'<<' ''SZERETET
- Eljátszottam a szeretet fogalmával, Mester. Akarod hallani a
végeredményt?
- Égek a vágytól, ifjú tanítóm, kérdéseim bölcs megvilágítója.
- Jól van, na. Megy ez nekem sallang nélkül is... Szóval az is érdekel,
hogy miért kérdezem meg? Az erőszak fogalma is felmerült elmélkedésem során,
és meglehetősen kibővült. Hosszú az, amit kitaláltam és nem vagyok biztos
benne, hogy érdekel. Lehet, hogy van jobb ötleted is mára számomra, logikus
tehát, hogy megkérdezem, akarod-e hallani a választ... Érdekes, mennyire
nehezen lendülök neki már megint.
- Aha. Na mondd.
- Kétféle lett a szeretet. Az egyik olyan köznapi színt kapott, szürke
lett. Furcsa keveréke a ragaszkodásnak, a bizonyítási vágynak,
hatalomvágynak, szerepjáték csupán. Adás és elfogadás szigorú játékszabályok
között, állandó fájdalom és zavar mindkét oldalon. Mintha tényként kezelné
valaki, hogy az a módja a szeretetnek, amit nyújtani képes, törvényszerűen
jó a másiknak és egyértelműen megköveteli az ellenszolgáltatását. Egyáltalán
nem tűnt pozitív érzésnek a végén. Ennek a szeretetnek lenne az ellentéte a
gyűlölet? Nem is igazán, hiszen bizonyos mértékben magában foglalja azt! És
volt a másik szeretet. Ez pedig olyan érzelemmentesnek tűnt. Furcsa, nem?
Nagyon mély, nagyon jó érzés, de... igen. Az érzelemhez a ragaszkodás, az
érzelem tárgya kötődik, míg ebből a szeretetből mintha hiányozna. Az az
érzés jutott eszembe, amikor madarak énekét hallgatom az erdőben. Szeretem a
madarakat, az erdőt, és ez az érzés olyan hatalmas... Igazi, mély erő van
mögötte, hiszen tudatosan jelen vagyok az "itt és most"-ban, boldogságot,
erőt, életet kívánok a körülöttem levő világnak, és mintha ugyanazt kívánná
nekem minden fűszál, minden fa, minden csepp harmat. Ugyanakkor nem is
keresem a madarat a faágon. Nem akarom megzavarni. Tudom, hogy saját dolgát,
életét éli, nem is érdekli, hogy én ott ülök és hallgatom, csodálom őt -
amíg meg nem zavarom. Olyan nagyszerű ez az érzés! Nincs ellentéte. Ilyenkor
nem tudok haragudni, a természet része vagyok.
- Na és mi a helyzet a szúnyogokkal?
- Ez furcsa, bevallom őszintén, ilyen esetekben is szúnyog-tömeggyilkos
tudok lenni. A természet harmonikus része az is, hogy ő táplálékot szerez
belőlem, és az is, hogy én ezt megakadályozom - illetve, ha lekéstem, akkor
"megtorlom". Az érdekes, hogy nem haragszom rájuk. Ha az adott pillanatban
engem megpróbálna megenni egy ragadozó, küzdenék, de ha ő nyerne, nem
haragudnék rá. Ennek a szeretetnek a tükrében nem csak a külvilág, hanem
mintha én is elveszíteném "egyediségemet", "személyiségemet". Része vagyok
egy harmonikus nagy rendnek, belső összhangomat azáltal teljesítem ki, hogy
szeretem a körülöttem levő világot. Nincs gyűlölet, harag, csak a természet
örök mozgása születés és halál között. Nem várok el semmit szeretetemért
cserébe, hiszen nekem esik jól, azért csinálom. Nem érdekel az sem, hogy
változik-e valami attól, hogy ott vagyok és szeretem a környezetemet, akkor
vagyok igazán boldog, ha úgy érzem, egyáltalán nem zavarom az ott levő
állatokat, növényeket. Ez az érzés világunk felett áll. Talán magasabb
szintű lények, vagy maga a Teremtő érzése lehet. Nem is érzés, mintha a ...
de jól hangzik!... mintha a Teremtő vére lenne. Érdekes, mennyire zavar
ugyanakkor az Isten szó, és egyáltalán az, hogy úgy fogalmazok, mintha
tudnám, hogy létezik. Mindenesetre, ha létezik, akkor ez a szeretet az az
erő, amiért, amivel létrehozta a világot. Érdekes kép jutott az eszembe. Az
egész világ olyannak látszott, mint egy hatalmas, üres tér, amely azonban
Fénnyel van tele. Az ürességben azonban a fény nem látszik. Mi, emberek,
tudattal rendelkező lények, olyanok vagyunk ebben a térben, mint csillámló
kristályok. Tudatunkkal, szándékainkkal, álmainkkal adunk formát a fénynek,
igazi életre keltjük az Univerzumot.
- És az állatok, a növényvilág? A kövek, elemek?
- Nézd, Mester, én én vagyok. Nem az a legfontosabb dolgom, hogy
megtudjam, egy kutya tudata hogyan, mennyire vesz részt a világ
felépítésében, de még a szomszédoméhoz sincs sok közöm, egyedül a sajátom
szebbé tétele a fontos. Pótcselekvésnek érzem az összes többit. Az élőlények
szeretetteljes tisztelete - a jógik áhimszá-ja, a tanulás, megértés vágyánál
nem kell több szerintem ahhoz, hogy egy lényt a tőlem telhető legjobban
kezeljek. Nem a kutya szerepét kell ismernem a teremtésben, csak nyitottnak
lenni arra, hogy felismerjem szándékait - és jól fogja érezni magát
mellettem.
- És miért nem beszélsz emberekről? A "csúnya" szeretetet rátestáltad az
emberekre, a "tisztához" meg madarakhoz, állatokhoz futsz. Miért?
- Kicsit leegyszerűsítettem a helyzetet. Valójában úgy érzem, minden
emberben megvan és dolgozik a tiszta, teljes szeretet, alapvetően ez
mozgatja őket. A valóságban megjelenő érzés, viselkedés azonban az "alany"
személyiségét is hordozza, s ha az észlelhető dolgokról lemossuk a kiinduló
tiszta szeretetet, akkor kapjuk meg a "földi szeretet" nem túl hízelgő
szándék-, és érzés- mintázatát. Hétköznapi viselkedésünk, szeretteinkkel
való bonyolult, feszültségekkel terhes kapcsolataink sok fájdalmat okoznak
nekünk, mi mégis fenntartjuk őket, mert a háttérben, minden fájdalom
ellenére az apró örömökben a tiszta szeretet nagy jutalmát kapjuk. Szerintem
ha valaki képes az ehhez szükséges mértékben megtisztítani a tudatát, minden
emberben az előző ragyogó kristályt látja, és szeretettel fordul hozzá.
- Hé, és akkor mi van a holdvilágfaló álmodozóval? Mindenkit szeretni és
olvadó pillantással nézni a csodálatos emberi lényt, amint az egy zsebtolvaj
álcájában kirámolja a táskádat?
- Szó sincs róla. Azzal, hogy szeretettel fordulsz hozzá, tulajdonképpen
az erdőben való mászkálást folytatod emberek között. A fák iránt érzett
szereteted nem akadályoz meg abban, hogy kikerüld őket, mert nagyot
koppanhatsz rajtuk. Tudod, hogy az erdőben bizonyos lények számára
táplálékforrás vagy, ezzel együtt szeretheted őket, de igyekszel elkerülni
eme szerepet. Annak ellenére, hogy szereted az embereket, tudhatod róluk azt
is, hogy nem mindenkinek olyan az értékrendje, mint a tied. Vannak, akik
arra kényszerülnek, hogy adott esetben a te hátrányodra szerezzenek meg
valamit. Ezért nem igazán lehet haragudni rájuk, főleg nem akkor, ha neked
nincs ilyen problémád. Viszont légy óvatos, mintha ismeretlen erdőben
sétálnál.
- Most miért váltottál hirtelen magyarázóba? Eddig magadról beszéltél,
most meg nekem magyarázol.
- Az erdős kép csak egy kellemes személyes élmény elbeszélése, az emberi
kapcsolatokra való átfordítása viszont bűzlik az "erkölcsi tanítás"
áporodott tömjénszagától.
- Amikor ilyen költői vagy, általában rizsázol, nem vetted még észre?
Kicsit hallgasd már meg a kérdésemet, nem valami ügyes visszavágásra kérlek,
hanem mutatok valamit.
- ...Paff. Újra az örök kommunikációs probléma. Tulajdonképpen
felkészültem a kérdésre, és azt hiszem ez egy új önfejlesztő technikám
alapja lesz: ha felkészült vagyok, nem tudok tanulni! Mester, ez valami
iszonyú súlyos dolog. Állandóan arról álmodok, hogy felkészült leszek
valamire. Ez nem lenne más, mint önbecsapás? Ha felkészülök egy kérdésre, az
valójában azt jelenti, hogy érzek valami zavart, tisztázatlanságot azon a
környéken, ahova a kérdés mutat, így hát felvértezem magam, nehogy
ráébredjek valamire. A mai beszélgetés során ez volt az első igazi kérdésed,
és...
- Kegyetlen kérdés volt, igaz? Pedig egy Zen mestertől egy pofon után
kaptál volna két szót: miért hazudsz? Tulajdonképpen eszméletlen finom és
árnyalt a stílusom... De csak vezesd tovább...
- Ennyire félnék magamtól, s attól, amit odabenn találok? Én felkészült
akarok lenni arra, amit tennem kell... tenni szeretnék? A kell jó jelzés, a
"szeretnék"-et még csak őszintének sem érzem. Mester! Már megint szétrúgtál!
- Legalább látod a történetet a szúnyog oldaláról. Éreztem, hogy hantázni
kezdesz, hát ütöttem, és ütök megint. Folytasd, ne szórakozz, most megfelelő
állapotban vagy ahhoz, hogy meglepd magad.
- Tehát helyzetjelentés. Az általam használt szavak alapján megállapítom,
hogy lila gőzöm nincs, mi lesz a szerepem akkor, ha továbbfejlesztem a
gondolkodásom a jelenlegi irányba. Még arra is képes vagyok, hogy
átalakulásomat külső kényszerként kezeljem (kell), és nem érzem, hogy
eredménye jó lesz. Következtetés: szándékosan rontom a koncentrációmat,
hiszen mindez a zavar a "jövő" fejtegetéséből származik, ami pedig a
"mester-határ" átlépéséhez el kell tűnjön, mert a szükséges szint alá
csökkenti a belső fókuszt. A jelenre való koncentrációt pedig a
"felkészültség" illúziójának kergetése tünteti el, mert nem más, mint saját
változási pontjaim gondos becsomagolása. Nem akarom vállalni, hogy jelen
képességeim, tudásom birtokában is tehetek olyat, amit később, a
tapasztalatok alapján nem tennék meg ismét (jaj de rafinált keringő a "nem
kellett volna" körül) - pedig ezt hívják fejlődésnek. A fenébe, akkor a
mester is hibázhat? ...A jó pap holtig téved? Annyiszor gondoltam már végig
azt, hogy a "mester" nem áll valami isteni magasságokban, de hogy ez ennyire
egyszerű lenne... Csak persze sokkal erősebben érzi "tévedését", és mivel
gyorsan helyesbít, nem okoz akkora zavart. Vagy esetleg a tanítványnak éppen
a zavarra van szüksége? Pontosan ugyanúgy, mint nekem! Én sem a
bölcsességedre vagyok vevő a jelek szerint, hanem az undorító kérdéseidre...
hehe, amik után látom, hogy zavarba jössz és már szívesen fogalmaznád
máshogyan, de örömmel és meglepve állapítod meg, hogy mennyit használtál
nekem vele... Uff, azt hiszem a most mondottakat még elrágcsálom egy kis
ideig.
- Azt hiszem, jól sejtettem hogy meg fogod lepni magad.
- Vagy esetleg ezzel is befolyásoltál és önmegvalósítóvá tetted saját
jóslatodat.
- Hohó, pajtás, kezded ellesni a műhelytitkokat?
- Szóval ha a pasas, akit mesterednek elfogadsz, azt mondja, hogy most
meg tudod tenni azt, amiről azt hitted, nem megy, akkor meg is teszed, és
ebben semmi kunszt nincs, csak hogy végre hajlandó vagy csinálni azt, amit
eddig próbáltál.
- Kérsz egy mester-oklevelet? Vagy hajlandó leszel visszatérni elhagyott
témánkhoz, az áporodott tömjénhez?
- Vagyis miért váltottam második személybe? Nem érzem magam felkészültnek
arra, hogy emberi kapcsolatokban élményként meséljem el azt, ami... amit
állandóan érezni szeretnék, mert rosszul esik, ha kiesek belőle. Ha így
elmondanám, elvárnám magamtól, hogy mindig megfeleljek neki.
- Ehelyett úgy fogalmazol, hogy másoktól várod el azt, amit nem tudsz
szembesíteni önmagaddal.
- Gól. Szúnyog kettő talált, süllyedt. Mesterbácsi, nem vagy te néha
kicsit ejnyebejnye?
- Az a ciki, hogy saját kérdéseidet teszem fel neked. Hidd el csak addig
van rám szükséged, amíg ezt a hangot meg nem hallod. Na képzeld el, amikor
folyton a saját hangodon csinálod ugyanezt magaddal... Most tanulod meg
elviselni önmagad, kis segítséggel. És ne aggódj, épp annyira haragszom rád,
mint te a szúnyogokra.
- Ajjaj. Lehet, hogy kicsit szépítettem a velük való viszonyomon?
Valahogy mégsem vágyom köztünk ilyen érzésre.
- Azt hiszem, ez a viselkedés sem túlzottan ritka, még nálad sem. Mármint
az elbeszélésben megszépülő kapcsolat. Viszont ez legyen egy másik
beszélgetés témája...
'>>'