'<<' ''EZT MEG NEM BÍRTAM KIHAGYNI: KORUNK JELENTŐSÉGE
(Kétéves szöveg, de nem sokat veszített aktualitásából...)
Körülnézünk a világban - gépeink, társadalmunk biztosítják, hogy hatalmas
mennyiségű információ fog rendelkezésünkre állni - és egyetlen kérdés
vetődik fel bennünk: Istenem, hogy engedheted ezt? Önmagunk, családunk,
munkahelyünk légköre, anyagi helyzetünk, az ország gazdasági mélyrepülése
(lassan már víz alatt...), politikai "hm"; a világ háborúi,
igazságtalanságai, gazdasági egyenlőtlensége ... rövid a felsorolás.
Az ember technikai fejlődése hatalmas szintre jutott, szellemileg
viszont... van mit tanulnunk bölcsességben akár egy afrikai törzs
sámánjától. Mintha a tudás birtoklása fordítottan lenne arányos a lélek
fejlettségével. Pedig nem kellene, hogy így legyen. Két hasonlat jut eszembe
most erről a világról.
A rádió. Gyermekünk minden tevékenysége közben rádiót hallgat, bármit
csinál, bekapcsolja. Nem figyel rá különösebben - hiszen akkor rájönne, hogy
csak zavarja őt feladata teljesítésében - csak szól. Hiába szólunk neki, nem
érti, hiszen megszokta már, a csend zavaró fülének, nem tud mit kezdeni
magával. Egyetlen megoldásunk marad, kényszeríteni, hogy figyeljen a
rádióra.
Hangosabbra vesszük az adást, egyre hangosabbra. Egy ideig tartja magát
ahhoz, hogy jobb is így, végre megértettük, hogy neki ez kell - aztán
észreveszi, hogy kevésbé tud figyelni arra, amit csinál. Kezdi zavarni,
kéri, halkítsuk talán le. - Nem, fiam, neked ez kell... - De nem ilyen
hangosan... - Most hallgatod, vagy sem? Ha tényleg szükséged van rá, arra,
amit mond, akkor hallgasd úgy, hogy meg is értsd... Ha nem, kapcsold ki te.
Te tudod kikapcsolni, ha én teszem meg, nem jelent neked semmit, de ha te
kapcsolod ki, akkor nem fogod újra, megszokásból hallgatni.
Ez a rádió kis énünk elemző, értékelő, számító, elváró, ragaszkodó,
követelő hangocskája.
Nyugodtan el tudunk vele dolgozgatni, ha hangja nem zavaró, megszoktuk
már, hogy miért mi jár, mit lehet és mit nem. Ha jól berendezett társadalmi
környezetben vagyunk - márpedig civilizációnk igencsak idős, talán már
meglenne a Tökéletes Társadalom is, ha nem lennének benne emberek..., szóval
ha minden jól megy, kisrádiónk halkan zümmögi a fülünkbe: kinek mi jár,
miért és hogyan szoktuk ezt meg azt csinálni. Igaz, hogy így nem vagyunk
valójában jelen életünkben, nem villan a szemünkbe fájón egy öreg, bölcs arc
egy koldus ruhájából, nem kiált a szeretet vágya, ismeretlen okú fájdalom,
félelem egy minket megbántó szó mögül... illetve dehogynem, csak kisrádiónk
zümmög: "koldus ... undok...".
Most azonban szembesülünk a valósággal; technikánk, demokratikus (?)
társadalmunk jóvoltából mindenki itt nyüzsög körülöttünk, kisrádióink
hangzavarán át nemcsak egymást, de önmagunkat sem értjük, életcélunk,
feladatunk, boldogságunk hová is tűnt ebben a zsivajban...
Itt a pillanat. Kikapcsolhatod ezt a zümmögőt - illetve megismerheted
rajta keresztül önmagad. Elemzése hasznos, jó eszközt nevelhetsz belőle -
önmagad elemzésére, miközben a világra tágra nyitott szemmel, háborítatlan
füllel figyelsz, megismered valódi helyzetedet és azt a feladatot, amit
csakis ebben a helyzetben, csakis Te tudsz véghezvinni. Sem feladatodat nem
végzi el, sem ezt a döntést nem hozhatja meg helyetted senki. A kisrádió
biztos menedék is - bár valójában semmitől sem véd. Ha elhallgat, tudatosan
szembesülsz mindazzal, amit eddig tudat alatt, elvek és ítéletek védelmében
tettél, vészeltél át. Olyan ez, mint az olcsó napszemüveg: sötét és kellemes
a szemnek, mégsem véd az ultraibolya sugaraktól, viszont elaltatja
természetes védőrendszeredet, amivel többet árt, mint használ - ugyanakkor
ha csak úgy leveszik a szemedről, fáj és bánt a fény - neked kell levenned.
A másik hasonlat segíthet egy kicsit jobb színben látni Istent.
Képzeld el, hogy gyermeked hason fekszik, és nem akar felkelni. Nem
fekhet a világ végezetéig, meg kell tanulnia járni, futni, táncolni,
élni..., és ő csak fekszik. Nem nyúlhatsz a hóna alá, nem emelheted fel,
mert ha nem akar, nem fog felállni, visszaesik. Nincs más választásod, mint
hogy kényszeríted valamivel arra, hogy felkeljen; elég, ha nem takarítasz
utána. Téged fog szidni persze, hogy saját mocskában hever (Ugye? Hogy
engedheti ezt Isten, akiről azt mondják, hogy jó!), megtagad (nem is
anya/apa az ilyen), utál majd (gyűlöllek téged, te igazságtalan,
kiszámíthatatlan, önző, figyelmetlen, hazug...) Ki ígérte meg neked, hogy
tejben-vajban füröszt majd az élet? Ki mondta neked, hogy a világ a te
játékszabályaidat követi? Ha megismered őket, érteni fogod. Ha kinyitod a
szemed és elviseled a látványt, látni fogsz. Ha vállalod a megingást, a
bizonytalanságot, elesést, fel fogsz állni, járni, futni... Mindig segíteni
fogok neked, ha szándékod jó, bár erőd kevés, s végül tiszta leszel, erős és
szép, amilyennek megálmodtalak, gyönyörű gyermekem. És ha nem tudsz
felállni, akkor meghalsz, és minden az égen és a földön siratni fog téged...
Bár teremtő vagyok, teremtésem fog megroppanni, magam fogok zokogni sírod
felett. KÉRLEK... ÉBREDJ...
'>>'