''BEVAGONÍROZUNK
Visszaérve nagykálnai állomáshelyünkre, kelletlenül néztük a földre szórt
szalmát. Hamarosan megtudtuk, hogy április huszadikán és huszonkettedikén
bevagonírozunk Léván. A mi részlegünk huszonkettedikén. Három napunk maradt
az indulásig. A huszadikán indulóknak egy.
Másnap meg is látszott a faluban. A kocsma zsúfolásig tele, az italtól
fűtött katonák egy kórusba tömörülve énekelték a többnyire bánatos
katonadalokat. Aki a kelleténél többet ivott, haza kísérték. Új szomjasak
léptek helyükbe, s záróráig folyt a mulatság.
Két nap múlva hasonló esetek játszódtak le a mi egységeinkkel. Hajnali
ébresztő, menetelés zárt sorokban a lévai vasútállomásra. A szokásos katonai
ceremónia. Díszfelvonulás zenekísérettel, fellengzős lelkesítő beszéd, hogy
a magyar hagyományokhoz méltóan teljesítsük szent kötelességünket, ha kell
az életünk árán is. Minket ért az a kitüntetés, hogy országunk, és ezredünk
dicsőséges múltját megőrizzük, és jövőjét még fényesebbé tegyük.
A ceremónia befejeztével a nagyszámú közönség a szerelvény teljes
hosszában elözönlötte az állomást. A katonáknak a beosztásuk szerinti
vagonhoz kellett menni, fegyvert, sisakot letenni.
A hozzátartozók, nők és gyerekek futkostak a vagonok mellett. Magyar és
szlovák kiáltások, sikolyok szálltak a levegőben. A bábeli zűrzavarban
mindenki túl akarta kiabálni a másikat, hogy hozzátartozóját megtalálja.
Asszonyok, két-három gyerekkel, kétségbe esve, sírva rohantak végig már
harmadszor a hosszú szerelvény mellett. Megelégedett sikolyok -, végre
egymásra találtak.
Nem! Ezt nem lehet nézni tovább. Felmásztam a vagonba, s jól meghúztam
egy boros üveget, talán így könnyebb lesz. Egy kicsit örültem, hogy már
túlvagyok a legnehezebb búcsúzkodáson. Lassan megszűntek a kiáltozások, akik
megtalálták egymást, halkan utolsó megbeszéléseiket tartották. Életbevágó
kívánságok, tanácsok, utasítások hangzottak el ezekben a percekben. Nagyon
nehéz elgondolni is, mit tanácsolhat egy frontra induló apa kenyérkeserő
nélkül maradt családjának.
Különös látogatók is jöttek, egy gazdálkodó a besorozott lovaitól jött
elbúcsúzni. Könnyezve simogatta őket, s a lovak barátságosan dörzsölték
fejüket gazdájukhoz. Lelkére kötötte a kocsisnak, hogy vigyázzon rájuk,
átnyújtott egy demizson bort, és szomorúan távozott. Nem úgy a lovak,
köteleiket rángatva hangos nyerítéssel toporzékoltak, a kocsis közelükbe sem
mert menni. Majd kirúgták a vagon oldalát.
A vagontársak bemutatták hozzátartozóikat, már mindenkit megismertem,
váltottam velük néhány szót, és tovább álltam hogy ne zavarjam
beszélgetésüket. Elgondolkozva lődörögtem az állomáson, és észre vettem,
hogy szinte irigykedve nézegetem a szerelmespárokat. Átkozottul nyomasztó
érzés egyedül maradni ebben a helyzetben is. Rádiós barátom jön értem:
- Gyere, téged keresnek.
- Ne hülyéskedj! Ki kereshet engem?
- Egy nagyon helyes szőke lány.
- Ha hülyéskedsz, szét verem a fejed!
- Komoly, csak nem hagyom ott a feleségem potyára.
Ki lehet az? Senkinek nem írtam, nem is tudtam, mikor indulunk. Közel
érünk a vagonhoz, sajnos háttal áll, nem ismerem fel.
- Engem keres? - kérdezem a háta mögül. Megfordul, tétovázón emeli fel
két karját, én hirtelen átölelem, jobbról, balról, majd középről hosszan
megcsókolom... hogy miért kell közben levegőt venni az embernek. Közös
akarattal azért megoldjuk. Több mint egy éve ismerem, egy lévai
tejcsarnokban dolgozik. Mint örökké éhes katona, ha tehettem mindég bementem
egy-két liter tejre, zsemlével. Mindig nagyon kedves, és udvarias volt, de
találkára nem volt hajlandó. Én meg csak egyszer szoktam ajánlatot tenni. A
kedveskedését üzleti szokásnak tulajdonítottam. Virágot, s kis csomagot
adott át, sok szerencsét kívánt. Nagyon megköszöntem, és megkérdeztem miért
csak az utolsó percben jutottam eszébe. Keresett sokszor, de nem talált.
Véletlenül tudta meg, hogy most indulunk. Nagyon kell sietnie haza, mert nem
is tudják otthon, hová ment. Felírtuk egymás címét, hogy majd levelezünk. Az
állomásig elkísértem, és újabb hosszú csókok után elsietett.
Némi megelégedéssel tartottam vagonunk felé. Sokkal jobb kettesben
eltölteni az utolsó órákat, mint egyedül. Újabb meglepetés, egy magas hosszú
hajú lány várt rám, Berács Kató. Nagyon csinos lány, már régen ismerjük
egymást, sokat jártunk együtt. Azonnal átöleljük egymást a viszontlátás
örömében.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Nem tőled - felelte szemrehányóan.
- Annyit dobáltak mostanában, hogy mindég bizonytalan volt a címem.
- Tudom, - felelte szomorúan. - A bátyám is itt van a szerelvényen.
Tulajdonképpen őt jöttem búcsúztatni - mentegetőzött
- Nézzük meg - indítványoztam. Nagyon jól ismertem, de nem tudtam, hogy ő
is a menetszázadba került. A menyasszonyával volt nyakig elfoglalva. Öt
percig beszélgettünk, de abból tíz percet szidta a katonaságot. Mélyen
egyetértettem vele. "Mi úgy is találkozunk odakint" jelszóval magukra
hagytuk őket. Jobb lesz mindenkinek kettesben.
Már teljesen besötétedett, csak a legelszántabbak maradtak a vagonok
körül: feleségek, menyasszonyok, anyák és apák. Beszállást vezényeltek.
Létszámellenőrzés, harsány parancsszavak. A nyitott vagonajtókon kezek
százai nyúltak ki utolsó kézszorításra. Az egymást görcsösen szorító kezek
arányosan elernyedtek a fokozódó sebességgel. Már senki sem tudott lépést
tartani a felgyorsuló vonattal, s az utolsó sikolyok egybeolvadtak a vonat
hosszú fütyülésével. A vonat beleveszett az éjszakába.
Az 1942-es év tavaszán nagyjából ilyen, és hasonló esetek 100 ezreivel
indult Magyarország a háborúba. Az itthon maradók - pesti szólás-mondás
szerint - kaján röhögéssel hangoztatták: "a legjobbakat itthon tartják
fajfenntartásra".
Mindenkit megviseltek az események. Elmélázva dőltünk le a szalmára, s a
vonatkerekek monoton kattogására elaludtunk. Vége az érzékenykedésnek!
1942. április 24-én Galántán, az akkori határállomáson írom az utolsó
képeslapot Magyarországról:
Drága Szüleim!
Kilenc órakor átlépjük a határt, és szlovákián
keresztül folytatjuk utunkat kelet felé. Mindenkit
szívből csókolok:
Gyuszi