kaptunk, sok újságot, képeslapot. Nagy volt az öröm. Kézről kézre
jártak az újságok, sötétedés után nem lehetett olvasni. Nekünk volt az a
szerencsés helyzetünk, hogy bementünk a műhelybe olvasni vagy levelet írni.
Egy éjjel teljes csendben olvasgatunk. Halkan nyílik az ajtó, majd
félrehúzzák a sötétítést biztosító pokrócot. Idegen fiatal férfi nyitott
ránk. Nagyon meglepődtünk, de még jobban az idegen. Zavarában dőlt belőle a
szó semmit nem értettünk. Fegyvere nem volt, nekünk pisztoly az oldalunkon
semmi okunk az ijedségre. Hogy végre szót értsünk egymással a szoba ajtóra
mutatva kérdeztem mamka? Ekkor nyílt az ajtó, kijött a mamka, megölelte az
idegent. Izgatottan beszéltek egymással. Ernő barátom mutató ujját a szájára
téve betessékelte őket a szobába. Mi is megbeszéltük kije lehetett az
asszonynak.
- Nem hiszem, hogy a fia nem néz ki olyan idősnek lehet hogy a testvére.
- Az is lehet. Jól ismerik egymást az biztos.
- Had menjen el ahogy jött, el kéne kísérni egy darabon el ne kapják.
- Jó elkísérjük. Kijön a mamka csak úgy neveztük, mert valami furcsa neve
volt, nem tudtuk kiejteni. Sűrűn veti a kereszteket mondja a számunkra
érthetetlent. Annyi azonban félreérthetetlen, hogy engedjük elmenni az
idegent.
Ernő barátom feltalálja magát eszperantó nyelven mutatja egy batyu
körvonalait, kleb, jajco, beköti a csomagot hátára veszi és indul az ajtó
felé. Megérti az asszony hálásan néz ránk benyúl a szobába mutatja a batyut
már kész. Kihívja a fiút az bizonytalanul néz ránk megveregessük a vállát ne
féljen. Mutatjuk neki a Don felé való irányt lehet, hogy sokkal jobban tudja
mint mi. Megyünk vele szto azaz száz métert. Nem igen tetszik neki. Mutatjuk
szoldát szoldát azaz katona, katona aztán nyieto szoldát nincs katona.
Megérthette, mert indulni akar. Kinézek sehol egy lélek. Elindulunk, tudjuk
itt nincs őrség, de biztos ami biztos. Elmegyünk jó darabig az erdő széléig,
ott megállunk nem tudjuk, hogy mondják oroszul menjen tovább csak mutatunk
előre. Megérti, mert kezet fog velünk, hosszan magyaráz valamit amiből egy
mukkot sem értünk és elindul az erdő felé. Vissza indulunk reméljük eljut
céljához. Biztosan ismeri a környéket átjut, ha akar, mert ezen a részen a
partig egyetlen magyar katona sincs.
Beérünk a műhelybe. Vár a mamka csak annyit tudunk mondani nicsevo nincs
semmi baj. Mutató ujjunk a szánkra téve jelezzük senkinek egy szót sem. Majd
gyorsan aludni mentünk a sátorba.
Nagyjából hét napja vagyunk a Don-parton, mikor a falu kiürítéséről
kezdenek beszélni a parancsnokságon. Megtudja a lakosság is nagyon megvannak
ijedve. Megértjük őket, de segíteni nem tudunk. Másnap megkér a háziasszony
lőjük le a két disznóját. Élénken tiltakozunk, emlékeztünk a brianszki
erdőben szerteszét futkározó disznókra, volt amelyik tucatnyi találat után
is elmenekült. Elmentem a műhelyből, mert soros voltam a szolgálatban. Azon
töprengtem miért akarja lelövetni a disznóját. Semmi nem jutott eszembe.
Mondom a másik rádiósnak Vidának mit akar az asszony. Vidéki gyerek már
mondja is a választ. A disznót nem lehet hátra vezetni vagy lesózza vagy
zsírban lesüti, hogy meg ne romoljon, úgy akarja hátra vinni.
Szolgálat után megyek a műhelybe kezdem mondani mi lehet a helyzet a
disznók körül. Nevetve elém tesz egy jó adag májat krumplival. Úgy eszem
majd meg fulladok. Közben elmondja, segítettem az asszonynak szétbontani meg
mindent, bent sül már a kemencében, hogy el tudja vinni. A másik szomszédba
is átvitt az asszony, ott hármat lőttem le, azok is nekem adják a májat, meg
egyebet. Nagyon jól jött ez a műsoron kívüli kaja, vérré vált bennünk.
Minden nap kaptam én is liternyi tejet az asszonytól már nem fogadott el
semmit. Ha kitelepítik a falut nehéz élet vár ránk. Semmi plussz élelmet nem
tudunk szerezni, nem lesz kitől. A tüzérségük is ide lövöldözik, mert nem a
saját népét írtja. Tőlünk nem sajnálják majd az áldást.
Furcsa változás hatása uralkodik el rajtunk, egyre erősebben. A harci
események alig érdekelnek. A halálesetek, sebesülések, amelyeket elejében
meg könnyeztünk, sőt megsirattunk, mindennapossá váltak, megszoktuk. A korgó
gyomrot viszont nem lehet megszokni, állandóan marcangolja belsőnket. Minden
egyéb gondolat csak másodrendű lehet mellette. Valami természetes ösztön
kiszűrődésére még is szüntelenül ez kevergett a fejekbe. Mi aránylag
jutottunk plusz élelemhez elképzelhető milyen állapotban lehetnek, akik
semmihez sem jutottak.
Jelen pillanatban hosszú veszteséglistát továbbítottam. Öt méterre nyögő
sebesülteket kötöznek, gondolataim azon járnak, hogyan tudnánk valakivel
elcserélni lovunkat egy tehénre. Ha sikerül megmenekülünk az éhezéstől, ha
nem tejet talán soha az életben látni sem fogunk. Nagyon megkedveltük ugyan
lovunkat, de a tej most sokkal fontosabb volna. Ha nem ad tejet levágjuk,
inkább azt esszük mint a lovat. Nemcsak engem foglalkoztat állandóan a
gondolat mindhármunkat akik a ló tulajdonosainak érezzük magunkat. Már
szerszámot is szereztünk a lóra, befogtuk a mamka kocsijába, kipróbáltuk
hogyan viselkedik igáslónak. Kifogástalan volt. Valószínű, hogy egész
életben csak kocsit húzott. Félig erőszakkal felültettük próbálja ki.
Kipróbálta a könnyű kis orosz kocsit megsem kottyant neki. Lefelé a Sztálin
úton majd vissza felfelé be az udvarra. Agyon dicsértük karaso karaso
bedobtuk az utolsó nyomós
érvet öreg ló nem veszik
el a németek. Semmi sem
használt nem állt rá az
üzletre. Megkértük szerez-
zen valakit a faluból aki
elcserélné. Hozott két
asszonyt megnézték, de nem
tetszett nekik pedig az
órámat is ráígértem.
Érkezésünk után két hét
telhetett el mikor eljött
a kiürítés napja. Reggel
sorakozott a lakosság az
úton tehenek kocsiban fog-
va, kis kézikocsik tele
batyukkal, gyerekek hátu-
kon batyuval, vödörrel. Kocsi után kötött birkák kecskék. Nem sokat tudtak
magukkal vinni, a kis kocsikra alig fért valami. A legtöbbnek kocsija sem
volt, csak ami a hátára fért. Idős védtelen öregek és gyerekek, otthonukat
elhagyva, könnyezve vagy nyíltan sírva indultak a bizonytalan holnap felé.
Megrendítő jelenet volt számunkra is.
Kitörölhetetlenül élt bennünk is az az érzés amivel nemrég mi is
kényszerből elhagytuk otthonunkat. Újra átéltük a szomorú menet láttán saját
tragédiánkat és mélységesen együtt éreztünk a távozókkal. Megszűnt nekünk is
a változatosság egymást bámulhatjuk mint a laktanyában és tiszteleghetünk a
magasabb rangúaknak más nincs. Annak a valóságos színesebb civil életnek a
látványa, melyért a laktanyából akár egy órára is kijöttünk, hogy ne csak
egyenruhákat lássunk az életből, a kiürítéssel végeszakadt. Elszakadtunk a
valódi élettől, sőt még a látványától is.
Az előre kitervelt beszállásolás szerint elfoglaltuk helyünket a házakba.
Mi helyben maradtunk a legszélső házban, ahol a műhely volt. Napokig tartott
a berendezkedés. Sikerült egy vas ágyat szereznem nekem is mint sokaknak,
kéjelegve nyúltunk el rajta. Még otthon aludtunk utoljára ágyon, most nagy
luxusnak számított. Nagy ambícióval rendezett magának mindenki egy sarkot
ami az otthonra emlékeztette. Kiakasztottuk a falra legkedvesebb
hozzátartozóink fényképeit, edényekben virágokat ültettünk. Mindenki túl
akart tenni a másikon. Naponta új darabok kerültek a lakásba, szentképektől
a csábos mosolyú, ruhátlan nőkig. Két hét múlva a saját gazdája sem ismert
volna a házára belülről. A különböző ízlésekkel berendezett sarkok alaposan
eltértek egymástól. Az egyik templomi oltárra hasonlított, a másik inkább
nyilvános házra. Az összbenyomás mégis sokkal jobb volt mint a katonai
sátorban, ahol kinyújtózkodva térdig kilógott a lábunk.
Parancsba jött, hogy a könnyebb tájékozódás miatt meg kell számozni a
házakat. Vállaltam a munkát. Valami fekete porból agyaggal keverve tűrhető
festéket kevertünk. Ha már benne vagyok a festésbe kifestettem a távbeszélő
központ jelét, és nagy betűkkel kiírtam ITTHAGY-LAK Mindenkinek tetszett az
ötlet, jót nevettek rajta. El is terjedt nyomban. Egy hét múlva majdnem
minden házon kiírtak valamit. Eredeti, és csapnivaló szövegek kerültek a
falra váltakozva: utál-lak, imád-lak, alatta egy hatalmas borosüveg tokaji
felirattal, kisziv-lak, leszar-lak. Az istálóra kirug-lak. Nehéz volt újat
kitalálni mégsem akadt két egyforma.
Amikor véglegessé vált ittmaradásunk megszaporodott a munkánk a figyelő
állásokig lövész árkokat kellett ásni. Dolgozni csak éjjel lehetett, mert az
első napokat kivéve minden megmozdulásra erősen tüzeltek az oroszok. A
mieink szintén. A puska ropogás éjjel nappal szólt. A kiürítés óta az
aknavetők és a tüzérség is akcióba kezdett mindekét részről. Biztonságba
senki sem érezhette magát, egy pillanatra sem. Naponta több tucat aknavető,
és tüzérségi lövedék csapott be a körzetünkbe. Meg is szaporodtak a
veszteségeink. A zászlóalj iroda mellett bunkerokat ásattak a tisztek
részére, hogy tüzérségi támadás esetén biztonságos helyre menekülhessenek.
A telefonközpont is bunkerba került. Ott adjuk a szolgálatot. Rengeteg
vonalunk van, figyelők, előőrsöktől a hadosztályig. Ezeken intézik a
hivatalos ügyeket. Legtöbbüket személyesen ismerem, együtt voltunk a
távbeszélő kiképzésen. A vonalakat állandóan ellenőrizzük, nincsen-e
szakadás. Közben elmondjuk mi újság a körzetben. Mindig akad valami érdekes.
Éjjel mindég levelet írok, álmosság ellen ez a legjobb. Nem szabad
véletlenül sem elaludni, mert súlyos következménye lehet. Nagy krumpli és
borsóföldek vannak a környéken. Szigorúan tilos hozzányúlni, mert
utánpótlási zavarban akarják felhasználni. Mégis állandóan fogy. Adnának
jobb kosztot, senki sem menne krumplit lopni.
A tisztek szerint nagyon meglazult a fegyelem. Minden apróságban bele
kötnek. Végigmentek a Sztálin utcán, s amelyik ház előtt csikket találtak
lakóitól elvonták a postát két hétre. Bokáig poros tehén és egyéb trágyától
piszkos útról van szó. Mit számit ott egy cigaretta csikk. Sokan
kihallgatáson jelentették, hogy nem is dohányoznak nem tehetnek róla. Akkor
vigyázzanak a többire ne szemeteljenek volt a válasz.