'<<' ''SZÁNDÉK VAGY EREDMÉNYKÖZPONTÚSÁG
A most következő rész egy kulcskérdés, amiről azt hittem, teljesen
természetesen gondolkodom, amíg nem találkoztam egy beszélgetés során igen
merev ellenállással. A kérdés a következő: ha teszek valamit, miért vagyok
igazán felelős, mire érdemes figyelnem: a szándékomra vagy cselekedetem
következményeire? Melyik adja valójában tettem értékét?
Számomra teljesen természetesnek tűnt az előbbi, hogy a bennem levő
szándék az igazi értékmérő, ugyanis ezt megismerhetem, fejlődhetek benne -
legmélyebb szándékaim én magam vagyok. Minél jobban tudom, hogy mit miért
teszek valójában (s ez lehet olyan egyszerű is, hogy ezt teszem, mert én én
vagyok), annál jobban ismerem magam. Persze ez elég egyszerűsített
fogalmazás, hiszen önmagam tudatos ismerete csupán stabilitásomat növeli,
hogy jobban viseljem "emberré válásom" növekvő feladatait.
Cselekedetem következményének sem megjóslását, sem megítélését nem
tekintem feladatomnak. Milyen alapon bocsátkozhatok feltételezésekbe, amikor
a világ fizikailag megismerhető részének is csak elenyésző hányadáról tudok?
Adok valakinek egy autót, amivel holnap fának ütközik. Felelős vagyok, vagy
sem? Merem-e állítani bármelyiket a következmény-etika elvei alapján?
Ítélhetem-e rossznak egyáltalán azt, ami történt - mert lehet, hogy a
karambol megvilágosító erejű élménye hatalmas fejlődést idézett elő
"áldozatomban" - esetleg azzal, hogy belehalt? Gondolhatom-e komolyan azt,
hogy mindezek felmérése, belátása a feladatom ezen a világon minden egyes
döntéshelyzetemben? Divatos azzal foglalkozni, hogy ezeket a dolgokat
értékelgetjük, számolgatjuk, a végén az élet nem lesz más, mint tettek és
következmények kusza hálója, amelynek közepén üldögélve bizonygatom
magamnak, hogy azért a mérleg úgy nagyjából pozitív - hiába fulladt kudarcba
sok jószándékú gondolatom. Esetleg tervezgetem "következő életem" feladatait
(ami szerintem már magában is kissé problémás, mert ugyan miért kellene
ragaszkodnom olyan ósdi dolgokhoz, mint a sorrendiség - a túlvilágon? Miért
ne "vezekeltem volna le" évezredekkel ezelőtt tegnapi bűnömet? Vagy esetleg
"áldozatom" testében éppen most szenvedtem meg érte?)
Lehet a második világháborút iszonyatos rémségnek mondani - vagy lehet
azt állítani, hogy csupán a lelkek megtisztulása volt a "nagy szellemi cél",
"új világrend vajúdik a Föld méhében, és ennek görcsei látszanak a világon"
(valami hasonlót olvastam). Na most melyiket válasszam? Hát bocs, én mára
leteszem a jó és rossz tudásának képességét, és sokkal "egyszerűbb" dologgal
foglalkozom: megtalálni önmagamban azokat a dolgokat, amelyeket tisztának
tartok, és azokat is amelyeket nem. Nem a világ dolgait ítélem meg, hanem
saját szándékaimat - aminek alapján egy napon én mérettetek meg (ennek egy
kis szépséghibája is van: addig nincs senki, akitől "igazolást" várhatok).
De akkor milyen értékrend alapján ítélhetem meg tetteim következményét? (Nem
mondok semmit a háborúról és azokról, akik harcot akarnak ma is a világon -
bizonyára más leckét tanultak meg az emberiség eddigi történetéből, mint én.
Viszont nem lennék senki helyében, akinek a kezében még mindig, ennyi
évezred után is fegyver van, amit használni akar.)
Amikor valamit teszek, elég sok minden történik bennem. Először
kitalálom, hogy mit szeretnék tenni, aztán cselekszem, illetve értékelek.
Ebben a megközelítésben is célszerűbbnek tűnik a szándék-központúság.
Az elhatározás szakaszában ha erre figyelek, akkor elsősorban önmagamat,
indítékaimat vizsgálom, ennek eredménye az, hogy az álszent, hősies tettek,
"nagylelkű" áldozatok az első körben kiesnek, csak azok maradnak bent,
amiket akkor is megtennék, ha nem látja, nem dícsér meg senki, ha nem veszi
észre az az ember sem, akinek segítek vele. Ellenkező esetben mindenképpen
valamilyen külső értékrendre festem fel azt, amit tenni szándékozom, az
eredmény pártatlan megítéléséhez azonnal külső szemlélőre van szükség -
akitől azonban csak dicséretet szeretnék kapni, kritikát sokkal kevésbé,
mert az csökkenti "értékemet". Ahhoz, hogy egyáltalán értékelni tudjam saját
tettemet, szükség van arra, hogy észrevegyék - és milyen kínos, ha ebben a
helyzetben még bizonygatnom is kell igazamat, mert esetleg nem ismerik el
nekem...
A tett végrehajtása során nem árt, ha értékelem a kiváltott hatást. Ha
valóban szándékaimra figyelek, ez lehetővé válik, bár valóban sokkal
nehezebb, mint az első pillanatban látszik. Gyakori, hogy amit teszek,
fáradságot követel tőlem, és annak is okozhat kellemetlenséget, aki
érdekében teszem. Ez az a pillanat, amikor felülvizsgálhatom szándékaimat,
és bizony gyakran nem olyan szépek, mint induláskor gondoltam. Mondjuk
segítő szándékkal fordulok valaki felé, majd egy egyre kellemetlenebbé váló
beszélgetés közepén rádöbbenek, hogy saját félelmeimmel való szembenézés
helyett választottam azt, hogy segítek neki úgy fordulni hozzám, hogy fájó
pontjaimat ne érintse (személyes példa!). Bizony nagy dolog a segítés
művének kellős közepén leállni és bocsánatot kérni segítő szándékom
áldozatától - és eközben megőrizni a hitet abban, hogy képes vagyok valódi
segítségre is. Itt jön be a tudatos önismeret stabilizáló hatása, de saját
bőrömön (félelmeimen) tapasztalom, hogy éppen csak elég...
Ha tevékenységem során a következmények (általam rózsaszínűre festett)
képe lebeg a szemem előtt, hát sokkal nehezebb a gondok felismerése.
Ráadásul egyre több fájdalmat okozok önmagamnak és annak, akinek "segítek",
nehezebb a hordalék, ami tovább gördít, egyre görcsösebben ragaszkodom
ahhoz, hogy elérjük az áhított célt, és végre ő is belássa, hogy az jó.
Aztán szép csendesen elvész az a hit, hogy az egész megérte azt a sok
veszekedést, haragot, és nem marad más remény, minthogy a másik megbocsát,
és elismeri, hogy jót akartam. Szerintem majdnem mindannyian őrzünk hasonló
történeteket - ha nem, akkor bocs, hogy egy kicsit merészen általánosítottam
magamból...
Viszont az eredmény az, hogy érzem, a másik ember a jó szándékát akarja
bebizonyítani nekem a végén, ezek után én természetesen szakítok ezzel a
megközelítéssel, nem a szándékaim, hanem a feltételezett következmények
alapján, logikusan és igazolható módon cselekszem, így gyönyörűen
megismétlem az előző kört... Ciki.
És következik az értékelés, benne két alapvető elvvel: egyrészt szeretnék
pártatlan módon ítélkezni önmagam felett, ahogyan egy valódi kívülálló vagy
Isten tenné - másrészt szeretném, ha "értékesnek" bizonyulnék, mert ha
elveszítem önmagam értékességébe vetett hitemet, ugyan miért élnék tovább?
Így sajnos két lehetőségem marad. Az egyik az, hogy értékességemet
máshová teszem, függetlenítem attól, amilyennek tetteimet, és azok
következményét látom. Durva ugye? Viszont a másik megállapítás még
kellemetlenebb: ha ezt nem teszem meg, tökéletesen biztos, hogy nem leszek
pártatlan! Hogyan könyvelhet igaz módon egy könyvelő, ha büntetést kap a
negatív számok használatáért? Elkeseredetten fogom védeni minden egyes
tettemet, mert nem tudom, belső, tisztázatlan mérlegem mikor billen át
mínuszba, hogy egy óvatlan pillanatomban kárt tegyek magamban (adott esetben
bármilyen gondolattompító megoldást képesek vagyunk felhasználni a
fanatizmustól a kábítószerig)...
Hasonlattal élve olyanok vagyunk, szándékainkkal és erőnkkel, mint a
felfegyverzett harcosok egy nagyvárosban. Lehetőségeink: azt mondjuk, hogy
igen, képesek vagyunk bántani egymást.
Igenis okoztam, és fogok is okozni fájdalmakat. Viszont nyitott szemmel
járok, és szándékom szerint szeretném ezt elkerülni. Ha utamon úgy alakul,
lehet, hogy ellökök valakit, figyelmetlenségből de akár segítő kezemmel is.
De nem fogom eltagadni magam elől az okozott fájdalmat, és lehetőségem
szerint igyekezni fogok azt mérsékelni - vagy segíteni jóra fordítani - és
talán még arra is lesz erőm, hogy el tudjak menni onnan, ha látom, hogy
bármit teszek, csak ront a helyzeten. Ezt csak akkor tudom megtenni, ha azt
is mondom, hogy értékem, az, hogy jó itt lennem a világon, nem attól függ,
hogy milyennek ítélem meg tetteim eredményét, hanem attól, hogy mindig
igyekszem meglátni a lehetőségeimet és határaimat, jó szándékom által
vezetve természetesként élve meg mindazt, amit esetleg másokért tehetek.
Ha ezzel szemben megriadok minden szenvedéstől, amit okozok, akkor egyre
inkább hajlok arra, hogy becsukjam a szemem, hangosan kiabáljak, hogy merre
megyek és mekkora helyet kérek magam körül, beállok hangyaként menetelő
sorokba, ahol közös irányítás alatt haladva viszonylag ritkán ütközöm össze
másokkal (leginkább akkor, amikor rájövök, hogy nem illek igazán abba a
sorba, ahova beálltam - beállítottak). És egyre nehezebb kilépni belőle,
főleg minél több társamnak segítettem jó szándékkal abban, hogy beálljanak
hasonló sorokba...
Mellesleg szerintem a következmény-etika az egyik legkomolyabb oka annak,
hogy nem vagyunk képesek kilépni önmagunkat és világunkat egyaránt pusztító
gondolati körforgásunkból.
Ha ugyanis egy cselekvő értékét tevékenysége következményei alapján
értékelem, akkor az emberiséget jogosan tartom bűnösnek. Bűnös
lehetőségeinek kizsákmányolásában, környezete tönkretételében, fajtársait
sem kímélő szüntelen tömeggyilkosságban, stb. Így ha reménykedni akarok
saját értékességemben, akkor nem marad más lehetőségem, mint elszakítanom
magam az "eddigiek" gondolkodásától, megtagadom az előttem járókat és
valamilyen lázadás keretében új utat keresek. Csakhogy véleményem szerint
ezzel nem vagyok egyedül, mert azok, akiktől most elhatárolom magam,
pontosan ugyanezekkel az elvekkel indultak valamikor évekkel ezelőtt, csak
"valami nem sikerült"...
'>>'