'<<' ''HALÁL
A halál mindig ott áll előtted. Te hátrálsz előle, bele az életbe,
sorsodba. Ha nem nézel a szemébe, kerülöd a pillantását, akkor hátrafelé
kell tekintgetned, vigyázva, hova lépsz. Eleinte sokan segítenek: szülők,
barátok, társak, utad jó részét viszont magad szabod meg pillanatnyi
érzéseid szerint. Azután kezd beállni a rendszer, mikor, hogyan, hova nézel,
lépsz. Utad önálló törvényeket teremt benned, már nem tehetsz mindent úgy,
ahogy szeretnéd, ahogy érzed. A világ változik, te egyre állandóbb vagy,
egyre többször botlasz meg benne. Óvatosabban vizsgálod a mögötted lévő
részt, lassabban haladsz. Halálod közelít. Néha pánikba esel, figyelmetlenül
ugrasz egyet hátra. Ha szerencséd van, állva maradsz, ha nem, elesel, és a
halál még közelebb ér. Már a leheletét érzed az arcodon, hűvös keze érinti
testedet. Még menekülsz egy darabig, de már fog, és közelebb húz magához.
Végül elernyedsz, ő felemel, magához szorít, és hiába ellenkezel, felemeli
fejed, és a szemébe tekintesz. És nem látsz benne haragot, veszélyt,
hidegséget. Kutatóan, szeretettel tekint a szemedbe, olvas benne, könyvként
lapozva át életed. Te először rémülten próbálod takargatni botlásaidat,
aztán egyre inkább elfogadod a szerető bíró érzékeny tekintetét, ellazulsz.
A megismerkedés a végéhez közeledik, te egyre aktívabb vagy, el tudod
szakítani tekinteted a szeméről, és megdöbbensz. Az arca a tiéd, teste a
tiéd. Még mosolya is, ami most feldereng az arcán, belülről ismerős. Így
mosolyogtál gyermekedre, amikor éjszaka benéztél a hálószobába, mert zajt
hallottál, s láttad rajta a rossz álom verítékét és gyűrött takaróját, de
már kisimult az arca és egyenletesen lélegzik.
- "Soha nem figyeltél rám. Nem néztél rám, csak féltél tőlem" - szólal
meg a lágy hang, amit már sokszor hallottál, amikor valami nagyon fontos
dologban kértél segítséget, megnyugtatást - "... igen, az is én voltam."
- "Mindig szemben álltam veled, láttam a jövődet. Ha figyelted volna a
mozgásomat, velem táncoltál volna, ahelyett, hogy előlem botladozol, az
élettel nem lett volna semmi bajod. Megijedtél a kardtól, amit a kezemben
tartok? Neked is van ugyanilyen, ott volt a kezedben a hármas fegyver: a
szellem, a lélek és a test kardja. Gyönyörű táncot, az élet, szeretet és erő
táncát tanultuk, de te nem erre figyeltél. Hogy az élet bajaira,
nehézségeire kellett figyelned? Nem. A szemembe kellett volna nézned.
Tükröződni láttad volna benne mindazt, ami körülötted volt, sokkal
pontosabban, élesebben és nagyobb látószögben, mint ahogy nézegetve
láthattad. Gondoltál arra, mi történt ott, ahova éppen nem tekintettél -
vagy nem akartál arra nézni?
Igyekeztél jól átlátni a helyzetet, de csak arra láttál, amerre néztél.
Érezted is ezt sokszor, amikor váratlan dolgok, érzések, tudás bukkant fel
ott, ahol nem számítottál rá. Ha a szemem tükrén át nézed, mindezt láttad
volna. Nekem nem tudtál - tudsz - hazudni, és nem hagytam volna, hogy
becsapd önmagad. Nincs jobb kritikus, jobb szűrő a tetteiden, mint az, hogy
ha valamit nem jól teszel - vagy éppen túlgondolkozva nem teszel meg időben
-, nem tudod már helyrehozni. Nem bánthatsz meg senkit, nem befolyásolhatsz
senkit, sőt, nem hagyhatod azt sem, hogy valaki túlzottan támaszkodjon rád,
hiszen lehet, hogy holnap már nem leszel, nem kapsz lehetőséget a javításra,
segítésre. Lesújtottam rád sokszor, igen. Karom erejét, kardom élét sokszor
érezted és láttad másokon, a csapások iszonyú, hideg, kiszámított volta
elrémített. Mások a saját halálukkal táncoltak jól vagy rosszul, ám neked
csak velem kellett volna törődnöd. Nem sajnálni, részvétet érezni irántuk,
hanem a táncra visszairányítani figyelmüket - talán jobb lett volna, ha így
teszel. Ha melletted voltak, közös táncunk lett volna a cél, nem szabad
kiesned a ritmusból, s téged figyelve ő is feláll majd. Téged is értek
csapások, s ha úgy érezted, megsebeztél engem, az is neked fájt, hiszen
egyek vagyunk. Nem azért kaptad a csapást, mert valaki haragudott rád és
fájdalmat akart okozni neked. Azért ért, mert már elég erőd volt elviselni,
és ezért már nem volt szabad azt a hibát elkövetned, amire így
figyelmeztettelek. Táncolni tanultunk. Megtanulni együtt élni azzal a
hatalmas erővel, ami a részünk, jogos tulajdonunk, gyönyörű szimbólumot
alkotni térben és időben. A karddal háromszor is hibáztál: féltél tőle,
fegyvernek használtad, nem értetted meg a lelkét, így nem fogadtad el a
feladatod. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtervezzük a tanulás újabb
színhelyét és főbb feladatait...
Az utolsó rész elhangzása után az alak, amely ürességből látszik lenni,
még közelebb lép hozzád. Feltörő félelmed úrrá lesz rajtad, de ekkor fényt
pillantasz meg ebben az ürességben, csillogása kíváncsivá tesz, s engeded
magad behatolni ebbe az ürességbe és szétoszlani benne. A kiteljesedés
hatalmas érzése árad el benned. A sötét alak megszűnik létezni, egyek
lesztek, hiszen mindig is egyek voltatok. Emlékszel sok-sok
találkozásotokra, amikor félelmed szólni sem engedte a lényt, s öntudatlanul
vetett vissza az új életbe, majd olyanokra is, amikor nem hatoltál bele az
alakba, félvén a hatalmas tértől. Most viszont eggyé váltál a Szeretettel, a
Fénnyel, amit magadban hordoztál, engedted teljes valódban kiteljesedni azt,
visszanyerve eredeti formád.
Megjegyzések a leírtakkal kapcsolatban:
Figyelmet érdemel a haladás iránya (pl. a kínai nyelvben a tegnap az
előtted lévő nap, a holnap a hátad mögött rejtőzik), ami sokkal közelebb áll
a valósághoz, mint az európai hozzáállás, mely szerint a holnap van előttem.
A tanulság egyértelmű: a nyugati ember kifelé forduló, tervező, átalakító,
terjeszkedő szemlélete jelenik meg abban, hogy a holnapot vizsgálgatja. Ez
történelmileg magyarázható: a nyugati civilizáció mindig terjeszkedő, aktív
volt, ahogy a barbár törzsek területfoglalásától a modern gyarmatosításig
egyenes vonalban levezethető. A keleti felfogás szülője a zártság: a Nagy
Fal nem csak fizikai építmény, hanem szimbólum is, ugyanúgy, ahogy a japánok
szigetei. A kínaiak maguk zárták be magukat egy adott területre, ezzel
kellett együtt élniük és fejlődniük, így a passzivitás és önkorlátozás,
befelé fordulás és tervezés helyett a tanulságok levonása mind társadalmi,
mind egyéni téren a fennmaradás záloga. A japán kép a természet által bezárt
társadalom szimbóluma: a hódítás, erő jellemzőbb, de szigorú szabályok közé
szorul, mindenkinek megvan a maga helye, még akkor is, ha ezek a helyek
szembeállítják képviselőiket. Ugyanakkor feltűnő, hogy jelen korunkban
mindkét társadalmi modell megszűnőben van. A nyugati nem tud terjeszkedni,
befelé kell fordulnia, hiszen a társadalom terjeszkedő hagyományai az egyén
elnyomásával - és fordítva - járnak. A keleti embert pedig "megfertőzte" a
nyugati gondolkodás, terjeszkedés, egyéni törekvés, így feszegeti társadalmi
hagyományait.
A kard is magyarázatot igényel. Az embernek hármas léte hármas hatalmat
ad: tudása - legyen az reál tárgyú avagy okkult -, lelke - érzelemvilága és
lelki ereje -, és fizikai testének lehetőségei egyaránt valós fegyverek - az
emberi lény háromélű kardja. Mindhárommal tud ártani, ha nem tudja őket
használni vagy nem érett a használatukra (utóbbi azonos az elsővel bizonyos
szempontból). Meg kell tehát ismerni őket, nem szabad félni a bennünk
rejtőző hatalomtól.
Mindhárommal való ismerkedés során erős a kísértés, hogy csak úgy,
ötletszerűen használjuk őket, és még erősebb a tőlük való félelem éppen
ezért. Jó esetben ez a kettő együtt jelentkezik az ember élete során,
fiatalabb lélek esetén az erő túl csábító (vagy esetleg az érettebb
gondolkodás nem más, mint előző életek során elkövetett balfogásokból levont
tanulság?).
Következésképpen ha a használattól való félelem megjelent, akkor
nyugodtan fejleszthető az erő, mert csak tanult lélek fél. Az ilyen ember
által megszerzett tudás csak jó célokat fog szolgálni, tudni fogja, hogy
mit, miért, hogyan tesz, kifinomult eszköze lesz az Erőnek.
A használat során elkövetett három hiba a mesterré válás három próbájának
szimbóluma egyúttal: a kardtól (a jelöltben rejlő saját erőtől) való félelem
legyőzése (?) a tűzpróba. Hinnie kell erejében annyira, hogy használni
tudja, össze merje mérni valamivel, ami hatalmasnak tűnik számára. A
fegyverként való használat lebírása a vízpróba: a belső erő tömege a maga
nyers formájában nem használható, csupán a belső átalakulást szolgálja.
Kifelé csak annyi jele van, hogy a jelölt az erőszak - értsd: beavatkozás -
legkisebb alkalmazása nélkül úgy változtat meg dolgokat, hogy ereje
segítségével annyira alkalmazkodik a helyzethez, hogy az erő rajta keresztül
(benne?) önös szándéka nélkül végzi el a változtatást: a változtatandóban
rejlő összhangra törekvő erő mozdul meg általa. A harmadik a szellempróba,
amikor a jelölt megismeri a kard (a benne megnyilvánuló Erő, Isteni Lényeg)
igazi arcát, eggyé válik vele. Eljut az egyén haláláig, és visszajön, mint
az Erő hordozója.
'>>'