'<<' ''SZERELEM
- Mester, régen jártam itt utoljára, és közben sok minden változott
bennem.
- Mit szeretnél most elmesélni nekem?
- Tudod, sokat gondolkodtam az egyik legfontosabb dolgon: a
párkapcsolaton, szexualitáson. Mindig zavarba hozott ez a kérdés, mert
teljesen ellentmondó dolgokat olvastam és vele kapcsolatban. Nagyon sok írás
tartalmaz teljes tiltást erre, főleg azok számára, akik a szellemi fejlődést
választják, és még több olyan van, amelyik az önkielégítést nehezményezi. Az
előbbit gondolatban, az utóbbit testileg nem voltam képes igazán elfogadni.
- Finom a fogalmazás, dicséretet érdemel. De mit akarsz mindebből
kihozni?
- Nem tudom, mester. Á, dehogynem. Hirtelen olyan világos lett ez a
kérdés. Ha egy nappal ezelőtt beszélgetünk erről a témáról...
- Nos, akkor tegnap van. Mit akarsz mondani?
- Tudod mester, ez az a terület, ahol úgy érzem, igen komoly törések
vannak bennem. Egyáltalán nem érzem ebből a szempontból normálisnak azt,
ahogy élek. Mester, én fejlődni szeretnék, és ha alkalmas vagyok rá,
segítséget nyújtani másoknak. De mi van, ha teljesen rossz úton járok, és
csak ártani tudok? Állandó figyelmeztetésként ég bennem, hogy nem tudok
társat találni magamnak, nem tudom ugyanakkor olyan szinten fegyelmezni
magam, hogy ne is vágyakozzak rá. Számomra nem valós az a gondolati szint,
ahol nem igénylem a testiséget, mégsem tudom megalkotni a környezetet hozzá.
- Miért nem? Nem tudnál találni magadnak senkit? Sohasem találtál?
- Egy barátnőm volt. Másfél évig voltunk együtt, ma is nagyon szeretem
őt, majdnem ugyanúgy, mint akkor. Nagyon sokat kaptam tőle, önbizalmat és
erőt, ami ma is velem van. Furcsa viszont, hogy az egésszel kapcsolatban
"lejátszott szerep" érzésem van. Egészen kis koromban volt egy képem arról,
hogy együtt leszek egy lánnyal, és fogok együtt élni vele úgy is, hogy nincs
közöttünk kapcsolat. Önmegvalósító jóslat volt? Nem voltam annyira
közvetlen, nem adtam át magam annyira, hogy tényleg közös legyen az életünk?
Valószínű. Mindenesetre ha elmúlt, hát nem volt "az". Olyan érzésem van,
mintha egy barátságnak adtunk volna túl nagy hangsúlyt. Talán bizonyos
szempontból barátokként közelebb voltunk - vagyunk? - egymáshoz, mint akkor.
Azóta? Vonzódok az emberekhez, mert szépnek tartom őket. Gyakran érzem, hogy
egyes lányok esetében ez fizikai felhangot is tartalmaz, az üres kapcsolat
gondolata viszont megrémít. A vágy néha megmarad, de csak annyi a hatása,
mint a festett oroszlánnak. Ha pedig közelebbről is megismerek valakit,
akkor a barátság érzése jóval erősebb annál, hogy szükségét érezzem más
jellegű közeledésnek. Vágyok a másik ember bizalmára, szellemi
kitárulkozására. Ott akarok lenni, ha segítségre szorul - de semmi több.
Gondolati exhibicionista vagyok, és szeretem elérni, ha a másik is feladja a
tartózkodását, megfogjuk egymás kezét - és vége, mindenki megy a maga útján.
Néha kicsit perverznek, kegyetlennek érzem magam emiatt. A testi
kapcsolatban pedig soha nem tudtam feladni bizonyos bűntudatot,
tartózkodást. Talán az "ez nem az" érzés miatt?
- Mi ez az érzés?
- A régi "házasság előtt tilos" bélyeg? Nem... de valahol mégis az.
Lehet, hogy ez elég komoly következtetéssé növi ki magát... Szóval a
házasság által szentesített testi kapcsolatot végleges döntés előzi meg, az,
hogy egymáshoz tartozunk, életünk végéig. Kicsit melodrámai hangzású, de sok
általam komolyan vett dolognak van "romantikus felhangja". Most kicsit
fordított a helyzet, még a házasság is nagyobbrészt formalitás, a legtöbb
testi kapcsolat pedig nem más, mint túlhevített barátság, rosszabb esetben
még annyi sem. Ezen az alapon még az is elfogadható, hogy homoszexuálisok
házasságot köthetnek.
- És erről mit gondolsz?
- Mester, remélem abból már kinőttem, hogy értékrendem bármilyen elemét
másokra kényszerítsem, vagy ennek alapján megítéljek egy másik embert. Van
egy barátom, akivel nagyon jó társak vagyunk. Testi kapcsolatot viszont
kizárólag lánnyal tudok elképzelni. Hiszek abban, hogy ha létezik a másik
felem valahol a világban, akkor az lány. De még milyen! Szóval "az" a
kapcsolat magában hordozza a gyermeket, az együttes fejlődést, mindent. Ha
valakinek a testi kapcsolat nem ezt jelenti, akkor természetes, hogy nem
erre a következtetésre jut. Lehet, hogy neki van igaza, hiszen elég sok
nyavalygásba kerül nekem a jelenlegi álláspontom. Ez olyan, mint az, hogy
nem eszem húst. Nem mondom, hogy rossz a hús, nem vagyok Superman ettől a
szokástól, sőt, van még mit fejlődnöm egészség terén is. Azt viszont, hogy
más ne egyen húst, végképp nem mondom. Legfeljebb mesélhetek neki arról az
érzésről, ami engem zöldzabálóvá tett, és nevethet rajtam a "növény is
élőlény" típusú kijelentésekkel. Hát a testi kapcsolattal ugyanígy van.
- De mitől félsz? Mi az, ami annyira zavar, hogy még az egyik legerősebb
ösztön hatását is szétrúgja benned? Nagyon komoly bibinek kell ott lenni...
- A veszteségtől félek, mester. Félek attól, hogy nem tudom elviselni...
Jaj! Hazudok. Ez egy jól megfogalmazott kép, ahol én vagyok a szenvedő
alany, aki mindent elveszített, hogy megtanuljon nem hinni az álmokban. Nem.
Attól félek, hogy kevésnek bizonyulok. Hogy nem tudom testileg és lelkileg
azt nyújtani, amit megérdemel az az ember, aki velem együtt éli le az
életét. Hogy csak mellette leszek és nem vele, hogy nem veszem észre, ha fáj
neki valami. Én ezt sok éven át tettem így. Elmentem a jelek mellett, mert
nem éreztem magamban az erőt a segítésre, nem is akartam segíteni, csak
elvárásaim voltak. "Normálisnak" nevezhető, mégis teljesíthetetlen
elvárásaim. Ez az! Most érzem, hogy jó helyre nyúltam. Ez is nagyon jellemző
rám: félek attól, hogy megkapom a lehetőséget arra, amit szeretnék. Szinte
minden ilyen esettel kapcsolatban az él bennem, hogy rosszul használtam.
Persze tudom, hogy ez az érzés az egyetlen, ami képes rábírni engem arra,
hogy saját falaimon keresztül lássak, mert jobban fáj, mint például a
sértés, amelyre visszavágnék. Örülök, hogy tudtam sírni hétköznapi dolgokon,
ha eszembe jutott, hogy tanulásomért a legnagyobb árat mások fizették.
- Most önvád és hasonlók jönnek?
- Nem. Ha elég jó leszek, talán alkalmam lesz valamennyit továbbadni
másoknak abból, amit kaptam.
- Úgy legyen. Na és most mesélj arról a nagy változásról.
- Érdekes. Állandó kérdés volt számomra az, hogy miért rendelkezem
ennyire minimális önkontrollal a testi dolgok terén. Persze az
elképzelésemből az következik, hogy egyszerű az ok: az önkontroll
beleütközik valamibe bennem, amivel nem tud mit kezdeni, úgy száll el, mint
egy papírcsákó. Csakhogy nem tudtam a megoldási utat, hiszen ha fenntartom a
kontrollt, nem látok mögé, ha tudatosan elhagyom, akkor megint csak
megtagadtam valamit magamból, és az ebben az állapotban talált válasz
törvényszerűen hibás lesz. Most azonban a jelek szerint jó eszközre akadtam.
Olyan "szellemi feladatot" tűztem magam elé, amelyhez (a jelek szerint) nem
volt elég erőm. Az eredmény a kontroll pillanatnyi (néhány órás) kiesése
volt. Persze némi véletlen egybeesés is van a dologban: egy nappal ezelőtt
írtam egy levelet, amelyben éppen szerepelt az a felfordulás, amelyet az "Ő"
hatására elvárok magamban, ma pedig a nekem legszimpatikusabb filmszínésznő
egyik filmjét játszották a TV-ben. Az eredmény: totális káosz. Képzelj el
engem, amint tizenéves kamasz módjára beleesek egy szereplőbe. Koncentráló
képesség a nulla alatt, képek és mesék az agyam összes zugában, ötletek a
kapcsolat keresésére. Példának okáért percekig ültem a földön egy pokróc
alatt, csendesen suttogva, hogy "szétestem". Tényleg azt éreztem. Hát ettől
félek én, kedves mester. Azóta helyreálltam, bár az igazat megvallva nem is
volt olyan nagy kedvem hozzá - és még mindig kíváncsi vagyok, hogy mit
szólna hozzám. Hehe. A lényeg viszont az, hogy egy pillanat alatt úgy borult
fel ez a gondosan kiegyensúlyozott gondolkodó rendszer, mint egy orron
pöckölt ólomkatona, és ami felborította, az a saját, irányíthatónak vélt
erőm volt. Az egész olyan, mint amikor szalvétából hajtott háromszög
segítségével "irányítanám" a csapból csepegő vizet. A szalvéta átázik, mégis
ad bizonyos illúziót arra nézve, hogy a víz ilyen módon terelhető. Ha
viszont megnyitom a csapot, hát oda az álom. Kicsit nagyobbra emeltem a
mércémet, és rögtön kibuktam.
- Sebaj. Nem úgy ismerlek, hogy ha egyszer megérezted az ízét, abba tudod
hagyni.
- Nem is. Egyrészt szuper volt - főleg így visszatekintve, másrészt
tényleg meg akarom csinálni azt a dolgot (ami nem más, mint ennek a könyvnek
a harmadik része, a címek már itt vigyorognak efölött a szöveg fölött. A
kunszt, hogy egyvégtében szeretném legyűrni. Beszúrás későbbről: nem
sikerült... És még későbbről: hinnéd-e, hogy most, amikor a befejezés után
utoljára átolvasom a könyvet, éppen három napja házas ember vagyok, és ezt
egyáltalán nem bánom?
'>>'