'<<' ''ÚT, FELADAT
Lehet, hogy véleményemmel teljesen egyedül vagyok, de nekem általában
szokott problémám lenni azzal a helyzettel, amiben éppen vagyok: nem látok
jövőképet magam előtt, nem tudom, miért kerültem oda, ahol éppen vagyok és
mit tudnék kezdeni ezen a helyen magammal, ráadásul nem tudom, miért éltem
át mindazt, ami eddig velem történt. Mondom: néha gondot okoz nekem mindez -
de ez nem jelenti azt, hogy szép kis elméletemmel nem is tudok jólfésült
magyarázatot adni rá. (Mindig nagyon irigylem azokat az írókat, akik
megtalálták válaszaikat és feltétel nélkül el is fogadják azokat, minden
kétely nélkül a meztelen, megélt Igazságról írva... vagy mégsem irigylem
őket?)
Ha már itt tartok, az irigység is egy olyan dolog, amiről nem árt ejteni
egy pár szót. Hiába kap olyan negatív megítélést mindenfelé, szerintem
gondolkodásmódunk természetes következménye, hogy irigyek vagyunk (nem
véletlenül került bele még a tízparancsolatba is...) A levezetés már
ismerősnek tűnhet: önmagam értékességét külső dolgokban keresem, ezért
összehasonlításokra kényszerülök, ha emberekkel hasonlítom össze magam,
rögtön felvetődik az, hogy a számomra fontos területen szerintem előttem
járónak jobb, de ha általános normákkal mérem magam, akkor is találkozom
emberekkel, akik jobb esélyekkel indulnak az élet vizsgált területén. Naná,
hogy esz a sárga irigység!
Ezt a kérdést mindig megkapjuk, és a belőle származó belső harc
keménysége egyetlen dologtól függ: mennyire tartom értékesnek önmagam. Ha
alapjában véve elégedett vagyok, akkor tudok legyinteni a másik ember
sikerére, ha viszont rossz passzban vagyok, akkor tovább romlik a kedvem
tőle, igazságtalannak érzem a világot, Istent azért, mert nekem nem adott
olyan lehetőségeket, mint a másiknak. Más a helyzet, ha önértékelésem
független attól a dologtól, amiben a másik jobb nálam, mert így örülni tudok
az ő eredményének. Egyszerű példa: mondjuk magyar versenyző nyeri a
fedettpályás zsákbanfutó világbajnokságot. A TV néző boldog, örül honfitársa
sikerének, ám ahhoz, hogy az immár ötödször második helyre került szintén
magyar sportoló is boldog legyen, kicsit több kívántatik tőle. Az, hogy
önmagát egyedül azzal mérje, hogy milyen erőfeszítéssel küzdött, és nem az
eredménnyel. Nem is azzal, hogy önmagához mérten jó eredményt teljesített-e,
mert ha másvalaki helyett önmagammal küzdök, még nem változtam semmit, csak
nehezítettem egy kicsit saját helyzetemen. Szerintem a lényeg mindig
túlmutat a valós módon mérhető eredményen, jelen esetben a legérdekesebb
számomra a lelkiállapot, amibe a verseny alatt került (azt hiszem, utaltam
már a kínai tanmesére, amelyben a császár az udvarán dolgozó mészárostól
tanulja a Taót).
Talán már szószaporítás, de még ideírom, hogy véleményem szerint ez az
legutóbbi az egyetlen valós mérce, mert a másik ember más. Semmi alapom
nincs "általánosan" összehasonlítani az almát és a körtét, mert bizonyos
esetben az egyik, máskor a másik a jobb - csak a terület megválasztásán
múlik az ítélet. És ha feltételezem, hogy azért egy kicsit változom én magam
is, akkor az önmagammal való hasonlítgatás sem túl sikeres, mert hiszen a
célom (jó esetben) nem más, mint megtalálni jelen pillanatom értékességét,
vagy igazolni rossz hangulatomat negatív kicsengésű megállapításokkal
helyzetem romlásáról.
Összefoglalva az eddigi kuszaságot: szerintem az irigység
elkerülhetetlen, amíg önmagamon kívül keresem létem igazolását, és az általa
okozott kellemetlenség egyenesen arányos rossz hangulatommal, mivel
közvetlenül belőle származik: önerősítő okozata, nem pedig oka annak. Van
viszont egy egyszerű technikám az irigység leépítésére - és ami meglepő,
hogy ugyanez a módszer alkalmas a harag csökkentésére is. Lényege: ha
irigylek valakit - vagy haragszom rá, egyszerűen megkérdezem magamtól, vajon
szívesen lennék-e az illető helyében? Nem csak azt az egyetlen dolgot
figyelve, ami éppen tetszik vagy idegesít, hanem vállalnám-e a helyét a
világban?
A válasz eddig mindig lemondó "nem" volt. Bizony nem szívesen lennék
gazdag, mert jóval vastagabb bőrre lenne szükségem a lelkiismeret ellen,
mint most, és nincs kedvem megélni a több lehetőséggel járó nagyobb
bizonytalanságot - ahhoz pedig, hogy e kérdések elől pótcselekvésekben
keressek menedéket, végképp nincs hangulatom. Nem lennék híres, mert semmi
kedvem idegenek előtt harcolni azért a képért, amit jórészt mások
alakítottak ki rólam...
És a haraggal is így vagyok. Nem örülök, ha valaki az orrom alá fújja
cigarettája füstjét, de hálás vagyok, hogy legalább nekem nem létszükséglet
az a füstölgő izé, és amikor egyedül vagyok, nem kell szívnom. Ha valaki
nagyon bizonygatja hatalmát, fontosságát, tudását, egyetlen dolognak örülök:
azért, hogy lelki egyensúlyom fennmaradjon, éppen most nincs erre szükségem.
Az az alapvicc, hogy a másik ember nem rosszabb nálam azért, mert valamilyen
tevékenysége zavar engem, csak ugyanazt az egyensúlyt, amiért én is küzdök
magamban, őneki ezekkel az eszközökkel kell fenntartania, amelyek jóval több
kárt tesznek benne, mint bennem. És csak remélhetem, hogy meg fogom találni
gondolkodásom, tetteim összes olyan elemét, amelyek hasonlóan zavarnak
másokat és ártanak nekem.
Nos, akkor talán vissza kellene kanyarodni a cím irányába. Leéltem egy
bizonyos életet, és most egy adott helyzetben vagyok, és ezt többféleképpen
értékelhetem. Foglalkozhatok azzal, hogy mi minden lehettem volna mostanára,
ha akkor én..., ha akkor a környezetem... - és ez bizonyára így is van.
Milliárd irányba ágazhatott volna a világ menete minden pillanatban, de ezek
közül egyetlen valós van: ahol most vagyok. Azzal, hogy elméleti
lehetőségeken töprengek, az egyetlen valódit szalasztom el: ami éppen ebben
a pillanatban, pontosan ennek az embernek áll rendelkezésére. Minél kevésbé
vagyok hajlandó elfogadni azt az embert, akivé lettem a valóban nem
nyílegyenes úton, annál kevésbé tudom kihasználni jelen pillanatomat.
Ide kívánkozik ennek a gondolatnak egy rövid következménye, a sok helyen
előforduló "élet-terv". Mivel személyes vélemény, ezért nyugodtan ("fenét,
hiszen akkor nem írtam volna ide ezt a félmondatot) állítom: ez marhaság.
Visszapergetem életem filmjét és mellette látom a tökéletes tervet. De
könyörgöm, ha egyetlen ponton is másként döntök, az egész további "leélt
élet" megsemmisül, a világ más irányba megy tovább, más helyzeteket élek
meg! Kitalálok magamnak egy "ideális utat" (itt lent, kicsi agyammal, amiből
eleve következik, hogy gondolkodásom összes korlátját viseli), és annak
alapján értékelem jelen állapotomat (ja, és még ez a finomabb verzió, a
durva, ha másvalakivel teszem ugyanezt...).
Lehetséges élet-tervvel foglalkozni, sőt ajánlott is mindenkinek... aki
tudja az értékelés igénye nélkül szemlélni mindkettőt. Aki tudja azt
mondani, hogy íme, itt az ideális, minden lehetőségemet kihasználó élet-
lehetőségem - és itt van a leélt, nem pontosan úgy sikerült darab... nos
fenébe az ideálokkal, jó buli volt ez eddig, lássuk, milyen lettem általa. A
kunszt ugyanis éppen ez: szerintem a hibák, rossz döntések, kapott és
okozott fájdalmak (amiket nagy bölcsen kihagynánk az "ideálisból") tanítanak
mindet. Ezek tesznek jobbá, érzékenyebbé, ezek adják az egyetlen lehetőséget
a valódi segítségnyújtásra.
Ha nem éltem meg saját nyomorúságomat, akkor büszkén, gyengéden,
felsőbbrendűségem akaratlan kinyilvánításával fordulok oda a rászorulóhoz
(naná, hiszen éppen az "ideális utamat" követem, hát legyek ... fennkölt egy
kicsit). És bizony csodálkozom, ha belémrúg, vagy éppen megtörik - netán
hátbavág, ha megerősödött, mert megaláztam segítségemmel. Ha viszont tudom,
milyen a világ alulról, akkor felülre kerülve sem "ideálomat követve" adok
valamit, hanem azért, mert valami összeszorul bennem látva a másik
szenvedését, amit ugyan nem mérhetek a magaméhoz, mert mindenki a sajátját
éli meg a legnehezebbként (a "burokban születettek" angyali jóindulatánál
nem jobb a "sokat szenvedettek" hivalkodó modora sem) - ez teszi lehetővé,
hogy elfordítsam a fejem, amikor adok (hogy "ne tudja a jobb kéz"). Tudom,
hogy alul lenni rossz, de látni, hogy valaki lehajol hozzám, néha még
rosszabb, mert önértékelésem zavarát csak tetézi a segítség elfogadása. (Az
ördögi kör végpontja a koldus, aki nem lát már semmi mást, csak az
életbenmaradást, és annyiszor kényszerül elfogadni, hogy küzdeni már nincs
ereje - esetleg részegen, sorstársával pár forintért igen, de helyzete ellen
nem.)
Szóval az "ideális út" szépnek álmodható, egyetlen dolog marad ki belőle:
a megélt fájdalom, ami aztán a valódi segítségnyújtás képességévé válhat,
ha... Ha értékelem végre önmagam, elfogadom egész életem minden egyes
pillanatát azzal, hogy elengedhetetlenül szükséges volt annak a lénynek a
létrehozásához, ami pillanatnyilag vagyok, és mivel értékes vagyok, ezért
értékes az út, amelyen kialakultam. És most már megnézhetem azt a dolgot,
amivel ez a lény a legtöbb örömet okozhatja magának: az, hogy használja a
hitet, amit önmagába vet, valós súlyán ismeri fel és enyhíti a fájdalmat,
ráadásul saját "rossz" tettei tanulságaként képes végre felismerni a
szenvedést a másik ember "gonoszsága" mögött" Na ez már nem piskóta!
Legalábbis több poén van benne, mint azon filózgatni, hogy most akkor végleg
eltoltam a "tervet", vagy van még egy-két dobásom.
Az "utat" keresve gyakran játszunk úgy, mintha ez mérhető lenne a világ
dolgain, helyeket és vonatkoztatási pontokat rajzolunk fel, aminek alapján
helyzetünket értékeljük az úton. De ha egyszer az "út" nem valami evilági
dolog, teljesen természetes, hogy állandó konfliktusba keveredünk
önmagunkkal és környezetünkkel amikor megpróbáljuk kijelölni. Kedvenc "utas"
hasonlatom az Értékrendek címszó alatt leírt "mértani hely" gondolat
kiterjesztése. Szóval az "út" számomra olyan, mint egy mértani egyenes,
kijelölve - mondjuk - egy városban. A valóságban természetesen nem létezik,
még egy fénysugárral sem mutatható meg, mert ha valaki keresztezi, a fény
elakad, de az egyenes ott marad, azt végpontjainak helyzete jelöli ki, nem
az, hogy valóban meghúzható-e. Én jelen vagyok ebben a világban, jelenlétem
valójában ez a mértani egyenes, viszont én megpróbálom kijelölni, testet
adni neki a világban, körülépítem falakkal, hogy létét biztosítsam - ezáltal
összeütközöm másokkal, akik ugyanezt (ugyanilyen jogosan) teszik. Pedig (azt
hiszem) az igazán teljes, önmegvalósító élet az, amikor hajlandó vagyok a
"mértani vonalat" tekinteni a legfontosabbnak, bármilyen fizikai kötődést,
így saját gondolkodásomat, testemet, életemet alárendelve neki. Szerintem
azok az emberek, akik úgy halhattak meg, hogy testük távozta nem jelentette
az általuk jelentett út megszakadását, így éltek.
Na jó, azt hiszem, elég lesz (éppen parkettán ücsörgök és kezd
kényelmetlenné válni...), de a sok rizsa után még tartozom valamivel: a
Feladat szerintem nem más, mint elfelejteni végre mindazt, amit feladatnak
kitaláltam magam számára, és megélni azokat a lehetőségeket, amelyeket jelen
pillanatom (az eddig bejárt út egészének végeredménye) lehetővé tesz
számomra.
'>>'