'<<' ''A SZERETET
Ez a Szeretet nem az az elcsépelt, unalmas szó, amit hétköznap
használunk. A legegyszerűbb mód az attól való megkülönböztetésre az, hogy
megkérdeztem magam, van-e ennek ellentéte. Nincs. A világ számomra (egy
ugrás Kínába) a jin-yang szimbólummal nagyon sikeresen megfogalmazható, apró
kiegészítéssel. Azok a dolgok, amik számomra, tudatos énemnek felfoghatók, a
fekete és fehér mezőkben vannak, mert saját értékrendem arra vezet, hogy
felosszam a világ dolgait. A dialektika szépsége és alapfeltevése, hogy a
világ egymást állandóan befolyásoló, kiegészítő ellentétes erők küzdelmének
eredménye. Ha egy szemüvegen keresztül minden zöld, általában azt gondoljuk,
hogy a szemüveg zöld, nem pedig a világ.
Szerintem azért fedezzük fel mindenben az ellentéteket, mert mi hordjuk
magunkban azt. Ezzel nem azt mondom, hogy ez a módszer hibás, hiszen mivel
mi magunk "megosztottak" vagyunk, ezért a világ megosztottságát feltételező
elmélet sikeresen emésztheti elő számunkra annak jelenségeit. Hű, de
elkanyarodtam.
Szóval azok a dolgok viszont, amik tudatos énem felett állnak, a
szimbólum legfontosabb, legjobban látható, így ügyesen elrejtett részéhez, a
körhöz tartoznak.
Az a szeretet, erősítő, változtató, ugyanakkor pusztító kapcsolat, ami a
"részek" között van, teljes. Hiszen a sejtek születnek és elmúlnak minden
pillanatban, az egész számára tudatlanul - ugyanakkor a legveszélyesebb
betegsége embernek és világnak egyaránt, amikor a rész halhatatlan akar
lenni (akinek nem ismerős, ezt a jelenséget ráknak hívják). Az Erő a
teljesség létét szolgálja, ezen belül az időhöz kötött résznek a szép
születést, az erőben teljes életet és a szép elmúlást adja, mert az időhöz
kötött "rész" így teljes. (Nem vágyom a halálra, de sokkal jobban rühellném
a halhatatlanságot. Nem beszélve az örök fiatalságról - persze erről most
még könnyen beszélek, de tényleg szeretnék kicsit bogaras, de azért
szeretetreméltó bácsi is lenni egyszer.) Addig, amíg ezt az erőt dialektikus
szemüveggel nézem, létezik szeretet, gyűlölet, közömbösség. Ha az egészre
figyelek, csak én változom. Szeretetet érzek akkor, amikor arra megyek,
változom, amerre az Erő vezet engem. Harmóniában vagyok a világgal, minden
szép és jó, még Isten is. Aztán jönnek csapások, amiket "nem érdemeltem", és
rögtön elfordult tőlem Isten, haragszik rám. Tarthatom ezért rossznak őt (és
ez még a jobbik eset néha, mert akarok juszt is talpra állni), vagy saját
magamat (és sajnálhatom vagy utálhatom magam, ameddig csak jólesik). Pedig
nem történt más, csak a változás ideje jött el számomra - vagy egy másik
ember, lény számára. Valami most beleütközött bennem a Világba, és ez a rész
érzi, hogy nincs ereje a világot megváltoztatni. Ha ragaszkodom hozzá,
legyen ez érzés, gondolat, bármi, egy haldoklót tartok életben saját
erőmmel.
Ha elengedem, meghal, én viszont könnyebbé, erősebbé leszek általa.
(Erről azért fogok még írni, de itt most a Szeretetről van szó). Ja és itt
van a közömbösség. Igen, a szervezet szó nélkül fogadja el jelenlétemet,
fájdalom nélkül a megfelelő időben való elmúlásomat. Közvetlenül tehát
közömbös. Ugyanakkor képes vagyok (ez nem vicc, tényleg megvan rá a
lehetőség) - tudatomnak, gondolkodásomnak megfelelő szinten érezni,
összekapcsolódni az egésszel, és sokkal többet kapok, mint vártam. Nemrég
például hosszú távot bicikliztem (néha muszáj nekem ilyen diliket csinálni),
és esett az eső. Persze bennem van az, hogy Erő, meg hatalom, elkezdtem
foglalkozni azzal, hogy mi a fenének kell éppen most esnie az esőnek. Aztán
hirtelen fordult a kocka. Azt kívántam, hogy képes legyek boldogan elfogadni
az esőt, mert a fák olyan szépek és boldogok, amikor esik, mert érzik a
szeretetet és gondoskodást. A következő pillanatban majdnem leestem a
bringáról, sírni és nevetni akartam egyszerre, akkora erővel talált el
valami furcsa boldogság-szerűség. Mintha megajándékoztak volna saját
boldogságukkal, persze ez nem így igaz, csupán elfogadtam az övéket
magaménak. Persze ez nem változtatott azon, hogy bőrig áztam, és nem
rajongok az ilyesmiért.
Azt hiszem, most ez a fejezet ilyen rövid marad, de nem baj, mert valahol
az összes többiben sem lesz másról szó.
'>>'