'<<' ''EMBERI KAPCSOLATOK
Emberek között élünk, ha akarjuk, ha nem - illetve tudomásul vesszük vagy
sem - mindig kapcsolatban állunk velük, s ez a kapcsolat nem mindig
felhőtlen (finoman szólva).
Hasonlatként az jut eszembe, amit a féldrágakövek csiszolásáról
hallottam. Vesznek egy marék kavicsot, beleszórják őket egy forgódobba némi
csiszolóporral együtt, és elkezdik pörgetni, rázni. A végeredmény:
gyönyörűen csillogó gömbölyded kövek. A folyamat viszont... Érdemes észben
tartani ezt a képet konfliktushelyzeteinkben. Nem vagyunk tökéletesek,
vannak sérüléseink, félelmeink. A bennünket megbántó, rémítő, taszító
társaink éppen ezekre a pontokra mutatnak rá, nem szándékosan, hanem saját
töréseiknél fogva akadnak belénk. Akárki bánt meg téged (bár nehéz ezt abban
a pillanatban tudatosítani, de előbb-utóbb második természetté válik),
jusson eszedbe, hogy neki is jobb lenne, ha nem szerezne magának újabb
ellenséget. Hogy viselkedésével ennek a kockázatát mégis megteremti, arra
utal, hogy értékrendjében komoly zavarok vannak - vagy döntésének nem
tudatos része szállt ringbe, például őt bántotta meg valaki pár perce.
Megdöbbentő tapasztalatokban lehet részed, ha egy rád támadó embertől
valódi szeretettel kérdezed meg, mi bántja.
Tükrözés. Gyakran előfordul, hogy valakinek nem a tetteivel van
problémám, hanem egész egyszerűen zavar. Zavar a hozzáállása, a hangja,
bármi, nem kell semmi konkrét dolog ahhoz, hogy feszült legyek, ha ott van.
Ilyenkor érdemes egy komoly önvizsgálatot tartani. Neki van egy bütyke,
amibe beleakadok - mivel is? A saját hasonló bütykömmel. Azért zavar, mert
félek, hogy magam is olyan vagyok, lehetek - vagy mert úgy érzem,
viselkedésével szemben teljesen sebezhető vagyok. De... hiszen már logikusan
gondolkodom a helyzetről, és tanulok belőle, éppen tőle, aki annyira zavar.
Inkább bizonyos hálát érezhetek iránta - ha már lerendeztem magamban ezt a
kérdést. Szerintem jobban használható ez a hozzáállás, mint a harag,
feszültség őrizgetése. És soha nem feledhetem, hogy én is hathatok így
másra, de a feszültséget csak szeretettel, őszinteséggel, teljes
kitárulkozással (és csak azzal, nem "én vagyok az okosabb" stílusú
belepiszkálással) segíthetek feloldani.
Negatív átvétel. Érdemes tudni, hogy mindaz, ami negatívumot felveszek,
magamba építek, nagyobb erővel fog rendelkezni általam - hiszen belső
erőáramomban örvényt kelt, mely megsokszorozza hatását. Ez nem marad nyom
nélkül, hiába próbálom magamban tartani, a sok elfojtás betegségekhez
vezethet, ha pedig nem bírom elfojtani, kitör belőlem - de már nem ott, ahol
felvettem. Ha valakit megszidnak valamiért, és ezt ő nem tudja feldolgozni,
feszültsége egy másik helyzetben tör ki belőle, annak a kapcsolatnak a
feszültségét sokszorozva. A második partner indokolatlanul kap támadást, ami
ismét máson fog lecsapódni. Így örökítjük egyre nagyobb körben gondjainkat
(hiszen a feszültség a kitöréstől nem múlik, sőt fokozódhat, tehát nem egy
emberen csapódik le). Ugyanakkor a jó dolgok ugyanígy működnek, egyetlen
gátjuk a negatívhoz való hozzászokás. Ha valaki ok nélkül kapott tőlem egy
jó szót, mosolyt, együttérző kacsintást, egy kis szikrát visz magával, amit
másnak ad - vagy saját énje sötét árnyait pörköli meg vele kicsit - persze
Isten óvjon a segítő szándékú egyenmosolyok tömegétől! Légy vidám és
együttérző, szeresd és értsd meg az életet, és oszd meg mindenkivel önmagad
- s ha ez nem megy, akkor is légy teljesen őszinte. Nem fogsz bántani
senkit, ha elmondod, hogy most nincs minden rendben benned, nem terhelve
másokat problémáddal, de jelezve azt, és mindent megtéve azért, hogy
elmúljon. Fogadj el minden jó szándékú közeledést, de mindig szólj, ha
terhes - aki ezért megbántódik, nem segíteni akart.
A kötélhúzás olyan játék, amit nem lehet egyedül játszani. Ha valakivel
összetűzésbe kerültem, nem csak a másik a hibás, az arány fele-fele, viszont
javítani csak a saját hozzáállásomon tudok. A rólam megfogalmazott véleményt
nem érdemes azonnal szenvedélyesen támadni. Ha tényleg szeretem magam,
kíméletlenül önmagamra vehetem a véleményt, s megvizsgálhatom, mi igaz
belőle - s ott változtatok magamon. Ha nincs meg bennem a magamba vetett
hit, vagy egyből elutasítok és harcba szállok, vagy kritika nélkül átveszem
és magamba roskadok. Kiegyensúlyozott az ember akkor, ha nem igényli senki
jó véleményét, s nem fél a rossztól, mert belső értékrendje szerint él,
melyért életével vállal felelősséget. Jó és rossz vélemény egyaránt ezt a
belső értékrendet segíti továbbfejlődni. Igazság. Konfliktushelyzetbe
harmadikként belépni sem egyszerű. Ha szenvedélyek feszülnek szembe
egymással, akkor mindkét fél igaznak tartja a saját álláspontját. Általában
az egyik félnek igazat adunk és védjük, segítünk neki a másikkal szemben,
pedig ha jobban megfontoljuk, ez sokkal összetettebb kérdés. Ha saját
értékrendemet jónak tartom (s persze, hogy annak, hiszen eszerint élek),
akkor az, akinek nem adok igazat, távolabbi szemszögből nézi a világot, mint
én, sokkal kevésbé tudom megérteni, mik az okai, mint annak, aki mellé
állnék. (Senki nem Isten, így csak a saját látása szerinti igazságot,
jogosságot képviselheti, nem valami "abszolútot". Aki ezt nem látja, komoly
tanulás előtt áll.) Csakis teljesen nyitottan, előítélet nélkül szemlélhetek
másokat, s a messzebbről jött ember többet taníthat nekem, mint a szomszéd;
a furcsa gondolkodású ember többet mutat nekem abból, hogy mi az EMBER, mint
aki hozzám hasonlóan látja a világot. Elítéljük például az erőszakost és
védjük a gyengét, pedig az előbbi - hitem szerint - általam fel nem mérhető
szenvedését torolja meg tévesen, egyre messzebb kerülve annak lehetőségétől,
hogy begyógyítsa fekélyes sebét.
Elvárások. Gondolkodásunk már nagyon hozzászokott a hatás-ellenhatás
törvényéhez. Adunk és elvárunk, kapunk és viszontszolgáltatunk dolgokat.
Pedig mindnyájan megtanultuk már életünk során, hogy sem sorsunk, sem
embertársaink nem így működnek, nem azt, nem úgy kapjuk vissza, mint amire
gondoltunk. Szembenéztünk már azzal, hogy terhes volt valakinek valamilyen
elvárása (szülő - gyermek kapcsolat tipikus problémája), mégis támasztunk
elvárásokat másokkal szemben - például szülőként. Szenvedésünk abból
származik, hogy - talán nem is tudatosan - fontos nekünk a másik véleménye,
amit viszont elvár, számunkra nem lényeges, sőt, terhes. Egészen addig
juthatunk, hogy direkt megtagadjuk a másik értékrendjét, ezzel égetve
magunkban még mélyebbre az ahhoz való ragaszkodást... Mindenkinek megvan a
saját értékrendje, melyet beavatkozással megváltoztatni nem lehet - egyrészt
azonnal védekező helyzetbe kényszeríti a másikat, s ha végül mégis sikerül
megváltoztatni, honnan tudhatnám, hogy az általam beépített érték nem töri-e
szét a rendszer belső harmóniáját. Például megtiltom valakinek, hogy
táncolni járjon, mert az erkölcstelen - és talán ezzel egy valódi tehetséget
semmisítettem meg. Nem vállalhatok felelősséget azért, hogy a "szerintem
helyes" "számára jó" is egyben. Az emberiség írott és le nem írt történelme
"helyesnek" tartott cselekedetek vérfürdőjéről szól. Talán a most megvetett
zsarnokok, diktátorok nem azt tették, ami szerintük, sőt, hatalmas tömegek
szerint is helyes volt?
Kapcsolataink konfliktushelyzetei egyetlen tanítást hordoznak magukban, a
régi közmondást: olyan erős a lánc, mint a leggyengébb láncszeme.
Elvárásokkal lépünk kapcsolatainkba, szépnek és jónak képzeljük el, ahol
társunk olyan, amilyennek szeretnénk. Vajon én is olyan társa vagyok neki,
mint amilyet szeretne? Nem, mert ő zsarnok/figyelmetlen/álmodozó/túl
önálló...
Azt hiszem, hogy az élet olyan, mint a kötéltánc. Bajos fennmaradni a
kötélen, az ember folyton billeg, álmodozik egy társ után, akinek a kezébe
mindig bele lehet kapaszkodni, amikor megingok, segít, na és persze inogjon
meg néha ő is, hogy ne én legyek a balek a csapatban. A probléma csak az,
hogy ha egy kötélen ketten állnak, még nehezebb fennmaradni rajta, hiszen
mozgásaimba, a kötél ingásába már nem csak az én, hanem az ő mozdulatai is
belejátszanak. Nem segítjük, hanem marjuk egymást, néha egész csendes
nyugalomba jövünk, aztán egyetlen mozdulatra széttörik minden - máskor már
csak zavarjuk egymást, de elszakadni nem tudunk, hiszen minden rezdülésem
óhatatlanul eljut hozzá és viszont. Nem volt véletlen, hogy a kapcsolatot
nagy felelősségnek, életre szólónak tekintették, tekintik sok helyen.
Összeforrunk, szét sosem válunk igazán. Igazán jó kötéltáncos pár egymáshoz
is illő, egyedül is jól táncoló emberekből születik. Nem az az együttlét
igazi célja, hogy a mindennapokban valamennyire fennmaradjunk, hanem hogy
egy gyönyörű kis világot hozzunk létre együtt, mely belőlünk származik,
mégis több, mint mi ketten. A Teremtés megismétlése kicsiben.
Nos, eddig tartott az idézet (végre megtaláltam valamit régebbi
írásaimból, amit ráadásul ide be is tudtam szúrni...), sok ismétlés volt
benne, de olyan szép kerekre sikerült annak idején, hogy nem volt szívem
kifelejteni eme műből.
'>>'