''52-ES GYALOGEZRED
A 22. gyalogezred kivonuló egységeit átkeresztelték 52-esre. A
távbeszélőket szétszórták a különböző zászlóaljak között. Négyen maradtunk
az 1940-ben bevonultak közül, a többiek mind tartalékosok, családos emberek.
Az ország minden tájáról jöttek. A legtöbben felvidékiek, szlovákok, sokan
alig tudnak magyarul. (Volt nekik elég bajuk, magyar katonák lettek, és csak
annyit tudtak magyarul, amennyit pár hónap alatt a katonaságnál beléjük
vertek.) Most ismerkedünk össze egymással.
A menetszázadokat Léváról kihelyezték Nagykálnára - ez egy kis község
Lévától 8-10 km-re. Döngölt agyagos szobában, alszunk. Mindenki el van
keseredve. Nehezen oldódnak a nyelvek, nincs meg a bizalom. Nem tudni kivel
lehet nyíltan beszélni. Már két hete elcsüggedve tengődünk, és fetrengünk a
szalmán. A kis faluban az ételosztás után a búbánat lett az úr. Aki tehette,
nekivágott a 6 km-es útnak Lévára. Búcsúzkodunk mindentől és mindenkitől. Az
itthon maradók örömükben, a frontra indulók bánatukban isznak. A korábbi
nézeteltérések elsimulnak, valami különös légkör lett úrrá rajtunk.
Mindannyian elérzékenyedünk. A kényszer szülte barátságok sokkal mélyebbek,
mint azt valaha elképzeltük. Valahol a tudat alatt ráébredtünk a tényre,
hogy a továbbiakban - Mi a frontra indulók - csak egymásra számíthatunk. Az
indulás bármely nap várható. Sietni kell, hogy legalább a legfontosabbakat
elintézzük.
A búcsúvacsorára, italra, a zsoldból legfeljebb egyszer tellett, de
mindig akadt kisegítés. Léváról, és környékéről rengetegen kerültek a
menetszázadokba. Nem volt család, akinek hozzátartozója vagy rokona ne
jutott volna az indulók közé. Ma is hálásan gondolok Léva együttérző
lakosságágára. Fiatalokra, idősebbekre, akik - új ruhájukról messziről
megismerve a kifelé indulókat - rendszeresen itallal, cigarettával kínáltak
bennünket. Akadt aki magyarul egy szót sem tudott, de kézzel-lábbal jelezte
együttérzését.