'<<' ''A VILÁG RÁKJA
Folyamatosan formálódik bennem egy kép, ami az ember jelenlegi
tevékenységét jellemzi a világban (még ha ez nem is tartozik a legszebbek
közé), aminek sajnos kénytelen voltam a fenti címet adni. Miért?
Ha egy élő szervezetet vizsgálunk, látjuk, hogy sejtjei harmonikus,
időhöz kötött részeit adják egy olyan testnek, amely hozzájuk képest idő
felett álló, folyamatosan változó, számukra mégis többé-kevésbé állandó
környezetet biztosít. Valahogy úgy élnek, ahogyan a növények, állatok élik
életüket a világban. Nem tudatosak igazán, egyedi létük pillanatnyi
törvényei határozzák meg cselekvéseiket. "Még" nem tudják, hogy idejük
rövid, haláluk elkerülhetetlen. Vannak természeti népek, ahol az emberek
"már" nem foglalkoznak halálukkal, az élet részeként fogadják el azt;
teljes, de mégis inkább a növények, állatok életéhez hasonló életet élnek.
E két véglet között van a mi jelenlegi világunk. Tudatában vagyunk
elkerülhetetlen halálunknak, azonban nem nőttünk fel e tudat elviselésére -
mint a rákos sejtek. Félig vagyunk csak készen, a normális sejtciklust
felborítva szaporodni kezdünk akkor, amikor az "egésznek" erre még nincs
szüksége - igazából nekünk sem. Aktívak vagyunk, kutatunk, átalakítunk,
formálunk... nyomot akarunk hagyni a világban, amelyről tudjuk, hogy
közömbösen fogja szemlélni elmúlásunkat. Ez hihetetlen erővel ösztönöz
minket új dolgok alkotására, vagy ha az nem megy, legalább a jelenlegi
rendszer minél nagyobb mértékű befolyásolására (lásd hatalmi harcok). A
teljes rendszer működésével természetesen homlokegyenest ellenkezik ez a
fajta hozzáállás. A rákos betegnek éppen az a problémája, hogy mondjuk
vérképző sejtjei egyszer csak úgy döntenek, hogy nem akarnak beilleszkedni
testébe, nem akarják elfogadni, hogy "csak úgy" megszülettek, és éppen a
rendszer működőképességének érdekében a legnagyobb csendben el kell
pusztulniuk, hogy anyagukat aztán újra feldolgozza a test, és tetszése
szerinti részébe építse be. Ezek a sejtek nekiállnak "nyomot hagyni"
világukon, bejárják azt, elterjesztik az újfajta hozzáállást, szaporodnak és
sokasodnak, saját törvényeket találnak ki maguk számára a test törvényei
felett.
Agresszív magatartásuk alkalmas arra, hogy a test erőforrásaiból
indokolatlanul sokat sajátítsanak ki önmaguk számára, s ezt természetesnek
veszik. Elkezdik kiszorítani elsősorban saját "fajtársaikat", azokat, akik
beilleszkednek a test rendjébe (ég veletek, indiánok...), majd kezdenek
veszélyessé válni a test többi részére is. Egyre elvadultabb mértékben
avatkoznak be a test gyakorlatilag összes anyag-, és energia-körforgásába.
Egymás között folytatnak élet-halál harcot a forrásokért, belső értékrend
szerint ítélik meg azokat, nem véve tudomást arról, hogy a test csak
bizonyos mértékig teherbíró ezen folyamatok változásával szemben.
Pedig tudunk ám róla! Ott van rögtön a "természeti kincs" fogalma. A
"kincs" valami olyasmit takar, aminek az értéke felbecsülhetetlen. Egy
ládikó ékszer csak jóval később válik megmérhetővé, annak, aki először
nyitja ki a ládát: kincs. Felmérhetetlen, megszámlálhatatlan, hatalmas
érték. A természeti kincsekkel valahol ugyanez a helyzet. Azt hisszük,
jelenleg úgy használjuk például a vizet, hogy: megvettük. Dolgoztam azért,
hogy ez az egy köbméter víz az enyém legyen. Megadtam az árát, nem? NEM! A
kifizetett pénzből él az a cég, amely valahonnan kiemeli ezt a vizet,
eljuttatja a csapomhoz és összegyűjti a szennyvizet. Ennyi. Az, hogy honnan
jön valójában és mit visz magával tőlem, sehol nem jelenik meg. Mint a rákos
daganat, amely felveszi, használja a vért, teleereszti szennyeződéseivel, és
elvárja, hogy ez a végtelenségig így menjen. Nos, egy bizonyos tűréshatárig
gurul is a szekér - bár ha az egész testet vizsgáljuk, a beteg kedvetlenné
válik, elveszti rugalmasságát, harmóniáját, lefogy; olyan mintha létezésének
célja a daganat fenntartása lenne! (miért is teremtette Isten a világot? És
hogyan viselkedünk mi vele?) Milyen természetesnek tűnik az a gondolat, hogy
a világ azért jött létre, hogy benne nekem jó dolgom legyen. "Rendkívül
fontos" számítógépes rendszerfelügyeleti munkám (amiért annyi pénzt kapok,
hogy elég sok vizet, áramot, stb. vehetek belőle) mellett ugyan mikor
kellene erre gondolnom?
Szabadon kiállhatok a patakpartra, beleszórhatom az összes pénzemet - nem
lesz tiszta tőle. A világ összes pénzét rákölthetem, nem tudom elérni, hogy
az a mosogatóvíz, amibe éppen most öntöttem bele a használt olajat némi
vegyianyaggal egyetemben, megtisztuljon és visszaröppenjen a csapba, ahonnan
jött.
Régebben a vizet a kútból húzták, és nem lehetett csak úgy beleszórni
bármit, mert gyors, kegyetlen következményekkel járt (ha elkapták, akkor
arra nézve, aki szennyezte, ha nem, azokra, akik megitták). Nem voltak
csövek, amik elvitték volna messzire, a kiemelt víz - így vagy úgy a
közelben vissza is került a földbe. Nem azt mondom, hogy a régi helyzet
ideális, és mi most nagyon rosszak vagyunk. Inkább arra emlékeztet a
helyzet, amikor a daganat elterjed a testben, saját belső szállítási
rendszereket dolgoz ki, amellyel teljesen irreális helyzetbe hozza a test
belső anyagforgalmát. Ennek segítségével a mi teherbíróképességünk a saját
magunk által okozott károkkal szemben hatalmas mértékben megnövekedett
(nehezen tudom elképzelni, hogy együtt éljek csak az elmúlt év során általam
kidobott szeméttel), környezetünk tűrőképessége, immunitása - gyakorlatilag
teljes kidolgozott élet-rendszere - viszont romokban hever. A daganat
szempontjából pedig egyszerűen kiszámíthatatlan a viselkedése. Változásokat
lehet észlelni a korábbihoz képest, de hogy melyiknek mi a konkrét oka,
iránya, következménye (lásd hőmérsékleti, éghajlati viszonyok változása,
állat és növényfajok életének átalakulása, - aki ezzel foglalkozik, biztos
sok ilyet ismer), hát a fene tudja. Legalábbis nem hallottam még arról a
modellről, amelyik teljes világunkat képes megbízhatóan, egységében
áttekinteni...
Szóval nagy túró ez itt most körülöttünk. Mégis úgy gondolom, jó, hogy
így van. Na ez most szerintem elég megdöbbentően hangzott. Mert ha egy
kicsit más szemmel nézem a dolgot, fordulóponthoz érkeztünk, és az ilyenek
mindig érdekesek.
Elterjedtünk a világban, hatalmas mennyiségű ismeret birtokába jutottunk,
és ez a műsor nem jöhetett volna létre a Derék Bank támogatása nélkül ... á
ez egy másik szöveg. Bocs.
Szóval nem alakulhatott volna ki, ha nem hajt minket a halál
feldolgozatlanságának tudata. Egy egyszerű tény elől menekülve hihetetlen
(és a mai napig feldolgozatlan) mennyiségű ismeret birtokába jutottunk,
mialatt rémülten kerestük az örök - vagy legalább egy kicsivel hosszabb -
élet titkát, akár fizikai testben, akár a világ megváltoztatásában. Ha úgy
tetszik, mi vagyunk az idegszövet, ami az idők során egyre alaposabban
behálózta a testet, egyre magasabb szintre jutva annak irányításában - míg
végül ebbéli képessége lehetővé teszi neki azt, hogy a testet elpusztítsa.
Vékony rostjaink a sejteket fojtogatják, míg belső ellentmondásaink
rángatózása Földünk testét vagdalja a falhoz, padlóhoz - tisztára olyan,
mint egy elmegyógyintézet. Bár nem is. Olyan, mint amikor a csecsemő -
gyermek eljut a központi irányítás alatt végzett test-változtatás (mozgás)
életveszélyes fokára.
Kénytelen felismerni fizikai testének sérülékenységét, azt a tényt, hogy
nem irányítás, hanem együttműködés a feladata.
Hiszen milyen egyszerű: ha egy embernek megfelelő ereje van hozzá, hogy
önállóan tevékenykedjen (mert megedzette magát, hogy kiszabaduljon
mindenféle kötöttség alól), és nincs harmóniában saját lehetőségeivel,
korlátaival, tűrőképességével, akkor veszélyes önmagára.
Ambíciónknak vettük, hogy megszabaduljunk a fizikai távolságok,
természeti feltételek láncaitól (sötétség, vadállatok, víz, ennivaló, ...),
kitörtünk az óvodából - na és most hova tovább?
Testünk (a természet) tele van sebekkel, amit a kijutás közben szerzett,
éhes, fázik, az utakon más törvények uralkodnak, mint a kellemes oviban,
ahol ugyan parancsra, de volt mit enni, inni, lehetett pihenni, és főleg:
mindig volt mit csinálni. Nagy szabadságunkban most mindenféle marhasággal
töltjük az időt, rohanva a vészjelek sürgető bizonyossága elől: a test
beteg, és mi magunk vagyunk a betegség - de az orvosság is. Nem
megjavításról van itt szó, az oviból szökött kisgyerek nem meggyógyítja
magát, hanem (talán egyszer végre) hagyja pihenni, regenerálódni.
Egyszer talán majd jönnek olyan emberek, akiknek fáj a csapból folyó víz,
a gyorsan megtelő szemetesláda, és hiába van pénzük rá, azzal játszanak,
hogy mi az a legkevesebb mennyiség, ami már elég. Akik erejüket nem
edzőtermek súlyain próbálgatják látványos izomzat építése érdekében, hanem
az egymás közötti segítség szép hagyományának újraélesztésében. Akik este
alszanak, pihennek, nappalra pedig hasznos elfoglaltságot keresnek...
Utópia? Persze.
Én magam sem tudom elképzelni a "jobb világot", de azt hiszem jobb is
így, mert a végén még azt is meg akarnám mondani, hogyan kell csinálni.
Mindenesetre legalább érzek magamban valami hajlandóságot arra, hogy
érdemesnek tartsam így élni.
Vajon mi lenne, ha kipróbálnánk?
'>>'