Dimenzió #25

Az örökkévalóság pillanatai

(filozófia)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

<<                                SZÁMADÁS

   A  fiatalember  az  erkélyen  ült, hátát a falnak vetette. A város felett
lenyugvó  Nap  vörösre  festette  mögötte  a  fehér  falat. Az esti zaj néha
megrezgette  az  ablakot, a fiú tudatáig azonban csak tompán jutott el. Keze
még  mindig  reszketett,  nyakának  izmai tiltakoztak minden mozdulatra, így
hátratámasztotta a fejét, nyitott szemei magukba itták a búcsúzó Nap fényét.

   Néhány  hónapja  kezdődött.  A kórházban, ahol dolgozott, sosem tartották
teljesen  normálisnak.  Tehetséges,  tanult  ember  volt,  szerette  a  szép
írásokat,  filozófiát,  rajongott  a  fizikáért  és  a számítástechnikáért -
viszont élhetetlen volt. Nem voltak céljai, világos elképzelései arról, hogy
mit és hogyan szeretne elérni az életben. Játékból, szenvedélyből vagy kósza
ötlet  alapján  időnként  képes volt valóban komoly koncentrációra és kemény
munkára, ez azonban soha nem tartott sokáig. Barátai segítségével volt képes
egyáltalán  eltartani  magát,  végül a kórházba került meghatározatlan ideig
tartó parkolópályára. Amolyan mindenes segéderőként működött.

   Az  a  nap  ugyanúgy  zajlott,  mint bármelyik másik. Reggel korai kelés,
lustálkodás majd kapkodás, a kórházban a szokásos rohanás, idegesség, ritka,
de  annál  értékesebb  felvillanó  mosoly,  meleg tekintet. A nő, akit aznap
délután   behoztak,   nagyon  rossz  állapotban  volt.  Szaporán  lélegzett,
fájdalomtól  és félelemtől félig elveszített öntudattal feküdt a hordágyon,
amelyet  a mentős félelmetes - vagy inkább félelem által táplált sebességgel
tolt végig a folyosón. Valaki - talán rokon vagy ismerős - szaladt a hordágy
mögött, az orvosok és nővérek várakozó csapata felé.

   A  fiú  a  folyosón  állt,  hirtelen megszédült és az ajtónak dőlt. Ez az
egyetlen pillanat teljes élességében szinte beleégett a tudatába. Ott volt a
várakozó  kórházi csapat feszültsége, segíteni akarása, félelme a lehetséges
kudarctól,  az  évek  során  összerakódott  tapasztalat  és keménység mögött
rejtőző  örök  emberi  félelem  a  tehetetlenségtől  és haláltól. Ott volt a
mentős,  aki  teste  erejét,  tüdeje  fáradt  zihálását,  karizmai remegését
egyetlen céllá alakította: "csak érjek oda! " ott volt a csikorgó gumikerék,
a   nemrég  felmosott  kő  átható  szaga,  gyógyszerek  és  infúziós  üvegek
csörrenése, a fénycsövek hideg, embertelen fénye. És a nő.

   Sötét  ködként  észlelte  a fájdalmat, mely egy izzó gócként lüktető pont
körül  kavargott.  Fényfoltok  és  vonalak  kavarogtak szédült táncban a fiú
lassan  könnybe  lábadó szemei előtt. Érezte a folyamat hevességét, a hosszú
ideje  palástolt  félelmek,  rosszkedv  és  magányosság  kórságának egyetlen
töréssé  összpontosuló elemi erejét. Érezte a ködbe vesző öntudat félelmének
görcsös  rángatózását,  a mindenbe belekapaszkodni akaró tekintet remegését,
az  ujjak  egyre  kevésbé  koordinált,  erejét vesztő táncát a kocsi szélén.
Tudata szélén, apró foltokként élt már csupán a kórház, a segítséget nyújtók
csoportja,  végtelenné  nőtt  a  távolság a kocsi előtt. Az idő lelassult, a
mentős lélegzete barlangban zúgó széllé vált, léptei mérhetetlen lassúsággal
követték  egymást,  míg  a nő testéből egyre fogyott az izzás, mintha csak a
célhoz való közeledés nyomná azt össze egyre kisebb és halványabb folttá.

   - Hé, jól vagy? Percek óta csak bámulsz magad elé. Nem aludtad ki magad?

   - Nem, nem, nincs semmi baj, doktor úr. Mióta állok itt? Mi történt azzal
a nővel az előbb?

   - Legalább egy perce figyellek. Tényleg jól vagy?

   - Igen, persze. De mi lett azzal a nővel?

   - Hát  attól  tartok,  már  csak egy helyre kell elkísérned.  Nem tudtunk
semmit tenni.

   A  fiú  megrázta a fejét, pislogott néhányat, majd megtörölte a szemét. A
Nap  elbúcsúzott  már a várostól, néhány színes felhő jelezte csak a nyugati
látóhatárt.  Meleg  szél  simított végig a fákon, lassan a csendbe veszett a
varjak károgása is. A fiú ismét hátradőlt, lehunyta szemeit.

   Persze  megpróbált  utánanézni  annak, hogy mi is történt vele. Könyveket
kért  kölcsön,  könyvtárakba  járt,  érdeklődni  kezdett  ezzel  kapcsolatos
műsorok,  előadások, emberek iránt, naponta több kötetet is elolvasott munka
után  - könnyen tette, szórakozni sohasem járt, "magánéletet" talán bátorság
vagy  igazi  szándék  hiányában  nem  nagyon élt. A szokottnál tovább bírta,
aztán  megcsömörlött.  Elege  lett a tudásból, az angyalokból és ördögökből,
szellemekből,   különböző  színű,  szagú,  forrású  energiákból  és  védelmi
rendszerekből,  gyógyítókból és messiásokból, gonosz erőkből. Az a fájdalom,
amit  neki  a  látás  okozott,  nem  fért össze azzal a csinnadrattával, ami
olvasmányaiból  áradt.  Elképzelhetőnek tartotta, hogy ő látja helytelenül a
dolgokat,  de  hiába  akarta,  nem tudta elfogadni az erőtől és önbizalomtól
dagadó  Hatalommal  Bírókat  és  Látókat. Keresése azonban nem volt teljesen
eredménytelen.  Talált  magának egy-két olyan írót, aki mégiscsak olyasmiről
adott  hírt,  ami  mélyebb,  emberibb  színben  tüntette  fel az "ezoterikus
világot". Útról, Feladatról szóltak, amelyeken egy állomás csupán az övéhez
hasonló   képesség   megszerzése.   Náluk   nem   volt  sem  ünnepelve,  sem
lekicsinyelve  az  ember  "természetfeletti"  volta,  csupán egy lépcsőfokot
jelentett  a  továbblépéshez. Sokuk arra is figyelmeztetett, hogy különleges
belső  erőre  és jó szívre van ahhoz szükség, hogy valaki ilyen képességeket
birtokoljon.

   Talált néhány szakkönyvet is, amit segítő szándékú emberek írtak, konkrét
módszereket, gyakorlatokat adva. Jópárat megpróbált, de ezek is hamar csődöt
mondtak  nála  - másokat pedig öntudatlanul ugyan, de mindig is gyakorolt. A
legjobbak  pedig  azt  is  bevallották, hogy a könyv csak útmutató, bevezető
lehet,  valódi  tudás  és  komolyabb  gyakorlatok  csak  mester segítségével
végezhetők  -  ezzel  pedig visszaesett a régi problémába: igazi Mestert nem
fog  találni  újsághirdetés  útján,  a tanfolyamok sokba kerülnek, a tanítók
elfoglaltak  -  és  sokan nem is igazi tanítók. Egyáltalán létezik-e számára
igazi Mester? Igaz-e hogy Mester és tanítvány megtalálják egymást?

   A  fiú  elmosolyodott.  Tudta,  hogy  hiába  szánta  el magát helyzetének
logikus végiggondolására, nem lesz képes rendesen, pontról pontra végigvenni
döntésének  minden  tényezőjét  "idő  és  oksági  sorrendben". Hiszen minden
döntés  csupán  egy  nagy  barangolás gondolataink útvesztőjében, a tudatos,
megfontolt   döntés   annyiban   más,   hogy   igyekszünk   minden  irányban
elcsatangolni,  nem  lezárva  semmit,  hátha  ott  lesz  az  igazi  indíték.
Átkuporodott hát az erkély sarkába és ismét fejest ugrott gondolataiba.

   Mester.  Vezető egy mester? Semmiképpen, legalábbis, ha igazi. Mindnyájan
külön  világ  vagyunk,  a mester csupán egy olyan ember, aki előttem jár egy
olyan   úton,   amelyen   járni  szeretnék.  Hm.  Létezik  egyáltalán  ilyen
összehasonlítás?  Hogy  járhatna  bárki  is  előttem az és személyes, egyéni
utamon?  És  ebben az esetben ha valaki gyilkos akar lenni akkor keresse meg
Hasfelmetsző  Jacket és létrejön a szellemi mester-tanítvány viszony? Nem az
igazi.

   Létezik  valós értékrend, ami tükröződik minden kultúrában és vallásban -
éppen  az  jellemzi, hogy nem kizárólag "keresztény" vagy "buddhista" érték,
hanem  mindenhol  megtalálható.  Ezen értékek követésében, használatában jár
előttem a mester. Ez sem igaz, hiszen egy ilyen értéket vagy szentnek tartok
vagy  mérlegre  teszek.  Ha  mérlegre  tettem,  már nem az vagyok, aki lenni
szeretnék  -  de  honnan  tudom,  hogy  lenne-e olyan helyzet, ahol mérlegre
kerülne  az érték, amiről azt hittem, szent, megkérdőjelezhetetlen számomra?
Ha  valakit  mesteremnek tekintek, akkor azt mondom róla, hogy számára szent
az,   amit   én   szentnek  igyekszem  megtartani  magamban  -  tehát  akkor
tulajdonképpen  én  csináltam  mestert  magamnak.  Lehet,  hogy  nincs is rá
szükség,  csak  teremtsem  meg  magamban az ideált? Sajnos ezt valódi mester
nélkül nem tudom eldönteni.
   Ajjaj,  sejtettem  hogy  ez  lesz - szusszant a fiú. Túl hirtelen másztam
bele a kérdésbe. Talán többre megyek, ha visszatérek a történethez.

   Aztán  jöttek  az  álmok.  Vagy lehet, hogy mindig is ott voltak, ilyenek
voltak,  csak  valami jó tündér segített elfelejteni azokat? Pár nappal a nő
halála után arra ébredt, hogy sír. Fordult már elő vele, hogy saját nevetése
ébresztette  fel,  de ilyen még sohasem. Mély fájdalmat, veszteséget érzett.
Egyedüllétet. Sohasem volt igazán egyedül korábban, néhány szabadban töltött
éjszakát  kivéve  -  bár  sokszor érezte magát magányosnak. Az az egyedüllét
azonban,  ami  most  megérintette,  a  haldokló  emberé  volt.  Minden egyes
másodperc,    a   legkisebb   mozdulat   is   a   megváltoztathatatlanságot,
jóvátehetetlenséget  hordozta. Megszűnt minden cél, amit valaha is hordozott
magában  -  elérhetetlenné  vált  a  legjelentéktelenebb vágy is, ami valaha
mozgatta,  elveszett  minden,  amihez a legkevésbé is ragaszkodott. És ezzel
együtt eltűnt a múlt is. A kapott pofon többé nem volt oka az adottnak - nem
volt  közük  egymáshoz.  Megdöbbentette  a kietlenség, ami gondolatait ekkor
meghatározta.  Pedig  nem  tett  maga  elé soha igazi célt. Nem ragaszkodott
különösebben  semmihez  -  habár  ennek  legfőbb oka a veszteség fájdalmának
ismerete  volt.  Hogy  élheti  meg  ezt,  a  célok  és  az  okok,  mentségek
elvesztését  az az ember, aki egy kicsit is életképesebb, mint ő? Ha a halál
egyébként  kellemes  lenne,  akkor  is elég ez az érzés ahhoz, hogy féljenek
tőle.

   Voltak   más   álmok   is.   Újra   látta  az  első  találkozását  furcsa
érzékenységével  -  és  persze  átélt újabb tapasztalatokat is. Mindig egyre
több  részlet  ragadta  meg figyelmét, ismerkedett önmagával is új látásának
fényében.  Nem  tudta,  hogy  most veszíti-e el józan gondolkodásának utolsó
darabját  is,  vagy  csak természetes emberi képességei közül hoz egy újat a
felszínre. Nem volt választása. Az álmok - és az egyre gyakrabban előforduló
napközbeni  élmények  -  lépésre, gondolkodásra kényszerítették. Úgy érezte,
mindig egy kicsit le van maradva saját változásához képest, szelleme recseg-
ropog  a  gyorsuló  tempótól. Nem talált nyugalmat, mindig olvashatott volna
még   egy   kicsit,   gondolkozhatott  volna  valami  máson.  Félt,  próbált
felkészülni  mindenre,  ami  napközben  érhette,  és mindig készületlen volt
arra,  amivel  találkozott.  Fáradttá,  figyelmetlenné  vált,  de ösztönösen
tiltakozott minden ellen, ami elkábította volna. Fegyelmezni kezdte testét -
most  sokat  jelentett  a régen tanult, félig elfelejtett Tai-chi gyakorlat,
mely  ismét  új  érzéssel,  a  testében  rejlő  erő  érzésével  gazdagította
ismereteit.

   A  Tai-chi  talán  most  is jót tenne. Felállt,  a testében  lüktető, élő
erőre  koncentrált.  Gyengének  és  könnyűnek érezte. Felemelte a kezét, úgy
érezte,  semmi  súlya  nincs.  Nem  figyelt  semmire,  sem mozdulataira, sem
állásaira,  csak  a légzésre - aztán elmúlt minden. Továbbra is gyenge volt,
de  mintha belélegezte volna környezetét is és kifújta volna önmagát. Gyenge
volt,  mint  a  szél,  ami az elsötétedett város felett lebegett, ugyanakkor
erős  volt,  mint  a  fák,  mint  a  föld  maga. Mintha megérintette volna a
világot.

   Az   első  érintés.  Akkor  már  látott,  tudott  sok  mindent.  Arra  az
elhatározásra  jutott,  hogy  amíg  komoly  bajba  nem sodorja ez az újfajta
gondolkodás,  addig  elfogadja,  amit  érez.  Az  egyre erősebbé váló befelé
fordulás új erőket nyitott meg benne. A gyakorlatok megerősítették, s ez már
több  volt,  mint  érzés - látta a testében zajló folyamatot. A beteg fáradt
volt.  Nem  volt veszélyes állapotban, de lassú volt a gyógyulás. A szokásos
mosoly  és tréfálkozás során zavart érzett, hamisnak, zajosnak találta. Mind
a  ketten  érezték  a  helyzet  komolyságát,  de  nagy férfiasan, harcedzett
katonák  módjára  tárgyaltak.  Ekkor  eltört  valami  benne.  Félbehagyta  a
mondatot  és  a  beteg  vállára  tette  a  kezét, aki megérezte a változást,
szintén  elhallgatott,  majd  azt  mondta:  "Köszönöm.  Most  sokat segített
nekem."  Zavarodottan motyogott valamit és kisietett a folyosóra. Nem tudta,
a  férfi mit érzett, de a saját testében bekövetkezett változás felméréséhez
szüksége  volt egy kis időre. A keze volt az. Az érintés pillanatában mintha
kiáradt  volna  valami  a  férfire,  ugyanakkor  belőle  is vissza. Érezte a
bensejében  dolgozó  erő  szintjének csökkenését, gondolkodása rendszertelen
volt,   kicsit   szédült.   Érezte,   amint   testének  erői  eloszlatják  a
diszharmonikus  rezgéseket.  Átvett  valamennyit  a  beteget nyomó teherből,
megismerte,  megérzett  valamit annak életéből gondjaiból - és örömeiből is.
Furcsa,  egyensúlyát  vesztett  tánc  volt  benne,  nem  veszteség,  sem nem
nyereség - csak változás.

   Régen  ritkán  érintett  meg bárkit is. Zavaros családi háttere nem adott
teret  rá,  aztán  elszokott  tőle. Nem szívesen fogott kezet, megsimogatni,
megölelni  egy  másik  embert  teljesen  idegen  volt tőle. Lehet, hogy ez a
magányosság,  elszigeteltség  is  szükséges volt ahhoz, hogy fejlődése ilyen
irányt  vegyen?  Ez  megint  egy  értelmetlen  kérdés.  Mivel magában hordoz
mindent, ami eddigi élete során történt vele, egyetlen percet sem hagyhat ki
belőle  azzal, hogy nem volt értelme, hiszen akkor nem ez az ember lenne. És
vajon  érzi-e  ugyanezt  egy  olyan  ember,  akinek  természetes az érintés?
Valószínűleg  nem, hiszen akkor nem bántanák egymást az emberek, de legalább
megtanítható-e ez nekik? Valamennyire képes-e mindenki ilyen érzékelésre?

   Igen,  ezek  fontos  kérdések voltak akkor - talán most is azok. Felállt,
odalépett  a  korláthoz. A virágtartóban apró, piros virág nyílt. A fiú felé
nyújtotta,  majd  gyorsan visszahúzta a kezét. "Ne haragudj, takarékoskodom"
suttogta, majd visszahátrált az erkély sarkába.

   Az   "érintés   öröme".   Milyen   ismeretlen   volt   számára  az  egyik
leghatalmasabb  érzés! Legszívesebben mindenkit megérintett volna, betegeket
és  egészségeseket,  gyerekeket,  felnőtteket,  öregeket  mindenkit!  Fákat,
virágokat, madarakat az egész világot!

   Persze  a gyakorlati kivitelezés rögtön súlyos akadályokba ütközött. Csak
néhány  beteg  fogadta  szívesen,  volt, aki azt mondta, gyógyító ereje van,
néhány  váratlan  gyógyulás tényleg előfordult, máskor mintha falba ütközött
volna   -  nem  fogadták  el  segítségét.  Ilyenkor  mindig  zavart  érzett,
szomorúságot  azért,  mert  nem  tudott segíteni, s bár nem érezte úgy, hogy
most  hirtelen  minden ember iránt felelősséggel tartozik, a rosszkedv mégis
megmaradt.  Aztán  amikor már úgy érezte, hogy ez többé nem probléma, tudott
kívülállóként állni egy súlyos beteg vagy egy szomorú ember mellett - nagyon
sok  hasonlóságot  érzett  a  két  állapot  között,  az  egyensúly hiányának
különböző formáiként látta ezeket - akkor új falba ütközött.

   Nagyon  ritkán  járt  haza  édesanyjához - annak idején szinte menekült a
szülői háztól. Új élményei óta ez volt az első alkalom, hogy hazament. Anyja
kinyitotta  az  ajtót,  ő  csak  állt  és  nem  mert hozzáérni. Emlékek sora
borította  el, amikor fájdalmat okozott, figyelmetlen, türelmetlen, közönyös
volt.  Nem  volt  szükség  az  érintésre,  érzékeny,  fáradt  gondolkodására
villámcsapásként  hatott  anyja arca. Természetesen nem gonoszság volt akkor
benne,  ő  is  sokat szenvedett anyja mellett, de a kettőt e pillanatban nem
kapcsolta  össze  semmilyen  mérleg, ami bármit eldönthetett volna, egyetlen
serpenyőben  gyűlt össze minden, amit másként is tehetett volna, ha csak egy
kicsit  is  érzékenyebb,  nyitottabb,  mint akkor volt. Elfutott volna anyja
elől,  ha  nem  érezte volna azt az újabb fájdalmat, amit gyengeségével most
okozott  volna,  így  hát  maradt.  Átölelte és nem történt semmi. Pedig már
nyitott volt, érezni és segíteni akart - de nem tudott.

   Visszamenekült   a  kórházba,  ahol  újabb  emberek  várták,  s  néhányan
elfogadták  őt.  Sok  időt töltött bent, beszélgetni, segíteni azoknak, akik
megszerették.  Sokáig  nem  figyelt  a  belülről  érkező erősödő jelzésekre.
Gondolkodása,  szelleme  -  én-tudata  kezdte lassan cserbenhagyni. Elfutott
azoktól,  akikkel  korábban  kapcsolatban  volt  és  akiknek  néha fájdalmat
okozott,  idegen  embereket  érintett - azok hagytak nyomot rajta. Sokszínű,
zavaros emlékfolyam töltötte be napjait, más emberekből átszűrődő érzésekkel
telt  meg,  mert  sajátjait  tagadta,  belső ereje csökkenőben volt. Az első
komolyabb  fizikai  tünetek  térítették magához. Valamikor elhatározta, hogy
addig  tart ki az új irány mellett, míg baja nem származik belőle - hát most
eljött  az  ideje,  hogy  számot vessen azzal, amit gondol és tesz. Kellemes
nyári este volt, az albérlet másik szobájában, ahol barátai laktak, csendes,
vidám beszélgetés folyt, ő korán visszavonult. Barátai szerették, elfogadták
furcsa szokásaival együtt - távozása nem keltett feltűnést.

   - Hát  itt  vagyok  most  -  bólintott  a fiú. Felállt, belehallgatott  a
sötétbe.  Nem  sokan  voltak  ébren a városban, a szomszéd szobában is csend
volt.  A  konyhából  kihozott  egy  üveg  kólát, ivott belőle, majd kiült az
erkély korlátjára. Nem volt különösebben öngyilkos hajlamú, de néha szerette
megmutatni  a  tériszonyának,  hogy  nem  fél  tőle - annyira. A vékony Hold
fényében  kirajzolódott  alakja  a falon. - Most, kedves Árnyék, beszélgetni
fogok  veled.  Elmondom neked, milyennek látom a világot, hogy eldönthessem,
érdemes-e  megmaradnom  benne,  s  ha  igen,  mit  tegyek.  Ha  ezt  az utat
folytatom,  hamarosan  szétesek,  meghalok, vagy ki tudja, mi lesz velem; ha
nem,  minek  csináltam az egészet és miért jelent meg bennem ez a furcsaság?
Tudod,  azt hiszem az a legjobb, ha először megnézem, hogyan is gondolkodom,
hátha kisül belőle valami.



                              A gondolkodásról
                                  Modellek
                                Hit és tudás
                                    Ember
                                    Folyó
                                 Terepasztal
                                    Pénz
                                  Törvények
                                   Hatalom
                                Tökéletesség
                                  Jelenkor
                                   Döntés
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2017
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező