'<<' ''SEGÍTSÉG ÉS TISZTELETADÁS
Tulajdonképpen a lényeget leírtam a gyógyítás-segítés kapcsán, de azért
csak nekilátok itt is, hátha kihozok még agyacskámból valami érdekeset.
Segíteni. Azt hiszem, az egyik legszebb szó talán. Ha nagyon szépen
szeretnék fogalmazni, akkor egy ima-féleség akár így is kinézhetne:
"Istenem, add, hogy soha ne legyen szükség a segítségemre. És add, hogy ha
mégis szükség lenne rá, segítsek anélkül, hogy észrevenném. És add meg nekem
néha azt az örömet, hogy első két kívánságom ne teljesüljön..." (na ez elég
őszintére sikerült ahhoz, hogy azonnal vágyat érezzek a kitörlésére. Tehát
juszt is itt hagyom...)
Azért vagyunk jelen ezen a világon más lények között, hogy megoszthassuk
egymással gyengeségeinket és erőnket. Elszakadt részei vagyunk a
teljességnek, amely általunk tapasztalhatja meg az együtt létezés csodáját.
A tökéletes lény bármit megtehet egy másikért, csak egyet nem: nem élheti
meg a fájdalmak feletti összefonódást, az igényelt segítség elfogadását.
Olyan lények vagyunk, amelyeknek már nem és még nem természetes az egymás
felé fordulás - ezért élhetjük meg csodaként az érzékenység finomodását, az
okozott és az elfogadott öröm kölcsönös erősítő hatását.
Minden pillanatunk rejtheti a segítségnyújtás lehetőségét, és minden
pillanatban megkaphatjuk azt a segítséget, amelyre szükségünk van. A
mondatnak, hogy minél nagyobb a szükség, annál közelebb a segítség, az is
lehet az értelme, hogy a szükség tesz minket nyitottá a segítség
elfogadására és az őszinte hála érzésére. Ínség, vágy, követelés, segítség,
túlélés, hála... az érzelmi paletta szélső színei, filmek, könyvek kedvelt
témái, kötelező erkölcsi tanulsággal: a rosszak vágyakoznak, a szegény jók
szenvednek, a nem annyira jók követelnek, a nagyon jók segítenek, és az
egész rózsaszín gőzfelhőbe merül.
A segítségnyújtásnak (szerintem) nincs sok köze az elvekhez, erkölcshöz.
Egymásra, kölcsönös segítségnyújtásra alapul az életünk, egyetlen élő
szervezet részei vagyunk, csakhogy életünket olyan magas szinten szerveztük
meg, hogy erről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. Én éhen halok, ha nincs
mit ennem, ha számtalan ember nem segít nekem életben maradni munkájával -
de ebből én csak annyit látok, hogy ha elmegyek a boltba, általában meg
tudom venni azt, amit akarok, de legrosszabb esetben is hozzájutok az
életben maradáshoz szükséges élelemhez. Munkám értékét - mások - olyan
szinten határozták meg, hogy az életben maradás jelenleg nem jelent gondot
számomra.
Mit veszítek ezzel? Csupán azt, hogy nem hétköznapi élmény nekem más
segítségére szorulni, és így nekem sem természetes dolog valakinek
segítséget nyújtani. Nem természetes az sem, hogy a segítségnyújtás-
elfogadás nem jelent semmilyen különbséget ember és ember között. Egy kis
önfenntartó közösség akkor működik jól, ha az, aki ügyes a földművelésben,
élelemmel segíti a közösség többi tagját - akik például szerszámokkal
könnyítik meg az ő életét. Ahhoz, hogy a jelenlegi szintre eljussunk,
szükség volt arra, hogy az "érték" mozgatható legyen, hogy "nem termelő
ágazatok" számára többletenergia legyen a hosszú távú fejlődéshez (mert
ugyan kinek jutott volna az eszébe az elektromos gitár gondolata egy ilyen
egyszerű társadalomban, pedig például az általam éppen most hallgatott
Guns'n Roses igencsak szegényes lenne nélküle...)
Valahogy az az érzésem, hogy az értékekről, segítségnyújtásról szóló,
társadalmi törvényekkel, szokásokkal, erkölccsel terhelt felfogásunk olyan,
mint egy rakéta egyik lépcsője. Tényleg nem látom, hogy más úton is
létrejöhetett volna egy ilyen sok lehetőséggel rendelkező világ, mint a
mostani - de úgy tűnik, kezd kiürülni és inkább holt teherré válni. A
tudomány, művészet fejlődését segítő keret egyre jobban húzza lefelé
pályánkat vérfürdőkbe, társadalmi és gondolati bizonytalanságba,
agresszióba. Minden értéket az egyre megfoghatatlanabbá váló pénzzel mérünk,
a segítséget nyújtók és a segítségre szorulók kasztja egyre távolabb
kerülnek egymástól (pedig csak közmegegyezés, hogy ki melyik csoportba
kerül, hiszen mondjuk az én számítógépes ismereteim koldusbotnál többet nem
adnának egy természeti közösségben...).
Kérdéseink, önmagunktól és egymástól való félelmünk taszított minket a
világ minden zugába, tiszteletlenek voltunk, válogatás nélkül, önkritikát és
kérdéseket mellőzve boncoltunk fel mindent, és most miénk az egész - kérdés,
hogy mihez kezdünk vele.
Ahhoz, hogy feldolgozni, használni tudjuk - szerintem - irányváltás
szükséges, mégpedig a gyökereknél. Az ember alakította maga körül a világot
olyanná, amilyennek ma látjuk. Nem rosszabbak, tudatlanabbak voltak nálunk,
csak korábban éltek ugyanolyan életet, amilyet mi most - és rajtunk múlik,
hogy milyenné lesz a világ. Ehhez azonban - ismét csak szerintem - nem
másokat, hanem egyedül önmagunkat változtathatjuk meg. Olyan ez, mint a
tűzoltófecskendő: a vízsugarat lehet irányítani elé tett lapokkal, ekkor
azonban részben gyenge lesz a sugár, másrészt előbb-utóbb elsodorja útjából
az első akadályt: a terelőlapot, és újból arra megy, amerre a fecskendő
indítja. Valós hatást így csak a forrás megváltozása tehet: az ember belső
átalakulása.
Talán megtanulok együtt élni önmagammal, tisztelni törvényeimet, amelyek
viselkedésemet irányítják. Így képes lehetek belső feltételeim
megváltoztatására, ugyanakkor arra is, hogy tisztelettel forduljak a világ
többi része felé, akár adok, akár éppen elfogadok segítséget tőle. Azt
hiszem, itt kellene állni valami elméletnek, hogyan is képzelem ezt az
átalakulást. Bevallom őszintén: lila gőzöm sincs róla. Ez az egészben a
poén, de persze kis kerek világképem azonnal jelentkezik, hogy meg is
magyarázza, miért. Elfogadtam önmagamra nézve, hogy gondolkodásom valódi,
gyökeres megváltozása valószínűleg olyan, amit nem láthatok előre, mert
éppen az jellemzi, hogy kívül esik jelenlegi határaimon, az egyetlen dolog,
amit tehetek érte az, hogy nem minősítem, hanem megélem belső folyamataimat
és igyekszem megőrizni stabilitásomat. Nos miért lenne ez másképp kicsit
nagyobb keretek között? Miért kellene törődnöm azzal, hogy hogyan változhat
meg az emberiség közös gondolkodása olyan irányba, ami lehetővé teszi neki a
túlélést (például annak az irdatlan szemétdombnak a kitakarítását, amit az
utóbbi időben hagyott maga körül...)? Pláne visszatartó erejű, hogy olvastam
mostanában egy-két ilyen jellegű (világmegváltó) írást, és kénytelen voltam
őket a feljebb említett "írói bemutatkozás" kategóriába rakni, mert
mindegyik a saját típusának a kibontakozásaként, a "többiek"
megváltoztatásaként álmodta meg a folyamatot. Csak hát szerintem eddig
minden hatalomra került csapat ugyanezt hajtotta végre a jelenleg
tapasztalható végeredménnyel... És vajon hova tűnt a tiszteletadás az
egészből?
Honnan tudja nagy felvilágosultságában, hogy másnak nincs igaza? (Persze
az is lehet, hogy nekem nincs igazam, és ők tényleg jól tudják. De akkor
miért nem jelennek meg egymás elképzeléseiben?)
Szóval ez fából vaskarika, azt hiszem, abba is hagyom. És íme, tényleg...
'>>'