Dimenzió #25

Az örökkévalóság pillanatai

(filozófia)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

ELÖLJÁRÓBAN... Köszöntelek. Kedves Loránd vagyok, és Alex állítása szerint én töltöm meg ezt a kiadványt. Ez sem éppen elhanyagolható probléma, de en- nél is komolyabb az, hogy szerinte vala- mit írnom kellene magamról is (na persze, hiszen ez az én gondom). Nem egyszerű dolog eldönteni, hogy mi legyen az a rész, amit elmondok, úgy, hogy sem túl részletes, sem a válogatás miatt félreve- zető ne legyen. Pár napja lettem 26 éves. Programozó vagyok, továbbá kissé megviselt, de alap- jában véve büszke atyja egy több, mint négyhónapos gyermeknek - éppen most szerzem első tapasztalataimat arról, milyen nehéz egy náthás kölköt elaltatni (persze a dolog valódi súlya nem az én vállamat nyomja). Amit olvasni fogsz (elnézést a tegezésért, élőben - remélem - kicsit udvariasabb vagyok, de a billentyűzettel szemben könnyebb így), elég hosszú ideig készült bennem - és persze távolról sem fejeződött be. Korán kezdtem a kiábrándulást abból a rendszerből, amit magam körül látok - így aztán sikerült túljutni rajta. Gátlásos gyerek voltam, időm java részét olvasással, álmodozással töltöttem (ez máig is így van). Soha nem szerettem az előemésztett dolgokat, kérdés nélkül elfogadni valaki véleményét; szívesebben szembesülök a saját hülyeségem következményével, minthogy gondolkodás nélkül tegyek bármit is. Úgy éreztem, hogy a világ egy olyan versenyre kényszerít engem, amelyben nem kívánok nyerni. Olyan álmokat mutat nekem, amelyeket nem szeretnék magaménak vallanni, és olyan árat kér érte, amit nem akarok megadni. Valósnak éreztem azt a fenyegetést, hogy egyformává, kockává akar engem változtatni minden körülöttem, egy olyan építmény részévé, amit legszívesebben lerombolnék, de gyenge vagyok hozzá. Csendes forradalomnak indult ez a könyv, amit önmagam megnyugtatására délutánonként a gimi számítógéptermében pötyögtem befelé egy ősi szövegszerkesztőbe, aminek már a nevére sem emlékszem (mégis eszembe jutott! Chi-writer!) - de mindig gondosan dupla másolatot csináltam róla Nagyon sokat segített, hogy leírtam a képeket, amik lefestették nekem a világot. Ez mindig is így volt: ha valamin komolyan gondolkodtam, hasonlat, kép jutott róla eszembe, amelynek segítségével jobban megértettem a dolgot, mintha közvetlenül próbáltam volna. Vagy csak elhitettem magammal? Mindegy. Illetve mégsem, hiszen nem volt merszem megmutatni senkinek, mert mit szól majd hozzá... Sokat foglalkoztam ennek kapcsán mindenféle filozófiákkal, vallásokkal. Ezek során a keresztény vallás volt az utolsó. Sokáig csak kritikával tudtam rágondolni, a visszásságok miatt, amik régen, és szerintem ma is jellemzik - aztán rájöttem, hogy a többi is csak azért tetszik annyira, mert messze van. India, a "bölcseség hona" ugyanaz az ország, amelyik atomkísérletekkel dobálózik az éhezők feje felett, a taoizmus szülőhazájában tankok csinálnak szőnyeget diákokból, és így tovább. A világ felénk eső részének megismerésére pedig jó lecke a Ryan közlegény megmentése. És ugyanez a lény írta meg a Tao te king-et, a Bibliát, képes sírni egy másik lény fájdalmán. A megoldást sok mindenben kerestem, Transzcendentális Meditációt tanultam, Agykontrollal kacérkodtam, Tai-chi-t gyakoroltam, voltam Reiki behangoláson. Mindegyik megérintett, de egyik sem tartott sokáig. Ez nem a módszerek hibája, én nem tartottam ki mellettük. A Reiki tanfolyamon mégis történt valami. Az előadó fantasztikus volt, azt és úgy mondta, ahogy képzeltem az Erőt. Az egész végén viszont a szeretetről mondott pár szót, és annak tényleg olyan súlya volt, hogy feledhetővé tette az előző két napot. A lelkesedés úgy két hónap alatt múlt el. Az idő ugyanúgy telt, mint azelőtt, míg egyik évfolyamtársam meg nem kérdezte, hogy kíváncsi vagyok-e egy olyan emberre, aki visszajött a klinikai halálból. Ekkor találkoztam először a mesteremmel. Nem mondta meg nekem, hogy miről mit gondoljak, csak segített, hogy elfogadjam a gondolataimat, ki merjem mondani - és le merjem írni őket. Hogy foglalkozzam velük: önmagammal. Persze nem csak neki tartozom köszönettel ezért, hanem annak a körnek, akikkel gyakran beszélgetünk, segítünk egymásnak. Erről az Alapítványról is olvashatsz majd egy kicsit, a könyvtől függetlenül. Talán az a legfontosabb nekem benne, hogy nem valami külső, szép cél a lényeg, csupán annyi, hogy méltó legyek ahhoz a képhez, ami bennem az
emberről él. Ez a könyv is egy ilyen dolog: nem azért írtam, hogy bárki is komolyan vegye, vagy mert abszolút igaznak tartom. Sokkal egyszerűbb: úgy érzem, amikor meghalok, jó lesz visszagondolni arra, hogy megszületett - akármi is lesz utána. A jelenlegi álmaim pedig? Szeretném, ha kicsit elégedettebb lehetnék önmagammal a családapa szerepében - egyelőre vannak hiányosságaim. Álmodok arról, hogy képesek leszünk végre együttélni önmagunkkal és lehetőségeinkkel, hogy nem kell feltétlenül lerombolni az otthonunkat csak azért, mert meg tudjuk tenni. Szeretném, ha a második otthonom, a számítógép felé is nagyobb tisztelettel tudnánk fordulni, és arra használnánk végre, amire való, nem pedig arra, hogy a valós után virtuális szemétdombot is magunkénak mondhassunk. (Sajnálom, ez az egyik vesszőparipám.) Gépem szerint most léptem túl az A/4-es oldalt, így éjfél után ez is szép teljesítmény, de talán elég lesz. Minden jót.
Kedves Loránd () ill. () Kedves Loránd könyve az Interneten is olvasható: (http://www.pserve.hu/~kedves)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2017
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező