'<<' ''A MESÉK VILÁGA
Ha azon gondolkodom, mivel is lehet igazán lemérni egy kultúra értékét
(jaj, ne haragudj, kicsit álmos vagyok és nem jutott eszembe semmi normális
bevezetés ehhez a szöveghez), elsősorban a mesék jutnak az eszembe. Nagy
szerencsém volt, mert kiskoromban szüleim sokszor meséltek nekem. Nem
kedvelték - és akkor még nem is volt ekkora divat - a bugyuta, de színes
rajzokkal díszített mesekönyveket, ezért inkább magyar népmeséket olvastak
fel nekem, majd apu előásta a görög, római mondákat. Mindig megmarad a
fülemben a tóparti nádas suttogása: "Mídász királynak szamárfüle van"..., az
arannyá változtató érintés, és sok más történet.
Amiről ezek a mondák - igaz hihetetlen keretek között - szóltak, az maga
volt az élet. Minden mese mögött sok-sok tanulság, az élet szeretete, egy
nép, egy kor megtisztított bölcsessége - vagy problémái, értékszemlélete
volt. A tanulságok nem voltak szájbarágósak, a könyvben egy-két kép volt
csak. Nem gyermeklelkű felnőttek valóban szép - vagy legalábbis technikailag
tökéletes alkotásait láttam magam előtt, hanem saját fantáziavilágomat.
Hogy miért fontosak a mesék? A gyermek nevelésének legfontosabb eszközét
látom bennük, nem csoda, hogy akkora becsben tartották az énekmondókat,
mesélőket. Egy gyermek szerintem nem csökkent szellemi képességű egy
felnőtthöz képest, csupán az eszközöket nem sajátította még el, amelyekkel a
világban fenn tudja tartani magát. Ezt az új lelket helyezte el a mesélő egy
olyan világban, amely szerette őt, nem volt idealizáltan szép, néha
kegyetlen dolgok történtek benne, de a főhős, aki jellemzően nem erejével,
hanem értékrendjének tisztaságával tűnt ki, a végén csak boldog lett.
Becsapás? Nem erősebb, mint a mai (elnézést) baromságok, amivel tele van a
kirakat, a TV, a mozi. Viszont a szándéka, hatása egyértelműen pozitív. A
"felvilágosult felnőtt" sem úgy tekintett vissza rájuk, mint valami szellemi
rágógumira, amivel a gyerek száját a bömbölés helyett be lehet tömni, hanem
olyan történetre, amit szívesen hallgatott, és szívesen adott tovább saját
gyermekeinek. Vajon mit mesélne a mai gyerekből lett apuka a Tom és Jerry
vagy a Transformers rajzfilmekből?
Ez egy iszonyú erős hatás, ami eltávolítja a gyermeket a felnőttől: nincs
közös téma! Főként fiú lévén a gügyögéstől, dalocskáktól kissé idegenkedem,
a fent említett "mesék" meg... A mai "mítoszok" (TV sorozatok) - na jó,
beszélni ugyan lehet róluk, de hogy erkölcsi tartalom... Egy magyar népmesét
azonban ma is szívesen elolvasok, el is mesélném, mert... mert bizony van
mit tanulnom belőle ma is. Kissé más szemmel olvasva ezeket a meséket
(hozzátéve ezt a kissé elvadult gondolkozást is, ami a fejemben kialakult)
komoly tisztelet ébredt bennem ezek kiagyalóival kapcsolatban. Ha valakiknek
volt köze az ember "természetfeletti" képességeihez, akkor egy jó mesélőnek
biztosan.
Szűrők ezek a mesék, amelyekkel ki lehet választani a gyermekek közül
azokat, akik a természet és az emberek szeretetére, megismerésére
hivatottak, akik meg fogják tanulni az állatok beszédét (jaj, nem az emberi
hangon bölcselkedő "aranyossá tervezett" rajzfilmfigurákét, hanem a valódiak
mozgás-, tekintet-, hang-nyelvét), a füvek, fák életét, tulajdonságait.
Akikben van hajlam az önmegismerésre, belső értékeken alapuló valóban
önzetlen cselekvésre. Kevesen vannak ma a felnőttek között is, akiket egy
mesélő kiválasztana...
Igazán vájtfülűek számára pedig valódi szimbólumrendszer, teljes szellemi
felkészítő iskola tananyaga is kihámozható belőlük. Persze nem értek ehhez a
dologhoz annyira, mint a "szaktekintélyek", akik hajlamosak órákig elemezni
egy népmese vagy szokás "szimbolikáját" - de így nem is szeretnék soha. Elég
nekem az öröm, amikor mintha egész máshonnan ismerős ritmusok, rajzok
köszönnének vissza belőlük.
És ha valóban van erő az emberben, akkor az csak a régi mesék tanítása
szerint, elfogadó, önmagunkat átengedő hozzáállással szabadítható fel, nem
azzal az aktív, beavatkozó, irányító, uraló világképpel, amelyet mai meséink
a kezdettől fogva sugallnak nekünk.
Ami még nagyon hiányzik - nekem - a mesék, mítoszok elmúltával, az a
bölcsen megfogalmazott közös ellenségkép. Amikor a mesék az élet részét
jelentették, ott mindig voltak azért rosszakaratú, vagy legalábbis nehezen
kezelhető lények, emberek, akik felett a jó főhős győzelmet arathatott. Ezek
a szereplők a felnőtt emberek tudatában is megmaradtak, valahol a sötét
sarkokban, erdei zugokban, mocsarakban mindig ott tanyáztak. Hogy mire volt
ez jó? A gyermeknevelésben elég hangsúlyos az, hogy a "nem szabad" mögött
valami komoly dolog álljon, amihez a felnőtt fordulhat. A gyermeket nem
lehet megtéveszteni, csak az igazán hiteles, amikor érzi az ijesztés mögött
a felnőtt izgalmát. A régi szülő, ha nem is félt a boszorkánytól, mert
otthon megvédi magát mondókákkal, vagy akár a vasvillával, de tisztes
távolságot tartott tőle, a békesség kedvéért. Ezzel a boszorkánnyal tényleg
meg lehetett riasztani a gyermeket. A mai "elvisz a rendőrbácsi" nem túl
sikeres pótlék, ráadásul egy kicsit megnehezíti a rendőrök társadalmi
feladatának megfelelő hozzáállás későbbi kialakítását. Ma a pozícióharc,
ravaszság, kollégák, főnökök, vezetők elleni tehetetlen harag az, ami igazán
hitelesen hangzik a szülők szájából, ugyanezt ontja magából a TV, a könyvek.
Életbenmaradási eszközként a nagy hangerő, testi erő, ravaszság a nyerő,
ezek után szerintem legalábbis elég logikus a "mai fiatalság" viselkedése.
De legalább ne lennének ennyire sablonos, visszataszító tömegcikkek ezek
a rajzfilmek! Amikor az ötlet: rossz bántja jót, jó dühös lesz és megveri
rosszat - ezer részen keresztül, fantázia, változatosság, egyebek sehol.
Persze a játékfilmek ugyanebben a kórságban szenvednek. Pedig lehet ezeket
jól is csinálni, mert van rá példa: Vuk, Szaffi...
'>>'