'<<' ''APRÓSÁGOK
Apróságok - amik teljesen összefüggéstelen gondolatok, és mivel
erőszaknak éreztem volna valamilyen gondolati sorba rakni őket, időrendben
állnak itt. Szerintem méltó koronája a könyvnek ez a káosz a végén.
Az lehet Isten rendelése, hogy hol, milyennek születik az ember, az
viszont már rajtunk múlik, hogy ez mekkora különbséget jelent köztünk.
Attól, hogy egy színházban vagyunk és ugyanazt az előadást nézzük, még
nem kell ugyanazt látnunk, gondolnunk. Ötmilliárd ember nem ülhet ugyanazon
a széken...
Mit tehetsz a vallás, filozófia, tudati és testi technikák kardjával?
Kihúzod a testedből, lehajtod a fejed és előrenyújtod. Tartanod kell a
fájdalom-okozástól.
Mindig ideges leszek, ha azt hallom, hogy mentsük meg a ...-ot! (bocs,
zöldek...) NEM SZORUL A VILÁG ARRA, HOGY MEGMENTSÜK! Éppen az benne a
dühítő, hogy marha jól meglenne - nélkülünk. Csak könyörgöm, tanuljuk meg
életben hagyni...
Önmegtartóztatás a fogyasztásban? Nem hiszek benne. Egyetlen utat látok:
ha valaki kiteljesedésként éli meg napjait, és ennek során kevesebb szüksége
lesz a csodasamponokra.
Reklámok: ügyes fogás, és jó eszköz önmagad felmérésére. Ha úgy érzed,
reménytelenül keresed a boldogságot, hatni fognak rád, mert úgy vannak
megcsinálva, hogy elhidd: ez a sör, fogkrém, biztosító, dezodor, farmer,...
közelebb visz hozzá. Ugyanakkor innen nézve kicsit gusztustalan: "Tudom,
hogy halálos félelmed van, de kend ezt a hajadra, látod, ő is mosolyog
tőle... - azért fizetem.
Ha valamit reklámozni kell, az annak bizonyítéka, hogy arra a bizonyos
dologra igényt kell támasztani, mert magától nem vennék meg annyian.
Aranygyűrű hullik alá pengve a szakadékba - ember születik... Aki vállára
veszi Nagy Énjét, nehéz feladatot vállal. Ezért én inkább a talpamtól
felfelé számítom Őt. Ne foglalkozz vele, hogy mit miért mondok. Cserébe én
nem vállalok felelősséget azért, amit kihozol belőle.
Kedvesemnek: leültem asztalodhoz, és megmondtam, mit, miből, hogyan főzz
nekem. Amikor a tányérra néztem, nem azt láttam rajta - hanem a lelkedet. És
rettenetesen elszégyelltem magam, amikor bocsánatkérő pillantásoddal
találkozott a tekintetem...
Kiléptünk a "sötét középkorból". De vajon olyan nagy kunszt ez, ha
milliónyi ember számára helyette a "sötét újkor" köszöntött be?
Azt mondják, nincsenek problémák, csak kihívások. De vajon mi a kihívás
egy meztelen koldusban, aki egy délután egy virágbolt háta mögött könnyít
magán?
Rettegek a lelkesedéstől. Hiába beszél nekem hite csodájáról a frissen
megtért, bennem a szellemi vagy faji felsőbbrendűség tudatával elkövetett
dolgok (finom fogalmazás, hiába...) villannak fel. A Szeretet félénkebben
csillog a szemben.
Elég erősek lettünk ahhoz, hogy arcunkat, az ember jelenlegi arcát a
világba faragjuk. Miért van az, hogy mégsem tetszik az eredmény? És vajon
tényleg folytatnunk kell?
Az igazi adomány az, amit nem feleslegedből áldozol, hanem amit ínséged
feledve a megosztozás öröméért adsz. És legyen elég alázat benned, hogy
elfogadd, amit cserébe ajánlanak.
Végre eljött az idő, amikor a reklámot is reklámozzák. Emlékeztet a
helyzet a "hóhért akasztják" mondásra.
Tanítóknak: ha már kénytelen érzéstelenítés nélkül operálni, legalább ne
legyen süket a sebész.
Erőnkkel, kutatásunkkal olyanok vagyunk, mint a kisgyermek, amikor végre
feléri az asztalterítőt, és húzni kezdi maga felé. A világ hűvös
laboratóriumokban törik cserepekre, elveszítve teljességét, tisztaságát -
ugyanúgy, mint személyes életünk, sorsunk a gazdasági-politikai játszótéren.
Talán jobb, ha észrevesszük és megállunk, mielőtt a levesestál koppan a
fejünkön.
A világ számára sohasem reménytelen a helyzet. Csupán a mi személyes
esélyünk csökken arra, hogy azon kiválasztottak közé tartozzunk, akik
képesek élni benne.
A legutóbb egy cipőboltban kaptam (persze csak belül) dührohamot. Divatos
csizma: lakk, 8 cm magas talp, 15 cm sarok, tükörsima műanyag talp (télire).
Az ég adta világon semmire, SEMMIRE sem jó! És ez a rohadt baromság tapossa
szét a Szigetköz gyönyörű természeti szépségét, és épít bele betonfalakat a
Dunának. Hát pusztuljunk ki, ha képesek vagyunk erre!
Az ember a világ gépén futó, abba bezárt programmal azonosítja magát,
pedig ő a szellem, az Alkotó. Ezért sebezhető.
Világot akkor teremtünk, amikor megnevezzük benne önmagunkat. Nekem itt
nincs nevem, gondolkodásom kulcsa az, hogy mióta tudatosan jelen vagyok,
azóta nem akarok nyomot hagyni a világ arcán.
Önmagunkban zártuk börtönbe magunkat. Sokféle "mester" van, akik átmennek
a "hétköznapi emberi" cellából egy másikba, és onnan nagyon bölcs dolgokat
mondanak. Viszont bizonyíthatatlan és hihetetlen, ha valaki egyszerűen "ki"
megy - mert ez valami más. A "megtapasztalás" általában csak egy másik
cellából származik. Ha megszűnik az igény a "megtapasztalásra", azt jelzi,
hogy "kifelé" haladsz. Vagy egyszerűen unod az egészet. Vagy a kettő
ugyanaz?
Egyszer volt egy kisgyermek, aki találkozott egy angyallal. Ígéretet
kapott arra, hogy az angyal pontosan ezerszer a segítségére fog sietni
amikor hívja, megsimogatja a fejét, amitől elmúlik minden bánata. A
kisgyermek eleinte sokszor hívta az angyalt, mert nagyon egyedül volt - de
így aztán gyorsan fogytak az alkalmak. Takarékoskodni kezdett hát, egyre
hosszabb időt tartott ki két simogatás között, büszke is volt erre, bár az
angyal szomorúnak látszott, amint végigsimított a megkeményedő vonásokon.
Amikor már csak néhány alkalom maradt, olyan ritkán szólította az angyalt,
hogy nem is igazán hitt benne, pedig amikor tiszta szívvel fordult felé,
mindig segített. Öreg volt már, és végsőkig elkeseredett, amikor
elhatározta, hogy elhasználja az utolsó lehetőségét is. Az ezredik hívásra
az angyal ugyanúgy megjelent, megérintette homlokát - és nem repült el
többé, hanem ott maradt mellette élete végéig.
Lehet, hogy álmodók és álomképek egyaránt vagyunk, de rajtunk múlik, hogy
melyik szinten ébredünk magunkra...
Isten ajándékai (sorsod történései): szerszámok. Használd őket kivétel
nélkül önmagadon, majd szórd szét őket, és takarítsd ki a műhelyt - csak így
kaphatsz újakat.
Az ember: Isten tamagocsi-ja vagy a tamagocsi istene? Ha egy lény nem tud
önmagára ismerni önmagában és már megunta teremtőjét szólongatni helyette -
akkor teremt egy olyan lényt, akinek ő az istene?
A vallások nem istenekről, hanem hívőkről szólnak. És csakis azért
maradhatnak fenn, mert erre mindig rájön néhány ember, aki elég jó példát
tud mutatni a többieknek.
Már megint eldobtam az agyamat. NATO-reklám a... la BIT: hatalmas kőfal,
rajta félig nyitott ajtó NATO emblémával, háttérben a végtelenbe futó kockás
kőpadló, kék ég és az Egyesült Európa csillagai. "IGEN, a jövőnkért" - vagy
valami hasonló. Még jó, hogy a mennyországot vagy istenkét nem sikerítette
oda a rajzoló. Logika, tiszta ész, érvek diadala! Hová tettétek a
kismackómat? Nem azzal van bajom, hogy reklámozták - bár speciel nekem az
ellenzők érvei világosabbnak tűntek - hanem az, hogy ritkán okádták még a
szemembe ennyire: hülyének nézlek, fiam! Beveszed? Szerencsére amikor a
legközelebb arra jártam, már egy halom koncertplakát fedte eme elmeremeket.
Egyébként semmi bajom a belépéssel. Másként hogyan lehetnénk az első állam,
amelyik kilép belőle...?
Ne zavarjanak meg a szerepek ebben a könyvben! A Számadás és a Gondolatok
csak arra kellenek, hogy az Ébredésen és a Meséken átvezessenek.
Rendszerváltásunk tökéletesen sikerült: ideológiai alapú
kasztrendszerünket felváltotta a vagyonra épülő. Vagy volt valaki, aki másra
számított?
A sors olyan, mint egy jól tanított paripa. Amíg mellette fekszem, hiába
nógatom haladásra, néha meglódul és elránt, hogy rádöbbenjek, nem jó helyen
vagyok ahhoz, hogy irányítsam - viszont ha felszállok a hátára, magával
ragad és repülhetek - mindvégig. (Legalábbis ezt ígérem magamnak...)
Milyen humoros! Szerintem amikor "azt kapom, amit érdemlek", nem azt
kapom, amit elvárok. És milyen nagy művészet ennek örülni, belőle hálásan
tanulni...
Vajon mennyire igaz az a mese, hogy demokráciában élünk? Hallottam egy
rádiókabarét, amelyik csak arról szólt, hogy legalább röhögni lehessen.
Nesze neked szabadság...
Társadalmi, politikai, egzisztenciális harcaink olyanok, mintha kukacok
versenyeznének, hogy egy tehervonat melyik kocsijába kerüljenek. Csakhogy a
vonatot csakis együttes erővel irányíthatják, most pedig nem igazán jó
irányba megy...
Mindig elbizonytalanodom, hogy túl sötétnek látom a helyzetet, amikor
újságot olvasok vagy TV-t nézek, ahol nagyon okos emberek bizonyítják be
nekem, hogy a dolgok lassan javulnak, pedig logikám az ellenkezőjét mondja.
Persze valószínűleg akkor leszünk igazán sz... rossz helyzetben, amikor már
nem tudják a zsebünkből megfizetni a szakértők optimizmusát...
Az örökkévalóság pillanata: ez ma nekem a legszebb kifejezése annak,
hogy: ember.
Bocsássunk meg ellenségeinknek, amiért ellöknek boldogságunktól. És
bocsássunk meg szeretteinknek azért, mert elhúznak onnan. Csak így
remélhetjük, hogy nekünk is hasonlóképpen megbocsátanak... És a végén
rájövünk, hogy mindez csak bennünk történt meg.
Az élet az egyetlen dolog, amiért a halált vállalni érdemes - és a halál
az egyetlen dolog, amiért élni érdemes. Csak nem mindegy, milyen az az élet,
és milyen az a halál.
A haladás vágyának az az illúzió adja a legnagyobb erőt, hogy a
"fejlődés" során keletkezett szeméthegy egyszer csak elmarad mögöttünk...
Bár valószínűleg furcsán hangzik, de engem nagyon megnyugtat, hogy
ennyire nem szeretjük egymást, képesek vagyunk ölni, pusztítani, háborúkat
viselni. Ez a bolygó igencsak nehéz helyzetbe került azáltal, hogy a homo
sapiens sapiens (bölcs bölcs ember) fajnak otthont ad, mert ez a lény egyre
okosabb lett, egyre nagyobbak a lehetőségei, és nézd csak: mégis pazarol,
szennyezget és gátakat épít. Ha van egy motorom, amelyik jól működik, halkan
duruzsol és láthatóan egészséges, közben pedig az általa hajtott repülő alig
poroszkál a kifutópályán, akkor attól tartok, hogy valami nagyon el van...
méretezve, és a gép soha nem fog repülni. Ha viszont azt látom, hogy a gép
poroszkál ugyan, de két hatalmas durranás és füstfelleg között hihetetlen
erővel gyorsul (persze utána újra lelassul), a motor csörög-csattog, részei
egymást verik, az egész rezeg és majd szétesik, akkor megnyugszom. Nem rossz
ez a konstrukció és lehet, hogy tényleg képes lesz a levegőbe emelkedni - és
ahhoz nem kell más, csak hogy alkatrészei megtalálják saját helyüket benne
(tudniillik azt, amit éppen elfoglalnak) és ne egymáson rúgjanak nagyokat,
hanem egységet alkossanak.
Azért, hogy kis országok helyett Amerikához mérhető gazdasági hatalom
legyünk, legyen "európai dollár": azaz valaki ellen integrálódni nem biztos
hogy érdemes. Másrészt ha van tíz macskám, attól, hogy összekötöm őket jó
szorosan, még nem lesz "tíz macskaerejű" fogatom - a csapat leginkább tíz
ellenkező irányba fog igyekezni. Akkor viszont, ha a tíz szabad macskát
közös érdek vezeti, erőfeszítés nélkül kialakul ez a helyzet.
Az, ha önmagában instabil, rezgő elemeket egymáshoz kötök, még nem oldja
meg a belső problémákat, a rendszer vagy állandó erőfeszítéssel tartható
egyben, szétszakadás esetén nagyot durran (lásd: ex-Jugoszlávia), vagy a
részek eltalálják az egész saját frekvenciáját és együtt, de sokkal
agresszívabban rezonálnak (lásd: hitleri Németország) - persze sokkal
divatosabb ezzel foglalkozni, mint hosszú idő óta megoldatlan belügyekkel.
Teljesen logikusnak tűnik: az ember nem került összhangba saját
múlandóságával, fél a haláltól. Így életében "menekülve" sok "rosszat" tesz,
ezáltal tényleg félelmetes halált készít magának, amely nem szabadulás,
hanem börtön.
Isten bújócskát játszik velünk - bennünk. És csak az pillanthatja meg az
arcát önmagában, aki meg tudja látni őt mindenben. Mintha egy tükör-gömb
közepén ülő ember szeretné megismerni önmagát. Ha kimegy a falhoz, csak az
arcát láthatja meg benne, önmagát keresve a magáról kialakított képpel
szembesül, míg ha középen marad, mindenfelé egyformán tekint és megtanulja
érteni a látványt, meglátja teljes valóját.
Az is egy formája a vereségnek, ha azért kerekedsz felül, mert
ellenfelednek nem volt lelke olyan eszközhöz nyúlni, amit te használtál...
A kisfiút sokáig tartotta befolyása alatt egy nagyobb, akit nagyfiúk
csoportja végül elkergetett. A kisfiú meghívta a győztes nagyokat, hogy
játsszanak nála, a nagyok pedig megígérték neki, hogy beveszik a csapatukba.
Most pedig ott ül a sarokban és nézi, hogy a nagyok feltúrják a polcait és
úgy játszanak a játékaival, ahogyan ő maga nem tenné, sőt, saját játékaikkal
biztos ők sem játszanának ilyen durván. Persze közben igyekszik legalább
büszke lenni arra, hogy nála játszanak... Miért érdekelné például egy
francia bortermelő vállalatot az, hogy a korszerű művelés keretében Tokaj
évszázados termékeny talaját évek alatt lemossa az eső?
A döntéshelyzet olyan, mintha két mag lenne eltemetve a föld alatt:
kétféle sors kezdete. Közöttük állunk, el kell döntenünk, melyiket locsoljuk
perceinkkel. Megtapogatjuk, megvizsgáljuk a földet, öntünk ide is, oda is
egy kevés időt, majd az ígéretesebb felé fordulunk. Bármikor fordulhatunk a
másik felé is, de ha valamelyiket éppen kiválasztottuk, nem érdemes
egyszerre a másikat is öntözni.
Az egyszerű emberek "növényevő" hozzáállásával szemben a civilizált ember
megtanult "embernek farkasa" lenni, amivel hihetetlen sebességű fejlődésre
kényszerítette faját. Ez tényleg jó buli: nincs még egy olyan faj, amely
vetélytárs nélkül önmagának csúcsragadozója, így jóformán ugyanazokkal a
fizikai feltételekkel rendelkező egyedek akarnak egymás fölé kerülni: az
ész, egyéni tudás szelekciójának útja ez. Lehetséges viszont, hogy ugyanez a
hozzáállás most már a pusztulást rejti, így érdemesebb lesz újra felvenni az
ártás képessége mellé a nem ártás szándékát.
Gyakran hasonlítjuk össze magunkat más országokkal úgy, hogy negatív a
végeredmény. Erről az a dal jut eszembe, hogy: "Még azt mondják, nem illik /
a tánc a magyarnak! / Nem, ha néki cipellőt ..." stb. Miért nem játsszuk a
saját játékunkat?
'>>'