'<<' ''ABSZOLÚT ÉS RELATÍV IGAZSÁG (és mellékhatásai)
Ez meg itt az egyik kedvenc témám, körülbelül úgy reagálok rá, mint a
bika a vörös posztóra.
Azt, hogy mögötte ember van, tudom, és nem is zavar, de ha ezt a rongyot
rángatja az orrom előtt, bizony gyakran nekiszaladok - bár sokat szelídültem
már.
Szóval ott tartottam tegnap este, hogy fejlődésem során, mialatt
csecsemőből emberré érek, sokszor szembesülök a "jó" fogalmának válságával,
ekkor sajnos kénytelen vagyok átértékelni eddigi tevékenységemet. Ráadásul
nem tudok megszabadulni attól a belső noszogató hangtól, hogy jót akarjak az
embereknek (elvégre a döntési bográcsba a Teljesség érzékelése mindig
beleönti a maga információit, és ebben bizony a másik ember érzései is benne
vannak...), legfeljebb eltorzítja ezt a tudatos értékelés. Végeredményképpen
valamilyen Abszolút Igazságra vágyom, amelynek birtokában felépíthetek
magamban egy olyan értékrendet, amely minden esetben jó döntéshez segít majd
hozzá, és soha nem fog megváltozni. Aki átélt már egy-két ilyen értékrendi
válságot, tudja, mennyire erős ez a vágy, de az eredményét is láthatom.
Elnézést kérek a példához felhozott emberektől, de ilyenek a most megtértek.
Általában rossz környezetben élnek és/vagy komoly értékrendi válsággal
küzdenek (társadalmilag elvárt és belső igények közötti konfliktus), amikor
találkoznak egy eszmerendszerrel, ami az Abszolút Igazság biztonságát
kínálja nekik. Én nem azt mondom, hogy ez becsapás, vagy akármi hasonló.
Egyszerűen csak félek, amikor szentnél szentebb embereket látok, akik
biztosabbak saját értékeik felől, mint a valódi szentek, akik igenis
vitáztak Urukkal, ezáltal tisztulva meg befogadásához. Az Isten velem, ki
ellenem? - kérdés oké, de vajon én Istennel vagyok-e minden pillanatomban -
mert hogy ő velem van, nem kérdés. Na jó, hittérítés vége.
Amit viszont ennek alapján következtetésként levontam, nem nyerte meg
túlságosan a szimpátiámat az Abszolút Igazság irányában, ez pedig a
következő: a megtalált Abszolút Igazsághoz fűződő erős kötésnek nincs túl
sok köze annak valódi tartalmához, sokkal inkább az önértékelés
megrendíthetetlenségébe vetett reményt tükrözi. Pontosan ugyanakkora
vehemenciával lehet ragaszkodni bármilyen gondolkodási rendszerhez, amely az
Abszolútumot csillogtatja meg hívője előtt - és logikus elemzés helyett
ezzel a hévvel ugrasztja egymásnak a képviselőiket.
Nos, akkor csülökre, Igazság! Több bajom is van veled.
Az (unom kiírni az egész szót, ezentúl AI-nak becézlek - nem, nem
Artifical Intelligence!) AI-ra alapozott gondolkodási rendszer (szerintem)
nem támogatja a fejlődést, a tevékenységet, "állapot"-jellegűvé teszi az
életet "folyamat" helyett. Ezalatt azt értem, hogy az AI egyszerűen két
részre osztja az életet: az megismerése előtti, és az azt követő időre. Amíg
nem ismerem, csak törekszem felé, addig a tevékenységemmel vagyok nagy
gondban. Hiszem, hogy létezik az Abszolút Értékrend, de még nem ismerem.
Bármit tennék is, ott van a szörnyű bizonytalanság, hogy most vajon jót
teszek vagy rosszat ennek mérlegén. Nyugodt szívvel semmit nem csinálhatnék.
Ezután, ugye, megismerem az AI-ot. Hogy Krisnáét vagy Jézusét, a Tórában
vagy a Koránban találom meg - hát a fene tudja, hiszen mindegyik Abszolút.
Vagy nem? Cikkiiii!
Na szóval jön a megtérés, mindegyiknek az elején egy hatalmas nagy
megbocsáttatás érzéssel. Feloldást nyersz az eddigi tévelygésed alól, hiszen
állapotként jelenik meg, hogy ezt nem ismerted, tehát nem vagy olyan rossz -
és ez nagyszerű érzés, erre vártál mindig. Ott van a várva várt abszolút
értékrend, ami arról biztosít, hogy mindig előtted lesz a "jó" minta, neked
erőd mértékében csak követned kell. Ne haragudj meg, kérlek, a kissé
csipkelődő hangért, nem vagyok más, mint egy csavargó, aki bekiabál egy
szépen berendezett családi ház kerítésén: Nekem nem is tetszik!...
Egyszerűen zavar, hogy a modellemből levezethető a vallási rajongás, akár
fanatizmus akkor is, ha az adott ágazat a világon semmit nem ad követőjének.
És jön az a korszak, ami az AI megismerése után van. Az értékrendem
rögzített, változtathatatlan. Az eddigi bizonytalansággal szemben hirtelen
szörnyű bizonyos leszek abban, hogy mit kell tennem (vigyázat, ez nem a hívő
gondolkodás kritikája, az egészen mást jelent - hiszen modellem szerint
minden ember hívő - csupán annak a gondolkodásnak, amely alaptételeit AI-
ként kezeli). Ha eddig a világgal való kapcsolattartásomon szűrő volt, akkor
most vasrács kerül rá. Lehet, hogy sok területen "toleránsabban" viselkedem
- azonban a szellemi felsőbbrendűség (szerintem) rendkívül romboló tudatában
- és persze lesznek olyan pontok, ahol nem tűrök semmilyen ellentmondást.
Szerintem az ateizmus negatív istenhite nem az érvek, magyarázatok
hiányosságából táplálkozik, hanem a hívő ember gondolkodásának ismeretéből,
éppen ezért a hitét AI-ként valló ember számára megközelíthetetlen: ő
magyarázatot, elveket adna, az ateista elfogadást, megértést várna - a végén
általában fenyegetést kap: lesz neked kapsz, amiért így gondolkodsz. Na
ettől aztán senki nem fog megtérni...
Az én elképzelésemben a fejlődés alapja, hogy az ember folyamatosan
kérdőjelezi meg értékrendjét, és el tudja viselni a fájdalmat, amit annak
állandó változása okoz (ezzel nyer magyarázatot, hogy egy olyan rendszer,
amely meg tudja kerülni a fájdalmat, vonzóbb, még ha arról az egyébként is
ködös és feltevéseken alapuló "fejlődésről" le is kell mondani érte). Itt
azonban egy halálig, sőt azon túl vezető értékrendet kapsz, nincs más
dolgod, minthogy cselekedeteiddel követni igyekszel azt. Erre aztán el is
megy minden energia, mivel a belső mechanizmusok részleges feltárása miatt a
döntések nem követik ezt az értékrendet. Sebaj, ezzel létrejött egy egész
életre való program: küzdelem önmagammal a bennem levő tisztaságért.
Garantált patthelyzet halálig, hiszen önmagammal szemben (szerintem) nem
győzhetek.
Vajon az öngyilkos, aki totális fizikai győzelmet aratott önmaga felett,
győztes? Ugyanannak a harcnak győztese és vesztese lehetek-e?
Vájtfülűbbeknek: milyen egy kézzel tapsolni? Vagy másként: állandó
kompromisszumos megoldásokban élek "elfogadható" és "leküzdendő"
tulajdonságaim között, ahelyett, hogy egységként szemlélném a működését.
Ja, majdnem elfelejtettem: azt hiszem, tulajdonképpen az is törvényszerű,
hogy az ember valamely vallásban vagy kinyilatkoztatásszerűen elfogadott
filozófiai irányzatban (tehát külső forrásban) találja meg az AI-ot. Ennek
az az oka, hogy ha tényleg lelkiismeretesen kutat, vizsgál, ráébred arra,
hogy a valóság általa tudatosan felfogott része nem teljes, és nem is lesz
az sohasem, korábbi élményei és azok értelmezése mindig befolyásolják.
Szembesül azzal a helyzettel, hogy mindig vannak emberek, akik képesek
valamilyen régóta vizsgált, ronggyá elemzett kérdésére teljesen új és
igaznak tűnő választ adni. Ezt a dolgot lehet feldolgozni a két szokásos
módon: vagy magamban keresem a válasz elkerülésének okát, vagy megszokom,
hogy a választ külső segítséggel kapom meg. Az előbbi gondolkodása relatív
(számomra jelen pillanatban jó, mert használható) igazság-fogalmat rejti,
míg a második két cselekvésre vezethet. Az egyik szerint életem végéig
keresem magamban az igazságot, de sohasem találom meg, hiszen mindig is
bennem van, de törekvésem során tudatos megragadását és nem lényem
átformálását használom eszközül. Más esetben pedig találok magamnak
valamilyen vallást, szektát, gondolkodási irányzatot, gurut, bármit. Ők
ugyanis isteni kinyilatkoztatásra, közvetlen kapcsolatra vagy isteni
bölcsességű vezetőkre hivatkoznak. Persze lehet szerencsém is, hiszen vannak
tiszta lelkű követői minden irányzatnak, akik - a legnagyobb meglepetésre -
az önállóságot, szabad gondolkodást verik a bizonyításra, vezettetésre,
eredményekre akárcsak tudat alatt vágyó tanuló fejébe. Összefoglalvást:
neveltetésünk, társadalomhoz való idomíttatásunk során (amit szintén nem
bélyegzek "rossznak", inkább szükséges állapotnak) külső dolgokhoz kötődik
értékrendünk. Ez vagy megmarad az anyagi dolgok szintjén, vagy kap valami
szellemi töltést, és valamilyen "belső igazság" hordozói leszünk. Az
értékrend a létező legfontosabb dolog számunkra, mert ennek segítségével
bizonyítjuk, hogy életünk nem csupán hiba, vagy véletlen, hanem azért inkább
jó, mint rossz dolog volt eddig, és lesz ezután. Ha ebben megrendül a
hitünk, az - nem tréfa - halálos fenyegetés, hiszen elvész a hitünk abban,
hogy érdemes tovább élnünk ebben a világban, ahol ráadásul nem is érezzük
jól magunkat (a válságban került értékrend alapvető tünete, hogy hirtelen
felszínre bukik minden rossz, amit tettem és amit velem tettek - naná, hogy
csúf a világ is ilyenkor...) Ebből egyetlen dolog következik: tiszteld a
másik ember értékrendjét, igyekezz minél mélyebben megérteni azt, még akkor
is, ha a tiéddel ütközik. Miért? Mert óvatlanul betévedni gondolkodásának
arra a területére, amit ő az életének középpontjaként tart számon, nem bölcs
dolog. Nem is tudni róla, hogy szavaim a másik embert végzetesen sarokba
szorították - nos, ez veszélyes dolog. Tudhatod, hiszen élete védelmében a
legjámborabb jószág is nagyon kemény dolgokra képes - vagy elég hasonló
esetekre emlékezni a saját életemből - mondjuk felidézni a dühöt, amivel az
ember képes elütni a "jószándékkal", de inkább leereszkedéssel felé nyújtott
segítő kezet.
Ennek a hozzáállásnak segít a "relatív igazság", amely feltételezi, hogy
a velem szemben állónak, a maga értékrendje szerint igaza van, ugyanúgy,
ahogy bármit teszek, nekem is. Ahhoz, hogy a másik embert meg tudjam
közelíteni, az a feladatom, hogy saját lényemet megtisztítsam, tudatos
értékrend nélkül a belőle sugárzó hatásra cselekedjem, amely alapján
ilyenkor már nem tudom minősíteni. Nem lesz jó vagy rossz, egyszerűen vagy
látok magam számára olyan lehetőséget, amellyel a segítségére lehetek
(ezáltal örömet okozva magamnak), vagy sem, és akkor elhagyom a környezetét.
És ezért harapok az AI-ra, mert éppen az ellenkezőjét várja el
követőjétől: ha bármi kis rést lát a másik ember értékrendjén,
önértékelésén, beavatkozó jelleggel nyomul előre, és őszintén meglepődik, ha
orcáján szöges bakancs csattan (nem túl szép poén, de már olyan régen nem
lazítottam...) - ettől persze még felsőbbrendűbbnek érzi magát majd, ha
magához tér.
Na azt hiszem, most már elkezdtem körbe-körbe járni, úgyhogy abbahagyom.
'>>'