Dimenzió #25

Az örökkévalóság pillanatai

(filozófia)

'<<'             ''EZT MEG NEM BÍRTAM KIHAGYNI: KORUNK JELENTŐSÉGE

         (Kétéves szöveg, de nem sokat veszített aktualitásából...)

   Körülnézünk a világban - gépeink, társadalmunk biztosítják, hogy hatalmas
mennyiségű  információ  fog  rendelkezésünkre  állni  -  és  egyetlen kérdés
vetődik  fel  bennünk:  Istenem,  hogy  engedheted ezt? Önmagunk, családunk,
munkahelyünk  légköre,  anyagi  helyzetünk, az ország gazdasági mélyrepülése
(lassan    már   víz   alatt...),   politikai   "hm";   a   világ   háborúi,
igazságtalanságai, gazdasági egyenlőtlensége ... rövid a felsorolás.

   Az   ember  technikai  fejlődése  hatalmas  szintre  jutott,  szellemileg
viszont...   van   mit   tanulnunk  bölcsességben  akár  egy  afrikai  törzs
sámánjától.  Mintha  a  tudás  birtoklása  fordítottan lenne arányos a lélek
fejlettségével. Pedig nem kellene, hogy így legyen. Két hasonlat jut eszembe
most erről a világról.

   A  rádió.  Gyermekünk  minden  tevékenysége közben rádiót hallgat, bármit
csinál, bekapcsolja. Nem figyel rá különösebben - hiszen akkor rájönne, hogy
csak zavarja őt feladata teljesítésében - csak szól. Hiába szólunk neki, nem
érti,  hiszen  megszokta  már,  a  csend zavaró fülének, nem tud mit kezdeni
magával.   Egyetlen  megoldásunk  marad,  kényszeríteni,  hogy  figyeljen  a
rádióra.

   Hangosabbra  vesszük  az adást, egyre hangosabbra. Egy ideig tartja magát
ahhoz,  hogy  jobb  is  így,  végre  megértettük,  hogy neki ez kell - aztán
észreveszi,  hogy  kevésbé  tud  figyelni  arra, amit csinál. Kezdi zavarni,
kéri,  halkítsuk  talán  le.  -  Nem,  fiam, neked ez kell... - De nem ilyen
hangosan...  -  Most hallgatod, vagy sem? Ha tényleg szükséged van rá, arra,
amit  mond, akkor hallgasd úgy, hogy meg is értsd... Ha nem, kapcsold ki te.
Te  tudod  kikapcsolni,  ha én teszem meg, nem jelent neked semmit, de ha te
kapcsolod ki, akkor nem fogod újra, megszokásból hallgatni.

   Ez  a  rádió  kis  énünk  elemző,  értékelő, számító, elváró, ragaszkodó,
követelő hangocskája.

   Nyugodtan  el  tudunk  vele dolgozgatni, ha hangja nem zavaró, megszoktuk
már,  hogy miért mi jár, mit lehet és mit nem. Ha jól berendezett társadalmi
környezetben  vagyunk  -  márpedig  civilizációnk  igencsak  idős, talán már
meglenne a Tökéletes Társadalom is, ha nem lennének benne emberek..., szóval
ha  minden  jól  megy,  kisrádiónk  halkan zümmögi a fülünkbe: kinek mi jár,
miért  és  hogyan  szoktuk  ezt meg azt csinálni. Igaz, hogy így nem vagyunk
valójában jelen életünkben, nem villan a szemünkbe fájón egy öreg, bölcs arc
egy  koldus  ruhájából, nem kiált a szeretet vágya, ismeretlen okú fájdalom,
félelem  egy minket megbántó szó mögül... illetve dehogynem, csak kisrádiónk
zümmög: "koldus ... undok...".

   Most  azonban  szembesülünk  a  valósággal;  technikánk, demokratikus (?)
társadalmunk   jóvoltából  mindenki  itt  nyüzsög  körülöttünk,  kisrádióink
hangzavarán  át  nemcsak  egymást,  de  önmagunkat  sem  értjük, életcélunk,
feladatunk, boldogságunk hová is tűnt ebben a zsivajban...

   Itt  a  pillanat.  Kikapcsolhatod  ezt a zümmögőt - illetve megismerheted
rajta  keresztül  önmagad.  Elemzése hasznos, jó eszközt nevelhetsz belőle -
önmagad  elemzésére,  miközben a világra tágra nyitott szemmel, háborítatlan
füllel  figyelsz,  megismered  valódi  helyzetedet  és azt a feladatot, amit
csakis  ebben a helyzetben, csakis Te tudsz véghezvinni. Sem feladatodat nem
végzi  el,  sem  ezt  a döntést nem hozhatja meg helyetted senki. A kisrádió
biztos  menedék is - bár valójában semmitől sem véd. Ha elhallgat, tudatosan
szembesülsz  mindazzal, amit eddig tudat alatt, elvek és ítéletek védelmében
tettél, vészeltél át. Olyan ez, mint az olcsó napszemüveg: sötét és kellemes
a   szemnek,   mégsem  véd  az  ultraibolya  sugaraktól,  viszont  elaltatja
természetes  védőrendszeredet,  amivel többet árt, mint használ - ugyanakkor
ha csak úgy leveszik a szemedről, fáj és bánt a fény - neked kell levenned.

   A másik hasonlat segíthet egy kicsit jobb színben látni Istent.

   Képzeld  el,  hogy  gyermeked  hason  fekszik,  és nem akar felkelni. Nem
fekhet  a  világ  végezetéig,  meg  kell  tanulnia  járni,  futni, táncolni,
élni...,  és  ő  csak  fekszik. Nem nyúlhatsz a hóna alá, nem emelheted fel,
mert  ha nem akar, nem fog felállni, visszaesik. Nincs más választásod, mint
hogy  kényszeríted  valamivel  arra, hogy felkeljen; elég, ha nem takarítasz
utána.  Téged  fog  szidni  persze,  hogy  saját mocskában hever (Ugye? Hogy
engedheti  ezt  Isten,  akiről  azt  mondják,  hogy  jó!),  megtagad (nem is
anya/apa   az   ilyen),   utál   majd  (gyűlöllek  téged,  te  igazságtalan,
kiszámíthatatlan,  önző,  figyelmetlen,  hazug...) Ki ígérte meg neked, hogy
tejben-vajban  füröszt  majd  az  élet?  Ki  mondta neked, hogy a világ a te
játékszabályaidat  követi?  Ha  megismered őket, érteni fogod. Ha kinyitod a
szemed  és  elviseled  a  látványt,  látni fogsz. Ha vállalod a megingást, a
bizonytalanságot,  elesést, fel fogsz állni, járni, futni... Mindig segíteni
fogok neked, ha szándékod jó, bár erőd kevés, s végül tiszta leszel, erős és
szép,   amilyennek  megálmodtalak,  gyönyörű  gyermekem.  És  ha  nem  tudsz
felállni, akkor meghalsz, és minden az égen és a földön siratni fog téged...
Bár  teremtő  vagyok,  teremtésem fog megroppanni, magam fogok zokogni sírod
felett. KÉRLEK... ÉBREDJ...




                                                                          '>>'
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.