'<<' ''SIKERTÉMA2: LÁTÁS
A látással kapcsolatban két dologról beszélhetek, az egyik a fizikai szem
látóképességén felüli látás (felkapott szavak: auralátás, léleklátás,
szellemlátás). Sajnos nem tudom pontosan, ki mit ért alatta, nekem (szokás
szerint) van erről egy kis elképzelésem, amit majd idehegesztek. A másik,
engem jobban érdeklő fele a látás fogalma, amikor nem teszem elé azt, hogy
"fizikai" vagy "aura" látás, az értem alatta, amit a világból bármilyen
módon felfogok.
Kezdve az elsővel már megint elég egyszerű következtetés formájában
jelenik meg az, hogy létezhetnek más érzékelő-képességeink is, mint a fény
adott hullámhossz és erőtartományának felfogása. (Olyan szép, kerek
rendszert alkot kicsi kobakomban az egész, hogy vagy tényleg használható,
vagy az egészet egy kupacban el kell dobni. Persze mivel én csináltam azért
mert nekem tetszik, semmi humorom elszórni... Semmi gond, ez csak egy kis
öndicséret így menet közben, mielőtt túlzottan tudományossá válna az
egész...)
Nos, tehát ha eddig nem tévedtem el valahol, akkor annyit tudok mondani
az emberről, hogy azon felül, amit mondjuk egy buszon látunk belőle,
rendelkezik némi energiamezővel is. Ezt állítólag megfelelő mágneses térben
még fényképezni is lehet (szóval olyan szerkezettel, ami materialista
gondolkodásomhoz közelebb áll, mint mondjuk az inga, ahol a "műszer" maga az
ember). És ha nekem van egy energiamezőm, meg neked is van egy energiameződ,
akkor a teljesen konzervatív fizika is azt mondja, hogy ezek valamit
csinálni fognak egymással.
Ne mondja nekem senki, hogy nem borsódzott még a háta valakitől. Hogy nem
érezte még soha valakinek a jelenlétét, tekintetét, esetleg azt, hogy
valahol "megfagyott a levegő". Hogy nem látott még soha senkit "ragyogni",
"vibrálni" vagy "magába roskadni" (ez a magyar nyelv!), és így tovább...
(illetve mondhatja bárki, de azért nem hinném, hogy van ilyen).
Megint inkább az a kérdés, hogy miért csak ennyit érzékelünk a másik
emberből, emberekből, hiszen két egymáshoz közel levő energiamező esetén az
egyik mező változása törvényszerűen váltja ki a másik arányos változását -
ez megint csak elemi fizika. A kulcs szerintem az arányos változásban van.
Energiamezőm pillanatnyi egészségi, szellemi, érzelmi állapotomat tükrözi.
Normális esetben hétköznapi feszültségszintemnek megfelelő alapzaja van -
ami általában nem is csekély. Ha egy jól karbantartott, csendes motoron
ülök, akkor a mellettem haladó jármű hangjából is többet hallok, míg ha az
enyém csörög-csattog, akkor éppen elég bajom van azzal is.
Ráadásul jellemzően nem vagyok nyitott a másik emberre, aki például a
buszon szuszog mellettem, sőt! Az érzékenység tehát nem csak attól függ,
hogy általában mennyire vagyok feszült, hanem attól is, hogy az adott
pillanatban az adott személyre mennyire kívánok "ráhangolódni" (magyar
nyelv!). Jellemző kapcsolatainkra, hogy szemellenzőn át figyelem a másikat,
és elfogadom azt a képet, amit bennem kelteni akar (még lesz erről szó a
kommunikációnál), kevésbé figyelve az éppen kiváltott hatásra. Főleg, ha nem
harmonikus a kapcsolatunk, mert ilyenkor direkt szűrőket veszek fel, hogy ne
érjen el hozzám a másik ember fájdalma - amit éppen most okoztam azért, mert
ő ugyanilyen módon megbántott engem...
Jópárszor tudatosodott bennem utólag az, hogy mit tehettem volna
valakivel kapcsolatban, ami az adott helyzetben mindkettőnknek jó lett
volna, ha nem zárom el magamtól azt az érzést, amit keltett bennem.
Az auralátás szerintem ennek az élménynek látásként való tudatosítása, ám
persze több is ennél, hiszen nem csak a fizikai energiaszint "mennyiségi"
méréséről van szó akkor, amikor képesek vagyunk hagyni, hogy a másik ember
hasson ránk, energiamezejében gondolatai, érzelmei is ott vannak, amit
szintén megérezhetünk. Ez is logikus: ha egy fizikai állapot bizonyos
energiaállapotot hoz létre, ami egy másik emberben hasonlót indukál, akkor a
"felvevő" következtethet az "adó" fizikai állapotára. Miért lenne más a
helyzet a gondolatokkal, érzelmekkel?
Félelmetes lehet az a gondolat, hogy nyitott könyv lehetek egy másik
ember számára - de valahol ez is természetes, hiszen legféltettebb titkaim
ugyanazok a dolgok, amikkel kapcsolatban a leginkább vágyom arra, hogy
valaki segítsen megoldást találni. Nagy szerencsém csak az, hogy akik
általában körülöttem vannak, ugyanígy érzik magukat, és semmi szükségük
nincs arra, hogy az én bajaimmal szembesüljenek - közös megegyezéssel
őrizzük egymás titkait...
Elképzelésem szerint ha megérintünk, megközelítünk, vagy akár csak
felidézünk valakit, abban a pillanatban bármekkora mennyiségű információt
közölhetnénk egymással - de ebből természetesen annyi valósul meg, amennyire
az adott pillanatban mindketten nyitottak vagyunk. Ugyanakkor olyan ez, mint
a hologram, amelynek minden darabkájában látható a teljes kép, csak
halványabban, elmosódottabban - így természetesen érdemes megérinteni, minél
közelebb lenni a másik emberhez, nem csak magasztos lelkiállapotban
rágondolni... ami mellesleg az önbecsapás egyik gyönyörű formája, mert úgy
könnyű embertársaimat szeretni, hogy nem könyökölnek a bordáimba, nem
cigarettáznak az orrom alatt, nem kiabálnak, nem akarnak és várnak el tőlem
semmit, egész általában csendesen és jól viselkednek... a gondolataimban.
Azt hiszem, valahol itt tudok kapcsolódni a látás nagyobb fogalmához,
mindahhoz, amit a világból - konkrétan egy másik emberből felfogok. Most jut
eszembe, hogy ezt alighanem már beleírtam ebbe a könyvbe (van rossz oldala
is annak, hogy több mint egy éve kotlok rajta...), sebaj.
Olyan sok helyen jelenik meg az, hogy emberek látóvá szeretnének válni,
időben, térben többet tudni, másik emberbe belelátni. Megint alapkérdéssé
vált, hogy most akkor hibás a működésem, fejletlenek a látnok-izmaim, azért
van ez így, vagy éppen ellenkezőleg nagyon helyes, és valahol általam
szabott mérce szerint látok pontosan annyit, amennyire szükségem van. Szokás
szerint választom az utóbbit, ami gondolkodásom átalakítása mellett ígéri az
éppen szükséges lehetőségek kialakulását, szemben azzal, hogy kitalálom, mi
kell nekem, és küzdök megszerzéséért.
Véleményem szerint arra, hogy egy másik embert - akár legközelebbi
ismerősömet - jobban megismerjem, nincs szükségem semmilyen különös
képességre, csak néhány egyszerű eszközre.
Az egész ott kezdődik, hogy (ismétlés a dudás anyja...) úgy tekintek
magamra, mint egy tökéletes lényre. Nem Supermanra gondoltam, hanem Istenre.
Erős, ugye? De ha jobban megnézem, ez nem elbizakodottságra, hanem
felelősségérzetre sarkall, nem mások fölötti hatalmat, hanem belső erőt
jelent. (Ha finomabb akartam volna lenni, Isten tökéletes teremtményét
mondtam volna, de erre is felhördülhet bárki, ugyanakkor ahol a rész-egész
viszony olyan kevéssé tisztázott, mint a Teljes Lény esetében, akkor mit
jelent a teremtő és a teremtett különbsége? Színtiszta agymenés, felejtsd
el...) Szóval itt vagyok én, a csodálatos lény, a lámpa - és mégis néha
milyen sötét a fényem... Mi húzódik meg azok mögött a dolgok mögött, amit
mondok, teszek? Mi az, amit a kirakatba teszek, amikor valamit palástolni
akarok? Hogyan jelenik meg mozgásomon, hangomban, szememben, szavaimban a
bizonytalanság, félelem? Mit takar magabiztosságom, fölényességem, mit
rejteget zavarom, figyelmetlenségem? Kegyetlen éles dolog tud ez lenni, az
Isten-játék hátulütője a könyörtelen mérleg, amire teszem magam vele. Amit
kapok érte, az egyfajta egyensúly a látásban. Nem lesz tévedhetetlen senki,
de nyitottá válhat azokra a pontokra, ahol hajlamos becsapni magát.
No ezt a játékot lehet kifelé is fordítani. Akivel éppen beszélek,
tökéletes lény, pont olyan, mint én, Isten lakik benne is. Ha emlékszem még,
milyen problémáim milyen alakban jelentek meg rajtam, lehet, hogy furcsa
érzéseim támadnak. Nem kell vesébe látnom, egyszerűen saját jeleimet
felismerhetem a másik ember viselkedésében - ha valóban nyitott vagyok rá.
Jó vicc, de logikusnak tűnik: egy másik embert pontosan annyira ismerhetek
meg, amennyire önmagamat ismerem, ennek határt egyedül az szabhat, hogy
mennyire vagyok rá valóban kíváncsi.
Hasonlatként: egy mérés maximum annyira lehet pontos, amennyire maga a
mérőműszer, ezen felül csak attól függ, hogy mennyire jól csatlakoztattam a
mérendő dologhoz. És akkor hirtelen értelmet nyernek elejtett szavak,
feltűnnek korábban véletlennek gondolt hangulatváltozások, szavak, értelmet
nyer a tekintet, a hangsúly, magyarázatra találnak a hirtelen indulatok.
Mint a mesében, ugye? Hát persze nem így van, mert ez nem hirtelen
átalakulás, hanem folyamat, ahol az önmegismerésnek határt szab a belső
nyitottság is. Kicsit másképp látok dolgokat, értelmet nyer néhány mondat. A
továbblépéshez viszont szükséges az, hogy megváltozzak, másként értékeljek
dolgokat, máshogyan forduljak (például) ahhoz az emberhez, akit éppen csak
elkezdtem megismerni. Az átalakulás, feszültségek oldódása megrekedhet ezen
a szinten, rövid ideig "jól megvagyunk", aztán, mivel a falakkal semmi nem
történt, visszaesik a nyitottság is. Viszont ha meg tudom beszélni az
átalakulást, az egymásra ismerés örömteli időszakában mélyebbre tudok
nyúlni, akkor új szint alakulhat ki a kapcsolatban, valóban kíváncsiakká
válhatunk a másik emberre, ami lehet, hogy újabb konfliktusokhoz is vezet,
aminek megoldása egyedül a kommunikáció nyíltságán múlik. Ja, az öröm
forrása pedig szerintem az, hogy a gondolkodás fejlődése harmonikusabbá
teszi lényünket, nagyobb erő felvételére leszünk képesek. És jót tesz az
arcbőrnek is...
Jelen állapotunkban azonban túl sok belső értékrendi problémával küzdünk,
túl sok emberrel vagyunk feszültségekkel terhes kapcsolatban, ezért
természetes, hogy valójában nem kívánunk látni, nem szeretnénk további
gondokat a nyakunkba venni. Ha látásról van szó, akkor inkább szeretnénk
megmondani, hogy mi legyen az, amit látni akarunk, hogy információtöbblet
birtokában jobb pozícióban élhessünk a többi ember között - elkerülve
ugyanakkor a fájdalmakkal járó belső átalakulást. Ez azonban egy olyan
üzlet, amelyet saját jól megfontolt érdekünkben nem tudunk megkötni
önmagunkkal, s ha mégis új képességek megszerzésén gondolkodunk, nem árt
szem előtt tartani, hogy árát: a szembesülést rejtett, elfeledettnek hitt
töréseinkkel, fájdalmainkkal, mindennapjaink szürkeségével, szerepjátékaival
nem fogjuk elkerülni.
Legalábbis remélem, különben hamar elszaporodnának a magabiztos,
megingathatatlan isteni bölcsességben lubickoló világjobbítók.
'>>'