Dimenzió #25

Az örökkévalóság pillanatai

(filozófia)

'<<'                                ''SZERELEM

   - Mester,  régen  jártam  itt  utoljára,  és közben sok minden  változott
bennem.

   - Mit szeretnél most elmesélni nekem?

   - Tudod,   sokat   gondolkodtam   az   egyik    legfontosabb   dolgon:  a
párkapcsolaton,  szexualitáson.  Mindig  zavarba  hozott  ez  a kérdés, mert
teljesen ellentmondó dolgokat olvastam és vele kapcsolatban. Nagyon sok írás
tartalmaz teljes tiltást erre, főleg azok számára, akik a szellemi fejlődést
választják, és még több olyan van, amelyik az önkielégítést nehezményezi. Az
előbbit gondolatban, az utóbbit testileg nem voltam képes igazán elfogadni.

   - Finom  a  fogalmazás,  dicséretet  érdemel.  De  mit  akarsz  mindebből
kihozni?

   - Nem  tudom,  mester.  Á,  dehogynem.  Hirtelen olyan világos lett  ez a
kérdés. Ha egy nappal ezelőtt beszélgetünk erről a témáról...

   - Nos, akkor tegnap van. Mit akarsz mondani?

   - Tudod  mester,  ez  az  a terület, ahol úgy érzem, igen komoly  törések
vannak  bennem.  Egyáltalán  nem  érzem ebből a szempontból normálisnak azt,
ahogy  élek.  Mester,  én  fejlődni  szeretnék,  és  ha  alkalmas vagyok rá,
segítséget  nyújtani  másoknak.  De mi van, ha teljesen rossz úton járok, és
csak  ártani  tudok?  Állandó  figyelmeztetésként  ég bennem, hogy nem tudok
társat  találni  magamnak,  nem  tudom  ugyanakkor olyan szinten fegyelmezni
magam,  hogy  ne is vágyakozzak rá. Számomra nem valós az a gondolati szint,
ahol nem igénylem a testiséget, mégsem tudom megalkotni a környezetet hozzá.


   - Miért nem? Nem tudnál találni magadnak senkit? Sohasem találtál?

   - Egy  barátnőm  volt. Másfél évig voltunk együtt, ma is nagyon  szeretem
őt,  majdnem  ugyanúgy,  mint akkor. Nagyon sokat kaptam tőle, önbizalmat és
erőt,  ami  ma  is  velem van. Furcsa viszont, hogy az egésszel kapcsolatban
"lejátszott  szerep" érzésem van. Egészen kis koromban volt egy képem arról,
hogy együtt leszek egy lánnyal, és fogok együtt élni vele úgy is, hogy nincs
közöttünk   kapcsolat.   Önmegvalósító   jóslat  volt?  Nem  voltam  annyira
közvetlen, nem adtam át magam annyira, hogy tényleg közös legyen az életünk?
Valószínű.  Mindenesetre  ha  elmúlt,  hát nem volt "az". Olyan érzésem van,
mintha  egy  barátságnak  adtunk  volna  túl  nagy hangsúlyt. Talán bizonyos
szempontból barátokként közelebb voltunk - vagyunk? - egymáshoz, mint akkor.
Azóta? Vonzódok az emberekhez, mert szépnek tartom őket. Gyakran érzem, hogy
egyes  lányok  esetében ez fizikai felhangot is tartalmaz, az üres kapcsolat
gondolata  viszont  megrémít.  A vágy néha megmarad, de csak annyi a hatása,
mint  a  festett  oroszlánnak.  Ha  pedig közelebbről is megismerek valakit,
akkor  a  barátság  érzése  jóval  erősebb annál, hogy szükségét érezzem más
jellegű   közeledésnek.   Vágyok   a   másik   ember   bizalmára,   szellemi
kitárulkozására.  Ott  akarok  lenni,  ha segítségre szorul - de semmi több.
Gondolati exhibicionista vagyok, és szeretem elérni, ha a másik is feladja a
tartózkodását, megfogjuk egymás kezét - és vége, mindenki megy a maga útján.
Néha   kicsit   perverznek,   kegyetlennek   érzem  magam  emiatt.  A  testi
kapcsolatban   pedig   soha   nem   tudtam   feladni   bizonyos  bűntudatot,
tartózkodást. Talán az "ez nem az" érzés miatt?

   - Mi ez az érzés?

   - A  régi  "házasság  előtt  tilos"  bélyeg? Nem... de valahol mégis  az.
Lehet,  hogy  ez  elég  komoly  következtetéssé  növi  ki  magát... Szóval a
házasság által szentesített testi kapcsolatot végleges döntés előzi meg, az,
hogy egymáshoz tartozunk, életünk végéig. Kicsit melodrámai hangzású, de sok
általam  komolyan  vett  dolognak  van  "romantikus  felhangja". Most kicsit
fordított  a  helyzet,  még a házasság is nagyobbrészt formalitás, a legtöbb
testi  kapcsolat  pedig nem más, mint túlhevített barátság, rosszabb esetben
még  annyi  sem.  Ezen az alapon még az is elfogadható, hogy homoszexuálisok
házasságot köthetnek.

   - És erről mit gondolsz?

   - Mester,  remélem abból már kinőttem, hogy értékrendem bármilyen  elemét
másokra  kényszerítsem,  vagy ennek alapján megítéljek egy másik embert. Van
egy  barátom,  akivel  nagyon  jó  társak vagyunk. Testi kapcsolatot viszont
kizárólag  lánnyal  tudok  elképzelni. Hiszek abban, hogy ha létezik a másik
felem  valahol  a  világban,  akkor  az  lány.  De még milyen! Szóval "az" a
kapcsolat  magában  hordozza a gyermeket, az együttes fejlődést, mindent. Ha
valakinek  a  testi  kapcsolat  nem ezt jelenti, akkor természetes, hogy nem
erre  a  következtetésre  jut.  Lehet,  hogy neki van igaza, hiszen elég sok
nyavalygásba  kerül  nekem  a jelenlegi álláspontom. Ez olyan, mint az, hogy
nem  eszem  húst.  Nem mondom, hogy rossz a hús, nem vagyok Superman ettől a
szokástól,  sőt,  van még mit fejlődnöm egészség terén is. Azt viszont, hogy
más  ne  egyen húst, végképp nem mondom. Legfeljebb mesélhetek neki arról az
érzésről,  ami  engem  zöldzabálóvá  tett,  és  nevethet rajtam a "növény is
élőlény" típusú kijelentésekkel. Hát a testi kapcsolattal ugyanígy van.

   - De mitől félsz? Mi az, ami annyira zavar, hogy még az egyik  legerősebb
ösztön hatását is szétrúgja benned? Nagyon komoly bibinek kell ott lenni...

   - A veszteségtől félek, mester. Félek attól, hogy nem tudom  elviselni...
Jaj!  Hazudok.  Ez  egy  jól  megfogalmazott  kép, ahol én vagyok a szenvedő
alany, aki mindent elveszített, hogy megtanuljon nem hinni az álmokban. Nem.
Attól  félek,  hogy kevésnek bizonyulok. Hogy nem tudom testileg és lelkileg
azt  nyújtani,  amit  megérdemel  az  az  ember,  aki velem együtt éli le az
életét. Hogy csak mellette leszek és nem vele, hogy nem veszem észre, ha fáj
neki  valami.  Én ezt sok éven át tettem így. Elmentem a jelek mellett, mert
nem  éreztem  magamban  az  erőt  a segítésre, nem is akartam segíteni, csak
elvárásaim   voltak.   "Normálisnak"   nevezhető,   mégis   teljesíthetetlen
elvárásaim. Ez az! Most érzem, hogy jó helyre nyúltam. Ez is nagyon jellemző
rám:  félek  attól, hogy megkapom a lehetőséget arra, amit szeretnék. Szinte
minden  ilyen  esettel  kapcsolatban  az él bennem, hogy rosszul használtam.
Persze  tudom,  hogy  ez az érzés az egyetlen, ami képes rábírni engem arra,
hogy  saját  falaimon  keresztül  lássak,  mert  jobban  fáj, mint például a
sértés, amelyre visszavágnék. Örülök, hogy tudtam sírni hétköznapi dolgokon,
ha eszembe jutott, hogy tanulásomért a legnagyobb árat mások fizették.

   - Most önvád és hasonlók jönnek?

   - Nem.  Ha  elég  jó  leszek, talán alkalmam lesz valamennyit  továbbadni
másoknak abból, amit kaptam.

   - Úgy legyen. Na és most mesélj arról a nagy változásról.

   - Érdekes.  Állandó  kérdés  volt  számomra  az,  hogy miért  rendelkezem
ennyire   minimális   önkontrollal   a   testi   dolgok   terén.  Persze  az
elképzelésemből   az   következik,   hogy  egyszerű  az  ok:  az  önkontroll
beleütközik  valamibe bennem, amivel nem tud mit kezdeni, úgy száll el, mint
egy papírcsákó. Csakhogy nem tudtam a megoldási utat, hiszen ha fenntartom a
kontrollt,  nem  látok  mögé,  ha  tudatosan  elhagyom,  akkor  megint  csak
megtagadtam  valamit  magamból,  és  az  ebben  az  állapotban talált válasz
törvényszerűen hibás lesz. Most azonban a jelek szerint jó eszközre akadtam.
Olyan  "szellemi feladatot" tűztem magam elé, amelyhez (a jelek szerint) nem
volt  elég  erőm.  Az  eredmény a kontroll pillanatnyi (néhány órás) kiesése
volt.  Persze  némi véletlen egybeesés is van a dologban: egy nappal ezelőtt
írtam egy levelet, amelyben éppen szerepelt az a felfordulás, amelyet az "Ő"
hatására  elvárok magamban, ma pedig a nekem legszimpatikusabb filmszínésznő
egyik  filmjét  játszották  a TV-ben. Az eredmény: totális káosz. Képzelj el
engem,  amint  tizenéves kamasz módjára beleesek egy szereplőbe. Koncentráló
képesség  a  nulla  alatt, képek és mesék az agyam összes zugában, ötletek a
kapcsolat  keresésére.  Példának  okáért  percekig ültem a földön egy pokróc
alatt,  csendesen suttogva, hogy "szétestem". Tényleg azt éreztem. Hát ettől
félek  én, kedves mester. Azóta helyreálltam, bár az igazat megvallva nem is
volt  olyan  nagy  kedvem  hozzá  -  és még mindig kíváncsi vagyok, hogy mit
szólna hozzám. Hehe. A lényeg viszont az, hogy egy pillanat alatt úgy borult
fel  ez  a  gondosan  kiegyensúlyozott  gondolkodó  rendszer, mint egy orron
pöckölt  ólomkatona,  és  ami  felborította, az a saját, irányíthatónak vélt
erőm  volt.  Az  egész  olyan,  mint  amikor  szalvétából  hajtott háromszög
segítségével "irányítanám" a csapból csepegő vizet. A szalvéta átázik, mégis
ad  bizonyos  illúziót  arra  nézve,  hogy  a  víz ilyen módon terelhető. Ha
viszont  megnyitom  a  csapot,  hát  oda az álom. Kicsit nagyobbra emeltem a
mércémet, és rögtön kibuktam.

   - Sebaj. Nem úgy ismerlek, hogy ha egyszer megérezted az ízét, abba tudod
hagyni.

   - Nem  is.  Egyrészt  szuper  volt  -  főleg így visszatekintve, másrészt
tényleg meg akarom csinálni azt a dolgot (ami nem más, mint ennek a könyvnek
a  harmadik  része,  a  címek már itt vigyorognak efölött a szöveg fölött. A
kunszt,   hogy  egyvégtében  szeretném  legyűrni.  Beszúrás  későbbről:  nem
sikerült...  És  még későbbről: hinnéd-e, hogy most, amikor a befejezés után
utoljára  átolvasom  a könyvet, éppen három napja házas ember vagyok, és ezt
egyáltalán nem bánom?









                                                                          '>>'
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.