'<<' ''A VARÁZSLÓNÖVENDÉK
Ta-sen dühös volt. Éktelenül, mérhetetlenül dühös. Saját magára,
Mesterére, a Mindenek Felett Állóra. Mindenkire. Nem is igazán tudta, mióta
üldögélt ebben a kicsi szobában. Tisztán emlékezett a szavakra, amikor
mesterével beszélt. Azt mondta, látni, gyakorolni akarja a fizikai erők
feletti gondolati hatalmat. Igen, akkor nagyon világosan érezte, itt van az
ideje, hogy valami újat tapasztaljon, annyi év kolostori tanulás, szent
szövegek biflázása és fárasztó meditációs gyakorlat után. Érezte magában
megmozdulni az Erőt, apró, szinte észrevétlen jeleit annak, hogy bizonyos
dolgok szándékának megfelelően mozdultak - de persze akarattal soha sem
sikerült, de még csak világos bizonyítékot sem kapott. Csak sejtelmei
voltak. Nem hagyta nyugodni a gondolat, rosszul tudott koncentrálni,
gyermekes hibákat vétett egyszerű gyakorlatok során.
Tanítói megfeddték hirtelen visszaeséséért, fiatalabbak nevettek
sikertelenségén. Amikor végül a Mester kérdezte, hogy mi a bánata, kiborult
belőle minden. A Mester megértette, és azt mondta, fejlődése valóban új
szintre lépett. Akkor kapta ezt a kicsi, ablaktalan szobácskát, és az
egyébként gyönyörű, ujjnyi kristálydarabot.
A feladat egyszerű volt. Maradjon a szobában addig, amíg a kristályt úgy
nem tudja elejteni, hogy ne essen le. Tanítsa meg lebegni. Akármilyen
eszközt használhat, meditációs technikát, bármit, de amikor kijön, a
kristály repüljön.
A napok ... hetek? ... hónapok? nagyon unalmasan teltek. A szellőző
kivitte a lámpácska füstjét és friss levegővel látta el. Az egyik apró
nyíláson át rendszeresen jött az élelem és a víz, a másikon rendszeresen
ürítették a kis edényt. Mintha semmi más funkciója nem lett volna az apró
szobának - és lakójának - minthogy adott mennyiségű tápanyagot és levegőt
hulladékká alakítson.
Eleinte érdekes volt a gyakorlat, változás a hétköznaphoz képest. Nem
volt rendezett időbeosztás, azt csinált, amit akart. Tudata néha messzire
kalandozott, idegen tájakat járt be, máskor hihetetlen hosszú ideig tudott
összpontosítani a kristályra. Szinte eggyé vált vele, ismerte minden egyes
atomját, beszélgetett vele. Volt, hogy az asztalka közepére tette és
igyekezett rávenni, hogy felemelkedjen - aztán pedig felemelte és elejtette,
remélve, hogy nem esik le. Néha égette a lámpát gyakorlás közben, máskor
sötétben volt, s amikor úgy érezte, kiáradó összpontosított energiái már
régóta lebegtetik a követ, meggyújtotta a mécsest.
A kristálydarab ezalatt nyugodtan hevert az asztalon, vagy amikor a
módszer úgy kívánta, szabályos egyhangúsággal koppant a fán vagy a padlón,
Ta-sen hangulatától függően (aki hol azt képzelte el, hogy az asztal felett
keletkezik egy erős mező, amin fennmarad, hol pedig azt, hogy a padló felett
képzelt markával elkapja).
Később már problémát jelentett visszaemlékezni tetteire. Néha mintha
örökkévaló lett volna az idő, amit itt töltött, mintha ezerszer, tízezerszer
emelte volna fel a követ és ejtette volna ugyanúgy a földre, kíméletlen,
vízcsepegéshez hasonló idegőrlő szabályossággal. Volt, hogy szégyenkezve
takarította fel saját mocskát a földről, a másik végletbe csapó őrült
tisztálkodási rohammal öntve magára ivóvizét is.
És egyre erősebb lett benne a düh. Dühös volt mindenre, ami csak
létezett, körülötte, a szobán kívül és mindenhol. Erőltetett nyugalma,
amivel (kopp... kopp... kopp...) újra és újra felemelte és elejtette a
követ, iszonyatos feszültséget ébresztett benne. Volt, hogy megrémült tőle
(amikor Mestere és a nyugalmat árasztó gondolkodás, meditációk és minden
egyéb előjött tudata pereméről), és napokig nem gyakorolt, ez azonban - az
értelmetlenül múló idő - csak még nagyobb dühre gerjesztette.
Végül a sokadik-sokadik napon minden eltörött benne. Lehajolt a
kristályért, hogy ismét felemelje és elejtse, de amikor a markában érezte,
elborult az elméje, soha nem tapasztalt erővel vágta a falhoz, miközben
üvöltve, káromkodva rogyott a földre. Nem tudta, meddig hevert így, mindegy
volt a számára.
Talán a szokatlan zaj volt az, ami magához térítette. Először vaksin
bámult a mécses lángjába, aztán körülnézett. A kristály volt az erősödő
zúgás forrása. A sarokban volt, majdnem a fal mellett - és durván egy
arasznyira a föld felett. Mintha minden feszültsége az apró szilánkba
záródott volna, ami teljesen abnormális, véletlenszerű módon pörgött, egyre
hangosabban zúgva.
Hogyan lehetne megállítani? Egyáltalán irányítani? A jelenség lassan
kezdett félelmetes lenni. Ha ebben a kis vacakban tényleg ekkora feszültség
van, megállítja egyáltalán valami, vagy szétrobban végül, apró szilánkok
ezreivel szurkálva meg a tehetségtelen kísérletezőt? Tudatától teljesen
különvált a kristály. Most jött rá, hogy ami benne élt, az a tehetetlen,
asztalon fekvő kő volt, úgy érezte, semmi köze a sarokban dühöngő elemi
csapáshoz. A tudati sikertelenség után fizikai eszközökkel próbálkozott, de
a kísérletképpen odadobott ruha egy szempillantás alatt átváltozott
levegőben kavargó szemétté. Nem is tudta mindenhol elvágni az éles kristály,
borzasztó sebessége hamarabb szaggatta rongyokká.
Aztán az egésznek egy szempillantás alatt vége lett. Az ajtó
megnyikordult, a Mester lépett be rajta, a kristály pedig a megszokott módon
pottyant a földre - igaz, Ta-sen ingének evilági maradványai puhították
esését.
- Gondolkodj el ezeken a dolgokon. A megdöbbenésen, amit akkor éreztél,
amikor megláttad lebegni. Nem hittél benne sohasem igazán. Utána abban nem
hittél, hogy irányítani tudod, pedig elég volt egy pillanatra megszakítani a
koncentrációdat, és leesett. Azt hitted, hogy ura vagy a tudatodnak, és
kinőttél a lélekfegyelmezésből, de elég volt néhány napra egyedül hagyni
egyetlen feladattal hogy teljesen elveszítsd a kontrollt. Utána azt hitted,
hogy gondolkodásod kiegyensúlyozatlanságát, amit növekvő erőddel egy tárgyra
kényszerítettél, egy rádobott ruhával el tudod takarni. Fiam, a nagy erőhöz
egyszerre kell hit, mert nélküle eloszlik, mint a füst, és teljes összhang,
mert különben oda az irányítás. Mellesleg azt hiszem, megtapasztaltad, hogy
tudatod egyazon része felelős gondolkodásod egyensúlyáért, rendezettségéért,
illetve időhöz, térhez, fizikai világunkhoz való kötöttségéért. A hatalom
útja vagy behatárolt technikákra épül, ami az erő egy részét átvezeti a
többé-kevésbé megtisztított lényen, vagy a teljes szabadságra, de ehhez
valóban teljesen szabad, nyugodt, befogadó elme szükséges, amit már nem köt,
csak vonz ez a világ.
Egyébként már az első napon bizonyítottad, amit szerettél volna.
Tanulótársad nem tudta kinyitni az ajtót, amiről azt hitted, bezártuk, pedig
retesz sincs rajta... Ügyes vagy, fiam. Menj vissza a szobádba, és pihenj,
amíg jónak látod. Ha úgy érzed, jól vagy már, keress meg.
'>>'