''TISZTELT RÓZSA ÚR!
Mióta új műsorát bejelentette, állandóan a múltammal foglalkozom. Nehéz
lenne eldöntenem, hogy melyik nap volt életem legboldogabb napja, mivel elég
sok boldog napom volt. Én kész vagyok ezeket elmondani. Nem gondoltam olyan
általános boldog napokra, melyet minden asszony mondana, gyermekszülés, vagy
egy szerelem beteljesülése. Az általánostól eltérő boldogságra gondoltam,
olyanra, melyek erőpróbák voltak számomra, és sikerrel jártak. Vagy egy
egészen más jellegű, nagy öröm napja, például: az első televíziós készülék,
melyet megvásároltam az ötvenes években, nem csak nekem az első, a bérházban
is, sőt tovább megyek, Miskolcon is az első volt, hiszen akkor jelent meg a
magyar nép életében. Az igaz, én mindig vártam, vártam a megjelenését, mert
édesapám sokat mesélt róla esténként a pattogó tűz lángja mellett. Ő a
rádiónak is rajongója volt. Sajnos, Ő ezt a csodát, hogy "televízió van a
szobában" - nem élhette meg, mert az akkoriban pusztító tuberkulózis
áldozata lett.
Ma is sokszor sóhajtok fel esténként, a televíziós élmények után, melyek
már színesek: "Óh, ha ezt Édesapám láthatta volna!" - Legalább fekete-
fehéren, Istenem miért nem engedted meg Neki?
Más jellegű legboldogabb napjaim, melyek erőpróbák sikerei voltak; az
első diófapác rajzom szereplése Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon,
második szereplésem: a Fiatal Művészek kiállításán egy élet nagyságú akt
grafika, egy akvarell, és egy olajkép. vagy az öröm melyet első három
novellám sikere jelentett; melyről Polosovszki Ödön kritikus írásban adott
véleményt, hogy "megjelenésre érett" műveknek találja.
Vagy a dalszövegek sikere, amiket volt férjem kész szövegeire írtam, hogy
segítsek néki. Ezeket a budapesti Táncdal Bizottság engedélyezte
megjelenésre, a hatvanas években, megsárgult példányait máig is őrzöm.
Mikor egy óvodás gyermeket harmonikatanításra elvállaltam, s a kicsi
csodagyerek fél éves tanítás után a színpadon ülve széken - az óriás
hangszere miatt - előadta: Mozart-tól a Bölcsődalt. Balog Sanyikát harminc
év múltán egészen véletlenül külföldi hazalátogatásom alkalmával, budapesti
lakásomban hallgattam a rádió hullámain egész zenekarával szerepelni.
Életem legboldogabb napjai közé sorolnám azt a pillanatot, amikor két
hónapja haldokló testvérem alig hallható hangján azt mondta: "Anyukám, éhes
vagyok". Nagymamám határozott hangon kijelentette: "A gyermek nem fog
meghalni, nem hallhat meg, ha enni kér." Igaza volt, testvérem meggyógyult,
és gyógyulása öröm volt nekünk, és hasznos az országnak, mert tíz
találmányával jutalmazta meg a December 4. Drótművet.
Életem legboldogabb napjai közé sorolnám azt a napot is, mikor fiam a
Zeneakadémiát elvégezvén, vizsgakoncertjén oly sikeresen játszott
hangszerén, hogy végezetül egyik professzora kezemet rázogatva így szólt:
Asszonyom, gratulálok a nagyon tehetséges férjéhez, hat éve nem hallottam
senkit jobban játszani. Boldog voltam, és nem zavart, hogy a státust
eltévesztette, hiszen nem a férjem, hanem a fiam volt. Ma az NSZK-ban
játszik kilenc hónapi szerződéssel. Istenem, de sokszor kellett még
vesszővel is kényszeríteni, hogy leüljön gyakorolni. Életem legboldogabb
egyik napja volt, mikor a vállalattól kapott jutalompénzből az első turista
útra mentem az NSZK-ba, hol megismertem egy mérnök embert, ki másfél évi
levélváltás után eljött Magyarországra, és elvett feleségül negyvenötévesen,
mindez a vasfüggöny idejében történt, a köztes idő zaklatások,
telefonlehallgatások és egyéb szörnyűségek között. A házasságkötés utáni
évek egy meseszerű, boldog, kalandos életet jelentettek, sok-sok utazással.
Ha nem így történt volna, a művészet valamelyik ágának művelésével
foglalkoztam volna.
Kedves Rózsa Úr, Önön a sor, hogy kiválassza miről és milyen sorrendben
beszéljek, mert mindegyik élményem kerek történet, és még sokat meg sem
említettem.
Üdvözlettel: Schneider Margit
Utólag: Még sok legboldogabb napomról számolhatnék be, melyek teljesen
elvonatkoztatott örömök az ún. együttérzés és segíteni akarásból származtak.
Betegekért imádkoztam, akik halálos betegségből gyógyultak csodálatos
hirtelenséggel meg.
Apósom az NSZK egyik intenzív osztályán feküdt bénultan agyvérzés után.
Kis tanítványom csontszú-ból.
Egy hotelben dolgozó nő férje csontritkulásból.
Egy kisfiú a vonatról csontrákból.
Egy apáca halálos ágyából kelt fel.
Saját gyógyulásaim.
Ugyancsak túlon-túl boldog volt Karády Katalin temetésének napja
számomra, ugyanis 20.000 ember előtt hozzá írott saját versemmel
búcsúztattam a művésznőt, melyből néhány sort leközölt a Nők lapja 9. száma
is.
Budapest, 1992. január 16.