'<<' ''BŰNBEESÉS
(Kellett ez nekünk?)
Az előbb leírt szép és tiszta világról szóló mondatokat természetesen
valószínűleg úgy fújja el egy komolyabb érzelmi konfliktus, mint tollpihét a
szélvihar. Mi marad utána? Egy kép arról, hogy létezik boldogság, nyugalom,
szeretet - valahol máshol. Itt és most fájdalom van, félelem van, erőszak
van, halál van. Az ember ezt mindig megpróbálta valahogy egyetlen képpé
összehozni, vallás és filozófia egyaránt. Az egyik lehetőség a bűnbeesés. Jó
volt és jó lehetett volna számunkra a világ, ha nem hibázunk. Az én fejemben
ez nem így áll össze, mert egyszerűen nem szimpatikus az a kép, hogy Isten
csinál valamit, aztán mi eltoljuk, mire ő összecsapja a kezeit és kipaterol
minket a Paradicsomból. Szokásos kérdés, hogy minek rakta oda azt a két fát,
vagy minek adott nekünk szabad akaratot? Miért kísértett meg minket (ha nem
rakja az első pár orra elé a két fát, hát korzózhatott volna a kígyó, amerre
látott, ha nincs alma, nincs bűnbeesés...)
Lehet, hogy más Istene téved, az én Istenembe ez nem fér bele. Pláne, ha
tudja a jövőt (időtlensége folytán), hibázhat-e? Á, ez nekem nem tetszik. A
fa a jó és rossz tudásának a fája, nem csak úgy általában a tudásé. A
kiűzetés nekem rövid példabeszéd arról, hogy az ember felvállalja a
dialektikus (jó és rossz oldalra bontott) gondolkodást, világképet, így nem
érezheti a teljességet, az abban rejlő hatalmas erőt, hanem maga kénytelen
megteremteni ebben a megosztott világban, kicsi kertecskében annyit, amennyi
a fennmaradásához éppen elegendő (itt most szeretetről, Erőről beszélek).
Azt hiszem, lehetne még vesézgetni ezt a példabeszédet, a kinti életről és a
visszavezető út őrzéséről, de nem szeretnék itt hirtelen bibliamagyarázóvá
előlépni, ahhoz túl keveset tudok róla. (Meg persze óvatos gyerek vagyok,
nem szeretném, ha valakibe nagyon belegázolnék).
A másik lehetőség (sokféle vallás sokféleképen játszik vele), hogy itt
kérem most a jók és rosszak között nagy bunyó van, azért nem szép a világ. A
gonosz Krampusz és a Jóisten mintha egyenlő felekként szerepelnének a
partiban, persze ezt azzal lehet magyarázni, hogy a csúfok tisztességtelen
eszközöket használnak, a jók meg irgalmasak még velük szemben is. Nos,
lehet, hogy így van, nekem azonban ez a megközelítés szintén kukacos. Olyan
érzést kelt bennem, mintha egy ismeretlen gyümölcsöt vizsgálnánk
kétféleképpen. Az egyik azt mondja, hogy nézzük meg ezt a gyümölcsöt, mint
valami ismeretlent. Szagoljuk meg, kóstoljuk meg, elemezzük, mert sok újat
fogunk megtanulni belőle. Másik esetben azt is mondhatjuk, hogy ismerjük az
almát, a körtét meg a barackot. Ez a gyümölcs úgy néz ki, mint az alma,
olyan szaga van, mint a körtének, és barackízű. Körülbelül.
Ezt az utóbbit érzem ki minden olyan megközelítésből, ahol Isten (vagy
akár egy jó szándékú Szellemi Hierarchia) igyekszik segíteni valamit
rajtunk, harcol, politizál, satöbbi. Saját megosztott szemléletmódomat
rákényszeríthetem a Felsőbb Világra, de nekem gyanús, ha annak megértése nem
újfajta megközelítést, hanem nevek és szerepek megjegyzését jelenti. Az
"amint fent, úgy lent" megállapításnak hasznosabb értelmezése számomra az,
hogy bennem Isten lakik, és láthatom őt bennem addig a szintig, ameddig
eljutok, mint az, hogy a fenti világ ugyanolyan, mint a mienk, csak mások a
nevek. Az a megközelítés, amely szerint magamat szabhatom át azért, hogy
többet láthassak a világból, közelebb áll hozzám, mint az, hogy átszabom a
világot saját képemre és hasonlatosságomra azért, hogy megérthessem.
Szóval ennyi kalandozás után azt kell mondjam, nem tetszik az az
elképzelés, hogy bűnös vagyok (de most nem fogok leállni egy képzelt
kereszténnyel vitatkozni arról, hogy mit csinált Jézus a kereszten).
Viszont nem vagyok tökéletes, és mindig lesznek új feladatok és
tanulságok az életemben, amit örömmel fogadok, és nem azért szeretnék "jót"
tenni, hogy valami számlát egyenlítsek, hanem mert jólesik megtennem. És be
kell vallanom, ez sokkal jobban motivál, mint az, hogy mennyit törlesztettem
eddig és mi van hátra belőle.
Ez azonban valahol az öntörvényűséget rejti, igen. Évszázadokon át verte
az egyház az emberek fejébe azt, hogy bűnösök, hatalmas tartozásuk van
Jézussal szemben és a legjobb, amit tehetnek, hogy nagyon-nagyon jó
gyermekei lesznek az "Anyaszentegyháznak" (ami közben igencsak úgy
viselkedett mint egy... hmm.) Hogy változhatott ilyenné egy mezítlábas,
szeretettel teli, boldog és segítőkész vándorpróféta tanítása?
Miért tette azt, amit tett? Ha elérném az ő szintjét, tudnám - és nem
beszélnék róla, hiszen ő magáért beszélt; ha pedig nem értem el, ugyan mit
tudhatok róla? De persze ebben a kérdésben is lehetett jó kis vérfürdőket
rendezni... Szegény, ha tudta, hogy mennyi szenvedést fognak okozni az ő
nevében, nem is igen aggódhatott a saját halála miatt.
Már megint kalandozok. A lényeg: szerintem a világ Isten szándéka szerint
való (vigyázat, relatív fogalmazás, személyességet és szándékot tételeztem
fel!), vagy más fogalmazás szerint: ha a világ szólni tudna, szintén ezt
mondaná: Vagyok, aki vagyok. Sokkal építőbbnek tartom azt a gondolatot, hogy
nehéz feladatot kaptunk mindnyájan önmagunkban, és minden erőnkre szükségünk
lehet, hogy alkalmasakká váljunk a megtételére, mint azt az ötletet, hogy
valamikor nagyon eltoltuk, és most aztán takaríthatjuk a szemetet. Szerintem
nem érdemes önostorozó gondolatokkal gyengíteni magam és felpislogni valaki
nagy és segítőkész lényre, jobb talpra állni és hinni abban, ami a legtöbb
erőt adja nekem - ha tévedek, úgyis falnak megyek. Na azt hiszem nincs mit
félnem attól, hogy túl komoly lesz ez az írás, de legalább sikerült jól
megkutyulnom. Sebaj, ezek jutottak az eszembe... '>>'