'<<' ''MESSZI MESE
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Mester, és élt vele az ő
Tanítványa. Életük több is volt, mint tökéletes. A Mestert sokan tisztelték
hatalmas bölcsessége miatt, sokan látogatták őket, adományaikból mindig volt
mit enniük a hegy lábánál álló kis kunyhóban. A Tanítvány méltó volt
mesteréhez, állhatatosan figyelte szavait, elméjében kristályosodott az ősi
tudás. Néha jókat kuncogott magában azon, hogy egy-egy betérő kereső őt
hitte a mesternek, ha hallotta beszélni, azonban mindig felvilágosította
őket, hogy a valódi forrásból ihassanak.
Történt egy napon, hogy a Mester elküldte tanítványát a közeli
falucskába, hogy vigyen el oda három szobrocskát. Már úton volt, amikor
megtapogatva, majd kibontva a zsákot, meglátta, hogy csak két szobrocska van
benne. Visszafordult hát az úton, fel a kunyhóhoz. Már közel járt, amikor
furcsa hangokat, részeg üvöltözést hallott. Az ösvény mellett a fák
takarásában szaladni kezdett, ám amikor meglátta a kunyhót, döbbenten
megállt. A hangok a Mestertől származtak, aki úgy be volt rúgva, mint a
szamár. Káromkodva, énekelve pucéran szaladgált a kunyhó előtt, a kis
házioltár szobrait kidobálta a tisztásra, és (atyavilág!) a legszebb
szobrocska előtt, akit nagy tisztelettel a Víz Anya néven emlegettek,
megállt, és - mi tagadás - alaposan megöntözte. A Tanítvány a legteljesebb
döbbenettel figyelte, amíg még vagy egy óráig randalírozott az, akit a
tisztaság mintaképének tekintett, mielőtt leterítette volna a részegek
zavaros, rossz szagú, mély-mély álma.
Akkor előjött a bokrok mögül. Nem vigyázott ara, hogy ne csapjon zajt, a
Mester (mester?) persze háborítatlanul hortyogott tovább, mialatt ő
összeszedte kevés holmiját, megtisztogatta Víz Anyát, és őt is magával
vitte. Régi, biztosan több évszázados szobrocska volt, nagy érték, de úgy
érezte, egyáltalán nem lopás, hogy magával viszi.
Soha nem hitte volna, hogy egyszer így fogja elhagyni azt a helyet,
amiért valamikor egész életét adta fel.
Nekivágott hát a világnak. Nagy híre kelt indulásának, sokan keresték
társaságát, és ő is sokáig vándorolt, míg egy alkalmas, gyönyörű tisztáson
felépítette kunyhóját. Évek múltak, híre és bölcsessége egyre növekedett.
Voltak tanítványai is, közülük egy messze kitűnt állhatatosságával,
tisztaságával. Megtiszteltetésnek érezte, hogy ez a csodálatos lény, akihez
foghatót még nem látott, őt választotta, hogy fejlődése kezdetén segítségére
lehessen. Hosszú éveket töltöttek együtt, a Tanítvány mohón itta be szavait,
ő pedig újabb és újabb tudásra talált magában az éhes szemek vezetésével.
Aztán, lassan-lassan kezdte úgy érezni, nem segít tovább neki, kezdte érezni
a fiatalban a Válasz erejét, amelyet nem adott meg önmagának, hanem tőle
várta azt.
Küzdött egy darabig tanítványa fölébe magasodó erejével, míg úgy nem
érezte, most már nem segít, inkább hátráltatja fejlődését, öregnek és
porosnak érezte magát mellette. Nem volt ez szomorúság, de látta, követője
nagyobb dolgokra hivatott, és ragaszkodása csupán az, ami megköti szárnyait.
A házioltár előtt ült, amikor pillantása a Víz Anyára esett. Hirtelen
teljes élességgel villant tudatába az oly régen, annyira alaposan
elfelejtett - eltakart - történet, kicsit más színben látta a dolgot.
Váratlan lendülettel kezdett kutatni a régi tarisznya után, abban is a kis
csomagot kereste.
Bölcs mestertől teljesen szokatlan röhögés borította fel, amikor meglátta
a szobrocskákat. Kicsit elnagyolt vonásokkal őt és Mesterét ábrázolták. Nem
tétovázott, keresett egy megfelelő méretű keményfa darabot, és elkezdte
tanítványa szobrocskájának elkészítését. Nem tudta megállni, amikor a Víz
Anyára nézett, újra meg újra felvihogott. Szegény évtizedekig a legnagyobb
tiszteletet kapja, de nevéért újra és újra el kell viselnie, hogy alaposan
levizelik. Persze újfajta tisztelet is ébredt benne a szobrocska iránt. A
Mesterek és tanítványok megszakítatlan sorát látta a nehéz sorsú fadarabban,
a legnagyobb pillanat, a szárnybontás örök tanúját...
Amikor magához tért, néhány napot regenerálódással töltött. Tanítványa
kevés holmija és a Víz Anya eltűnt. Kicsit zavaros emlékei és kemény
macskajaja tájékoztatták arról, hogy igen élethűen alakított. Amikor
felkészültnek érezte magát az útra, és eltakarította a romokat, újra
megtalált fiatalos lelkesedéssel, a Mestert ábrázoló szobrocskát - amit ezek
szerint a Mester saját mesterétől kapott - szorosan markába fogva elindult
visszafelé, a régen elhagyott kis kunyhóhoz, hogy megmutassa neki életét,
bejárt útját, bezárja Mestere Körét, a távoli idők homályába nyúló örök
Mester-Tanítvány táncot.
Amikor a Régi Mestereket temetik, sírhelyüket soha nem jelzi más, mint
egy kicsi, kézben is elférő szobrocska, amely fiatal korukban ábrázolja -
többé-kevésbé felismerhetően - őket. Aztán a helyet a szobrocskával együtt
elnyeli a gyorsan növő fű, és az emberi emlékezetből is lassan kihal az őket
személyesen ismerők távoztával.
'>>'