'<<' ''BELSŐ ÉS KÜLSŐ ÉRTÉKREND A KAPCSOLATBAN
Na most következne az a nagy varázslat, amihez még Óznak is mélyet
kellene sóhajtani: összehozni az értékrendes eszmefuttatást az emberi
kapcsolatokkal. Addig tiszta sor, hogy létezik egy saját belső, elég
homályosan megfogalmazott értékrendem, amellyel ráadásul nem mindig tudom
összehozni cselekedeteimet, továbbá nem tisztázott módon függ
élettapasztalataimtól és külső elvárásoktól. Továbbá létezik a külső
értékrend, ráadásul egyszerre több (család, vallás, munkahely, baráti kör,
ivócimborák, párt, mozgalom stb.), nem ritkán ellentmondó elvárásokkal.
Ezek között igyekszem "megfelelő" módon viselkedni, "jó" lenni. Talán
képes is lennék rá, ha magányosan, senkitől nem háborgatva éldegélnék
valahol. Ezzel szemben nap mint nap találkozom emberekkel, és gyakran
kerülök abba a helyzetbe, hogy embertársam érdeke nem egyezik az enyémmel
(főnököm gazdaságossági érdekei a pénztárcámmal, házastársam elképzelése az
általam elvégzendő feladatokról - szemben az időbeosztásommal, de egy
egyszerű sorbanállás is ilyen problémát jelent). Gyakorlatilag folyamatosan
harcolunk a körülöttünk levő emberekkel érdekeink érvényesítéséért.
A legnagyobb problémám ebben a helyzetben az, hogy nincs elegendő
információm annak eldöntésére, hogy melyikünk igénye nagyobb,
összeütközésünk során melyikünk sérül nagyobb mértékben, ha veszít. Vajon a
tőlem kéregető ember röhög-e a hátam mögött, amikor odaadtam neki a kért
pénzt? Vajon főnököm erőszakos fellépése mögött valódi szükség, jogos
elvárás áll-e, vagy csak meg akarja mutatni nekem? Mi marad belőlem, ha
folyamatosan engedek, mert nem kívánok harcolni, így "ellenfelem"
természetesnek, általam hallgatólagosan elfogadottnak tekinti a kialakult
helyzetet, amikor alávetem magam az akaratának?
És ha én nyerek, mit nyerek vele? Vajon tényleg örömömre szolgál-e majd
az, hogy engedett a másik fél? Jó az nekem, hogy azt csinálja, amit akarok -
amikor közben esetleg tartanom kell a benne feszülő indulat kirobbanásától,
vagy alattomos aknamunkára kell felkészülnöm?
Győztes vagyok egy harcban, de félek a háború elvesztésétől, tehát
folyamatosan minden egyes csatából nyertesen kell távoznom ahhoz, hogy senki
ne láthassa gyengeségemet.
Mindkét oldal vesztes tehát valamilyen formában, az együttműködés helyett
kényszeredetten választjuk a győztes-vesztes szerepeket, egyik díja a
gyomorfekély, másiké agyvérzés... (végre egy csipetnyi feketehumor...)
Mi zajlik le akkor, amikor folyamatos vitánk egyre nagyobb feszültséget
szít közöttünk, és már minden egyes lépésünk a másik közelében harcra ad
okot?
Hogyan fajulhat el egy használhatóan induló kapcsolat mindkettőnk számára
terhes állóháborúvá?
Ismét egy alapfeltételezésem következik: a bennem levő feszültség oka és
kezelési módja is bennem rejlik - ellenkező esetben ugyanis teljesen
felesleges minden kísérlet arra nézve, hogy nyugalmat teremtsek magamban, ha
azt a megfelelő ember a megfelelő módszerekkel tőlem függetlenül bármikor
fel tudja borítani. Ebbe az érvelésbe persze jól esik belemenekülni - és
akár igaz is lehetne - de nem tartom érdemesnek, nincs benne fantázia. A
történet alapja szerintem megint önmagam értékességének tudata (illetve a
belé vetett hit megingása). Nevelésünk ugyanis azon alapszik, hogy valaki
(szüleink, nevelőink, tanáraink) azt mondják, értékesek vagyunk, ha bizonyos
módon viselkedünk, viszont "rosszak", ha máshogyan. Konfliktusaim,
amelyekben el kell dőlnie, hogy valaki megmondhatja-e nekem azt, hogy hogyan
viselkedjem, ezt a kérdést hozzák vissza: milyen jogon határozza meg ő nekem
a helyes viselkedés módját? Milyen jogon "nevel" engem? Valahol talán a
szülő és gyermek közötti viszony öröksége mindez, ahol partnerkapcsolat
helyett tekintélyelvű irányítás zajlik, a gyermek számára megkérdőjelezhető
értékrend alapján (hiszen a szülő is nyílt vagy rejtett értékrendi
problémákkal küzd).
Innen szerezzük azt a rossz szájízt, hogy ha valaki azt mondja nekem: ezt
és ezt rosszul csinálom, azzal azt mondta, rossz, értéktelen vagyok. Miért
vagyok ebben olyan biztos?
Mert egyébként nem váltana ki akkora feszültséget a kérdés. Nem is ítélem
meg racionálisan a javaslatot, sokkal inkább az kerül elő, hogy ő vajon mi
jogon mond nekem bármit is?
Nem a javaslattal, hanem a javaslattevő "irányító" szerepével van bajom.
Ha nem ő mondta volna és magamtól eszembe jut, talán meg is csinálnám - ez a
legzavaróbb, hogy ő előbb vette észre, vagy szólt, így úgy fog tűnni, mintha
megmondhatná nekem, mit tegyek. Fejemre fog nőni a végén! (Jaj, de
folyékonyan jön ki ez belőlem, csak nem lehet hülyeség...) Ezután jön be a
képbe a háttérből történő irányítás, amikor a "főnöknek úgy kell beadni,
mintha az ő ötlete lenne"..., ami tulajdonképpen hallgatólagos megegyezés (a
főnök nem hülye azért annyira) a hatalmi pozíció és az irányítói szerep
megosztásában.
Ha én biztos vagyok saját értékemben, képességeimben, akkor minden
feszültség nélkül kérdezhetem meg az engem bírálót, hogy mit tegyek jobban.
Miért éreznék haragot amiatt, hogy valaki úgy érzi, tud nekem segíteni
abban, hogy valamit jobban csináljak? Ha viszont belső bizonytalanság
talajára hull a kérdés, bírálat - de akár hasznos ötlet vagy dicséret is
lehet - azonnal indulatot kelt.
Az sem teljesen érdektelen, hogy mekkora vehemenciával szállok síkra
érdekeim védelmében. Az agresszív viselkedés szerintem mindig
bizonytalanságot, le nem rendezett kérdéseket takar, megelőzendő a
kellemetlen kérdéseket - szemben a valódi önbizalom lebírhatatlan
nyugalmával.
Ha tudom, hogy valamire komoly szükségem van, és ezt bármikor vállalom,
akkor nem kell igényem jogosságát nagy hangon bizonygatnom, egyszerűen a
kérdés súlyának megfelelő erővel lépek fel. Meghatározom például, hogy mi a
valós igényem a velem kapcsolatban levő emberrel szemben, és ezt minden
indulat nélkül, belső rendszerem logikájával elé tárom. Meg tudjuk beszélni
elvárásaimat és az ő igényeit, majd ennek megfelelően döntést hozni. Az én
felelősségem ebben az esetben az, hogy ne tápláljak hamis reményeket, tárjam
fel indítékaimat és elképzeléseimet azért, hogy a másik valós adatok alapján
dönthessen - ugyanúgy, ahogyan én az általa feltárt dolgok ismeretében fogok
lépni. A vitás helyzet így inkább lehetőséget nyújt önmagam megismerésére,
vágyaim feltárására, ahelyett, hogy indulatok forrása lenne.
Persze nagyon szép is lenne, ha minden esetben ennek megfelelően tudnék
gondolkodni, de nem is ez a cél, azokat a helyzeteket, amelyekben végre
sikerül "jól" viselkedni, szerintem általában észre sem vesszük, később
halljuk vissza, hogy kényes helyzetben meglepően higgadtan viselkedtünk. Ami
viszont mindenképpen érdekes, hogy tartsuk tudatunkban: lehetséges
feszültségmentesen viselkedni, és egy adott helyzetben bennünk megjelenő
indulat a lehető legjobb figyelmeztetés gondolkodásunk fejleszthető
pontjaira.
Gyakran alakul ki olyan helyzet, amelyben a felek (például házastársak)
"elélnek egymás mellett", gyakran panaszkodnak másoknak a megértés
hiányáról, figyelmetlenségről, arról, hogy "nem értékelnek engem". A helyzet
kialakításáért a megszokás felel. Súrlódások, viták, veszekedések - fel nem
dolgozott értékkonfliktusok - alakítják ki köztünk azt a bonyolult,
hihetetlen finomsággal meghúzott határvonalat, amely megmutatja, mikor
melyikünk "enged" - ráadásul nem is rögzített, hiszen "terhelhetőségünk"
nagyban függ attól, hogy milyen hatások értek bennünket a közelmúltban. A
kapcsolat nem a fejlődés, tisztulás eszköze, csak pillanatnyi
lelkiállapotunk tükörképe, néha jól elvagyunk, mert külső ügyeink jól
alakulnak, máskor a legkisebb dolgokon is hajba kapunk, mert napi
feszültségünk magas, a határmezsgyék rideg falakká merevednek köztünk.
A vicc, hogy tulajdonképpen valós szeretetünket, egymás iránt érzett
felelősségünket kötjük kis dolgokhoz. Van, aki robotol, hajt, hogy mindent
megteremtsen családja számára, pedig néha egy szabad, együtt töltött nap
sokkal többet jelentene, mint egy újabb szép kabát - de emberünk már nem
hisz abban, hogy igazi örömet tud nyújtani puszta jelenlétével. Van, aki
minden eszközt megragad ahhoz, hogy szebbnek lássa magát a tükörben,
eltakarva ezzel igazi arcát, amelyet - bár néha fáradt, szomorú is lehet -
társa többre becsülne. Kialakul, hogy melyikünk "miben jó", és ha véletlenül
ez a rendszer felborul (munkahelyi problémák - vagy a "másik fél" sikere,
betegségek, stb.), néha az egész kapcsolatot magával rántja - máskor viszont
egészen új színt, mélységet ad neki.
Önmagunk fejlesztésével, és ezen keresztül a kapcsolat mélyítésével éppen
ezek a nagy változások válnak kezelhetővé, a mindennapok pedig valódi
boldogságot adhatnak. Önmagunkat tanulhatjuk meg értékelni, feltétel nélkül
adni a másiknak - aki ezt hasonlóan viszonozhatja.
Egyszerű párbeszéd a következő:
- Van-e rosszabb annál, amikor az ember egy életen át hiába keresi igazi
párját?
- Van. Ha egy életet leél mellette, és nem is tud róla.
'>>'