Dimenzió #25

Az örökkévalóság pillanatai

(filozófia)

'<<'                           ''EMBERI KAPCSOLATOK

   Emberek között élünk, ha akarjuk, ha nem - illetve tudomásul vesszük vagy
sem  -  mindig  kapcsolatban  állunk  velük,  s  ez  a  kapcsolat nem mindig
felhőtlen (finoman szólva).

   Hasonlatként   az   jut   eszembe,  amit  a  féldrágakövek  csiszolásáról
hallottam.  Vesznek egy marék kavicsot, beleszórják őket egy forgódobba némi
csiszolóporral   együtt,   és   elkezdik  pörgetni,  rázni.  A  végeredmény:
gyönyörűen  csillogó  gömbölyded kövek. A folyamat viszont... Érdemes észben
tartani  ezt  a  képet  konfliktushelyzeteinkben.  Nem  vagyunk tökéletesek,
vannak  sérüléseink,  félelmeink.  A  bennünket  megbántó,  rémítő,  taszító
társaink  éppen  ezekre a pontokra mutatnak rá, nem szándékosan, hanem saját
töréseiknél fogva akadnak belénk. Akárki bánt meg téged (bár nehéz ezt abban
a  pillanatban  tudatosítani,  de  előbb-utóbb  második  természetté válik),
jusson  eszedbe,  hogy  neki  is  jobb  lenne, ha nem szerezne magának újabb
ellenséget.  Hogy  viselkedésével  ennek a kockázatát mégis megteremti, arra
utal,  hogy  értékrendjében  komoly  zavarok  vannak  -  vagy döntésének nem
tudatos része szállt ringbe, például őt bántotta meg valaki pár perce.

   Megdöbbentő  tapasztalatokban  lehet  részed,  ha egy rád támadó embertől
valódi szeretettel kérdezed meg, mi bántja.

   Tükrözés.   Gyakran   előfordul,  hogy  valakinek  nem  a  tetteivel  van
problémám,  hanem  egész  egyszerűen  zavar.  Zavar a hozzáállása, a hangja,
bármi,  nem kell semmi konkrét dolog ahhoz, hogy feszült legyek, ha ott van.
Ilyenkor  érdemes  egy  komoly  önvizsgálatot  tartani. Neki van egy bütyke,
amibe  beleakadok  - mivel is? A saját hasonló bütykömmel. Azért zavar, mert
félek,  hogy  magam  is  olyan  vagyok,  lehetek  -  vagy  mert  úgy  érzem,
viselkedésével szemben teljesen sebezhető vagyok. De... hiszen már logikusan
gondolkodom  a helyzetről, és tanulok belőle, éppen tőle, aki annyira zavar.
Inkább  bizonyos  hálát érezhetek iránta - ha már lerendeztem magamban ezt a
kérdést.  Szerintem  jobban  használható  ez  a  hozzáállás,  mint  a harag,
feszültség  őrizgetése.  És  soha  nem  feledhetem,  hogy én is hathatok így
másra,   de   a   feszültséget   csak   szeretettel,  őszinteséggel,  teljes
kitárulkozással   (és  csak  azzal,  nem  "én  vagyok  az  okosabb"  stílusú
belepiszkálással) segíthetek feloldani.

   Negatív  átvétel.  Érdemes tudni, hogy mindaz, ami negatívumot felveszek,
magamba  építek,  nagyobb  erővel  fog  rendelkezni  általam  - hiszen belső
erőáramomban  örvényt  kelt,  mely megsokszorozza hatását. Ez nem marad nyom
nélkül,  hiába  próbálom  magamban  tartani,  a  sok  elfojtás betegségekhez
vezethet, ha pedig nem bírom elfojtani, kitör belőlem - de már nem ott, ahol
felvettem.  Ha valakit megszidnak valamiért, és ezt ő nem tudja feldolgozni,
feszültsége  egy  másik  helyzetben  tör  ki  belőle, annak a kapcsolatnak a
feszültségét sokszorozva. A második partner indokolatlanul kap támadást, ami
ismét  máson  fog lecsapódni. Így örökítjük egyre nagyobb körben gondjainkat
(hiszen  a  feszültség a kitöréstől nem múlik, sőt fokozódhat, tehát nem egy
emberen  csapódik  le).  Ugyanakkor  a jó dolgok ugyanígy működnek, egyetlen
gátjuk  a  negatívhoz való hozzászokás. Ha valaki ok nélkül kapott tőlem egy
jó  szót, mosolyt, együttérző kacsintást, egy kis szikrát visz magával, amit
másnak  ad  - vagy saját énje sötét árnyait pörköli meg vele kicsit - persze
Isten  óvjon  a  segítő  szándékú  egyenmosolyok  tömegétől!  Légy  vidám és
együttérző,  szeresd és értsd meg az életet, és oszd meg mindenkivel önmagad
-  s  ha  ez  nem  megy,  akkor  is légy teljesen őszinte. Nem fogsz bántani
senkit,  ha  elmondod,  hogy  most nincs minden rendben benned, nem terhelve
másokat  problémáddal,  de  jelezve  azt,  és  mindent  megtéve  azért, hogy
elmúljon.  Fogadj  el  minden  jó  szándékú  közeledést, de mindig szólj, ha
terhes - aki ezért megbántódik, nem segíteni akart.

   A  kötélhúzás  olyan játék, amit nem lehet egyedül játszani. Ha valakivel
összetűzésbe kerültem, nem csak a másik a hibás, az arány fele-fele, viszont
javítani csak a saját hozzáállásomon tudok. A rólam megfogalmazott véleményt
nem  érdemes  azonnal  szenvedélyesen  támadni.  Ha  tényleg szeretem magam,
kíméletlenül  önmagamra  vehetem  a  véleményt,  s  megvizsgálhatom, mi igaz
belőle  -  s  ott  változtatok magamon. Ha nincs meg bennem a magamba vetett
hit,  vagy egyből elutasítok és harcba szállok, vagy kritika nélkül átveszem
és  magamba  roskadok. Kiegyensúlyozott az ember akkor, ha nem igényli senki
jó  véleményét,  s  nem  fél  a rossztól, mert belső értékrendje szerint él,
melyért  életével  vállal  felelősséget. Jó és rossz vélemény egyaránt ezt a
belső   értékrendet   segíti  továbbfejlődni.  Igazság.  Konfliktushelyzetbe
harmadikként   belépni   sem  egyszerű.  Ha  szenvedélyek  feszülnek  szembe
egymással,  akkor mindkét fél igaznak tartja a saját álláspontját. Általában
az  egyik  félnek  igazat adunk és védjük, segítünk neki a másikkal szemben,
pedig  ha  jobban  megfontoljuk,  ez  sokkal  összetettebb  kérdés. Ha saját
értékrendemet  jónak  tartom  (s  persze, hogy annak, hiszen eszerint élek),
akkor az, akinek nem adok igazat, távolabbi szemszögből nézi a világot, mint
én,  sokkal  kevésbé  tudom  megérteni,  mik  az okai, mint annak, aki mellé
állnék.  (Senki  nem  Isten,  így  csak  a  saját látása szerinti igazságot,
jogosságot  képviselheti, nem valami "abszolútot". Aki ezt nem látja, komoly
tanulás előtt áll.) Csakis teljesen nyitottan, előítélet nélkül szemlélhetek
másokat,  s a messzebbről jött ember többet taníthat nekem, mint a szomszéd;
a furcsa gondolkodású ember többet mutat nekem abból, hogy mi az EMBER, mint
aki  hozzám  hasonlóan  látja  a világot. Elítéljük például az erőszakost és
védjük  a gyengét, pedig az előbbi - hitem szerint - általam fel nem mérhető
szenvedését torolja meg tévesen, egyre messzebb kerülve annak lehetőségétől,
hogy begyógyítsa fekélyes sebét.

   Elvárások.  Gondolkodásunk  már  nagyon  hozzászokott  a hatás-ellenhatás
törvényéhez.  Adunk  és  elvárunk,  kapunk és viszontszolgáltatunk dolgokat.
Pedig  mindnyájan  megtanultuk  már  életünk  során,  hogy  sem sorsunk, sem
embertársaink  nem  így működnek, nem azt, nem úgy kapjuk vissza, mint amire
gondoltunk.  Szembenéztünk már azzal, hogy terhes volt valakinek valamilyen
elvárása  (szülő  -  gyermek kapcsolat tipikus problémája), mégis támasztunk
elvárásokat   másokkal  szemben  -  például  szülőként.  Szenvedésünk  abból
származik,  hogy - talán nem is tudatosan - fontos nekünk a másik véleménye,
amit  viszont  elvár,  számunkra  nem  lényeges,  sőt, terhes. Egészen addig
juthatunk,  hogy  direkt  megtagadjuk  a  másik  értékrendjét,  ezzel égetve
magunkban  még  mélyebbre az ahhoz való ragaszkodást... Mindenkinek megvan a
saját értékrendje, melyet beavatkozással megváltoztatni nem lehet - egyrészt
azonnal  védekező  helyzetbe kényszeríti a másikat, s ha végül mégis sikerül
megváltoztatni, honnan tudhatnám, hogy az általam beépített érték nem töri-e
szét  a  rendszer  belső  harmóniáját.  Például  megtiltom  valakinek,  hogy
táncolni járjon, mert az erkölcstelen - és talán ezzel egy valódi tehetséget
semmisítettem  meg.  Nem  vállalhatok  felelősséget azért, hogy a "szerintem
helyes"  "számára jó" is egyben. Az emberiség írott és le nem írt történelme
"helyesnek"  tartott cselekedetek vérfürdőjéről szól. Talán a most megvetett
zsarnokok,  diktátorok  nem azt tették, ami szerintük, sőt, hatalmas tömegek
szerint is helyes volt?

   Kapcsolataink konfliktushelyzetei egyetlen tanítást hordoznak magukban, a
régi   közmondást:   olyan  erős  a  lánc,  mint  a  leggyengébb  láncszeme.
Elvárásokkal  lépünk  kapcsolatainkba,  szépnek  és jónak képzeljük el, ahol
társunk  olyan,  amilyennek szeretnénk. Vajon én is olyan társa vagyok neki,
mint   amilyet   szeretne?  Nem,  mert  ő  zsarnok/figyelmetlen/álmodozó/túl
önálló...

   Azt  hiszem,  hogy  az  élet olyan, mint a kötéltánc. Bajos fennmaradni a
kötélen,  az  ember folyton billeg, álmodozik egy társ után, akinek a kezébe
mindig  bele lehet kapaszkodni, amikor megingok, segít, na és persze inogjon
meg  néha  ő  is, hogy ne én legyek a balek a csapatban. A probléma csak az,
hogy  ha  egy  kötélen ketten állnak, még nehezebb fennmaradni rajta, hiszen
mozgásaimba,  a  kötél ingásába már nem csak az én, hanem az ő mozdulatai is
belejátszanak.  Nem  segítjük,  hanem  marjuk  egymást,  néha  egész csendes
nyugalomba  jövünk,  aztán egyetlen mozdulatra széttörik minden - máskor már
csak  zavarjuk  egymást,  de elszakadni nem tudunk, hiszen minden rezdülésem
óhatatlanul  eljut  hozzá  és viszont. Nem volt véletlen, hogy a kapcsolatot
nagy  felelősségnek,  életre  szólónak  tekintették,  tekintik  sok  helyen.
Összeforrunk,  szét sosem válunk igazán. Igazán jó kötéltáncos pár egymáshoz
is  illő,  egyedül  is  jól táncoló emberekből születik. Nem az az együttlét
igazi  célja,  hogy  a mindennapokban valamennyire fennmaradjunk, hanem hogy
egy  gyönyörű  kis  világot  hozzunk  létre együtt, mely belőlünk származik,
mégis több, mint mi ketten. A Teremtés megismétlése kicsiben.

   Nos,   eddig   tartott  az  idézet  (végre  megtaláltam  valamit  régebbi
írásaimból,  amit  ráadásul  ide  be is tudtam szúrni...), sok ismétlés volt
benne,  de  olyan  szép  kerekre sikerült annak idején, hogy nem volt szívem
kifelejteni eme műből.





                                                                          '>>'
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.