'<<' ''SZÁMADÁS
A fiatalember az erkélyen ült, hátát a falnak vetette. A város felett
lenyugvó Nap vörösre festette mögötte a fehér falat. Az esti zaj néha
megrezgette az ablakot, a fiú tudatáig azonban csak tompán jutott el. Keze
még mindig reszketett, nyakának izmai tiltakoztak minden mozdulatra, így
hátratámasztotta a fejét, nyitott szemei magukba itták a búcsúzó Nap fényét.
Néhány hónapja kezdődött. A kórházban, ahol dolgozott, sosem tartották
teljesen normálisnak. Tehetséges, tanult ember volt, szerette a szép
írásokat, filozófiát, rajongott a fizikáért és a számítástechnikáért -
viszont élhetetlen volt. Nem voltak céljai, világos elképzelései arról, hogy
mit és hogyan szeretne elérni az életben. Játékból, szenvedélyből vagy kósza
ötlet alapján időnként képes volt valóban komoly koncentrációra és kemény
munkára, ez azonban soha nem tartott sokáig. Barátai segítségével volt képes
egyáltalán eltartani magát, végül a kórházba került meghatározatlan ideig
tartó parkolópályára. Amolyan mindenes segéderőként működött.
Az a nap ugyanúgy zajlott, mint bármelyik másik. Reggel korai kelés,
lustálkodás majd kapkodás, a kórházban a szokásos rohanás, idegesség, ritka,
de annál értékesebb felvillanó mosoly, meleg tekintet. A nő, akit aznap
délután behoztak, nagyon rossz állapotban volt. Szaporán lélegzett,
fájdalomtól és félelemtől félig elveszített öntudattal feküdt a hordágyon,
amelyet a mentős félelmetes - vagy inkább félelem által táplált sebességgel
tolt végig a folyosón. Valaki - talán rokon vagy ismerős - szaladt a hordágy
mögött, az orvosok és nővérek várakozó csapata felé.
A fiú a folyosón állt, hirtelen megszédült és az ajtónak dőlt. Ez az
egyetlen pillanat teljes élességében szinte beleégett a tudatába. Ott volt a
várakozó kórházi csapat feszültsége, segíteni akarása, félelme a lehetséges
kudarctól, az évek során összerakódott tapasztalat és keménység mögött
rejtőző örök emberi félelem a tehetetlenségtől és haláltól. Ott volt a
mentős, aki teste erejét, tüdeje fáradt zihálását, karizmai remegését
egyetlen céllá alakította: "csak érjek oda! " ott volt a csikorgó gumikerék,
a nemrég felmosott kő átható szaga, gyógyszerek és infúziós üvegek
csörrenése, a fénycsövek hideg, embertelen fénye. És a nő.
Sötét ködként észlelte a fájdalmat, mely egy izzó gócként lüktető pont
körül kavargott. Fényfoltok és vonalak kavarogtak szédült táncban a fiú
lassan könnybe lábadó szemei előtt. Érezte a folyamat hevességét, a hosszú
ideje palástolt félelmek, rosszkedv és magányosság kórságának egyetlen
töréssé összpontosuló elemi erejét. Érezte a ködbe vesző öntudat félelmének
görcsös rángatózását, a mindenbe belekapaszkodni akaró tekintet remegését,
az ujjak egyre kevésbé koordinált, erejét vesztő táncát a kocsi szélén.
Tudata szélén, apró foltokként élt már csupán a kórház, a segítséget nyújtók
csoportja, végtelenné nőtt a távolság a kocsi előtt. Az idő lelassult, a
mentős lélegzete barlangban zúgó széllé vált, léptei mérhetetlen lassúsággal
követték egymást, míg a nő testéből egyre fogyott az izzás, mintha csak a
célhoz való közeledés nyomná azt össze egyre kisebb és halványabb folttá.
- Hé, jól vagy? Percek óta csak bámulsz magad elé. Nem aludtad ki magad?
- Nem, nem, nincs semmi baj, doktor úr. Mióta állok itt? Mi történt azzal
a nővel az előbb?
- Legalább egy perce figyellek. Tényleg jól vagy?
- Igen, persze. De mi lett azzal a nővel?
- Hát attól tartok, már csak egy helyre kell elkísérned. Nem tudtunk
semmit tenni.
A fiú megrázta a fejét, pislogott néhányat, majd megtörölte a szemét. A
Nap elbúcsúzott már a várostól, néhány színes felhő jelezte csak a nyugati
látóhatárt. Meleg szél simított végig a fákon, lassan a csendbe veszett a
varjak károgása is. A fiú ismét hátradőlt, lehunyta szemeit.
Persze megpróbált utánanézni annak, hogy mi is történt vele. Könyveket
kért kölcsön, könyvtárakba járt, érdeklődni kezdett ezzel kapcsolatos
műsorok, előadások, emberek iránt, naponta több kötetet is elolvasott munka
után - könnyen tette, szórakozni sohasem járt, "magánéletet" talán bátorság
vagy igazi szándék hiányában nem nagyon élt. A szokottnál tovább bírta,
aztán megcsömörlött. Elege lett a tudásból, az angyalokból és ördögökből,
szellemekből, különböző színű, szagú, forrású energiákból és védelmi
rendszerekből, gyógyítókból és messiásokból, gonosz erőkből. Az a fájdalom,
amit neki a látás okozott, nem fért össze azzal a csinnadrattával, ami
olvasmányaiból áradt. Elképzelhetőnek tartotta, hogy ő látja helytelenül a
dolgokat, de hiába akarta, nem tudta elfogadni az erőtől és önbizalomtól
dagadó Hatalommal Bírókat és Látókat. Keresése azonban nem volt teljesen
eredménytelen. Talált magának egy-két olyan írót, aki mégiscsak olyasmiről
adott hírt, ami mélyebb, emberibb színben tüntette fel az "ezoterikus
világot". Útról, Feladatról szóltak, amelyeken egy állomás csupán az övéhez
hasonló képesség megszerzése. Náluk nem volt sem ünnepelve, sem
lekicsinyelve az ember "természetfeletti" volta, csupán egy lépcsőfokot
jelentett a továbblépéshez. Sokuk arra is figyelmeztetett, hogy különleges
belső erőre és jó szívre van ahhoz szükség, hogy valaki ilyen képességeket
birtokoljon.
Talált néhány szakkönyvet is, amit segítő szándékú emberek írtak, konkrét
módszereket, gyakorlatokat adva. Jópárat megpróbált, de ezek is hamar csődöt
mondtak nála - másokat pedig öntudatlanul ugyan, de mindig is gyakorolt. A
legjobbak pedig azt is bevallották, hogy a könyv csak útmutató, bevezető
lehet, valódi tudás és komolyabb gyakorlatok csak mester segítségével
végezhetők - ezzel pedig visszaesett a régi problémába: igazi Mestert nem
fog találni újsághirdetés útján, a tanfolyamok sokba kerülnek, a tanítók
elfoglaltak - és sokan nem is igazi tanítók. Egyáltalán létezik-e számára
igazi Mester? Igaz-e hogy Mester és tanítvány megtalálják egymást?
A fiú elmosolyodott. Tudta, hogy hiába szánta el magát helyzetének
logikus végiggondolására, nem lesz képes rendesen, pontról pontra végigvenni
döntésének minden tényezőjét "idő és oksági sorrendben". Hiszen minden
döntés csupán egy nagy barangolás gondolataink útvesztőjében, a tudatos,
megfontolt döntés annyiban más, hogy igyekszünk minden irányban
elcsatangolni, nem lezárva semmit, hátha ott lesz az igazi indíték.
Átkuporodott hát az erkély sarkába és ismét fejest ugrott gondolataiba.
Mester. Vezető egy mester? Semmiképpen, legalábbis, ha igazi. Mindnyájan
külön világ vagyunk, a mester csupán egy olyan ember, aki előttem jár egy
olyan úton, amelyen járni szeretnék. Hm. Létezik egyáltalán ilyen
összehasonlítás? Hogy járhatna bárki is előttem az és személyes, egyéni
utamon? És ebben az esetben ha valaki gyilkos akar lenni akkor keresse meg
Hasfelmetsző Jacket és létrejön a szellemi mester-tanítvány viszony? Nem az
igazi.
Létezik valós értékrend, ami tükröződik minden kultúrában és vallásban -
éppen az jellemzi, hogy nem kizárólag "keresztény" vagy "buddhista" érték,
hanem mindenhol megtalálható. Ezen értékek követésében, használatában jár
előttem a mester. Ez sem igaz, hiszen egy ilyen értéket vagy szentnek tartok
vagy mérlegre teszek. Ha mérlegre tettem, már nem az vagyok, aki lenni
szeretnék - de honnan tudom, hogy lenne-e olyan helyzet, ahol mérlegre
kerülne az érték, amiről azt hittem, szent, megkérdőjelezhetetlen számomra?
Ha valakit mesteremnek tekintek, akkor azt mondom róla, hogy számára szent
az, amit én szentnek igyekszem megtartani magamban - tehát akkor
tulajdonképpen én csináltam mestert magamnak. Lehet, hogy nincs is rá
szükség, csak teremtsem meg magamban az ideált? Sajnos ezt valódi mester
nélkül nem tudom eldönteni.
Ajjaj, sejtettem hogy ez lesz - szusszant a fiú. Túl hirtelen másztam
bele a kérdésbe. Talán többre megyek, ha visszatérek a történethez.
Aztán jöttek az álmok. Vagy lehet, hogy mindig is ott voltak, ilyenek
voltak, csak valami jó tündér segített elfelejteni azokat? Pár nappal a nő
halála után arra ébredt, hogy sír. Fordult már elő vele, hogy saját nevetése
ébresztette fel, de ilyen még sohasem. Mély fájdalmat, veszteséget érzett.
Egyedüllétet. Sohasem volt igazán egyedül korábban, néhány szabadban töltött
éjszakát kivéve - bár sokszor érezte magát magányosnak. Az az egyedüllét
azonban, ami most megérintette, a haldokló emberé volt. Minden egyes
másodperc, a legkisebb mozdulat is a megváltoztathatatlanságot,
jóvátehetetlenséget hordozta. Megszűnt minden cél, amit valaha is hordozott
magában - elérhetetlenné vált a legjelentéktelenebb vágy is, ami valaha
mozgatta, elveszett minden, amihez a legkevésbé is ragaszkodott. És ezzel
együtt eltűnt a múlt is. A kapott pofon többé nem volt oka az adottnak - nem
volt közük egymáshoz. Megdöbbentette a kietlenség, ami gondolatait ekkor
meghatározta. Pedig nem tett maga elé soha igazi célt. Nem ragaszkodott
különösebben semmihez - habár ennek legfőbb oka a veszteség fájdalmának
ismerete volt. Hogy élheti meg ezt, a célok és az okok, mentségek
elvesztését az az ember, aki egy kicsit is életképesebb, mint ő? Ha a halál
egyébként kellemes lenne, akkor is elég ez az érzés ahhoz, hogy féljenek
tőle.
Voltak más álmok is. Újra látta az első találkozását furcsa
érzékenységével - és persze átélt újabb tapasztalatokat is. Mindig egyre
több részlet ragadta meg figyelmét, ismerkedett önmagával is új látásának
fényében. Nem tudta, hogy most veszíti-e el józan gondolkodásának utolsó
darabját is, vagy csak természetes emberi képességei közül hoz egy újat a
felszínre. Nem volt választása. Az álmok - és az egyre gyakrabban előforduló
napközbeni élmények - lépésre, gondolkodásra kényszerítették. Úgy érezte,
mindig egy kicsit le van maradva saját változásához képest, szelleme recseg-
ropog a gyorsuló tempótól. Nem talált nyugalmat, mindig olvashatott volna
még egy kicsit, gondolkozhatott volna valami máson. Félt, próbált
felkészülni mindenre, ami napközben érhette, és mindig készületlen volt
arra, amivel találkozott. Fáradttá, figyelmetlenné vált, de ösztönösen
tiltakozott minden ellen, ami elkábította volna. Fegyelmezni kezdte testét -
most sokat jelentett a régen tanult, félig elfelejtett Tai-chi gyakorlat,
mely ismét új érzéssel, a testében rejlő erő érzésével gazdagította
ismereteit.
A Tai-chi talán most is jót tenne. Felállt, a testében lüktető, élő
erőre koncentrált. Gyengének és könnyűnek érezte. Felemelte a kezét, úgy
érezte, semmi súlya nincs. Nem figyelt semmire, sem mozdulataira, sem
állásaira, csak a légzésre - aztán elmúlt minden. Továbbra is gyenge volt,
de mintha belélegezte volna környezetét is és kifújta volna önmagát. Gyenge
volt, mint a szél, ami az elsötétedett város felett lebegett, ugyanakkor
erős volt, mint a fák, mint a föld maga. Mintha megérintette volna a
világot.
Az első érintés. Akkor már látott, tudott sok mindent. Arra az
elhatározásra jutott, hogy amíg komoly bajba nem sodorja ez az újfajta
gondolkodás, addig elfogadja, amit érez. Az egyre erősebbé váló befelé
fordulás új erőket nyitott meg benne. A gyakorlatok megerősítették, s ez már
több volt, mint érzés - látta a testében zajló folyamatot. A beteg fáradt
volt. Nem volt veszélyes állapotban, de lassú volt a gyógyulás. A szokásos
mosoly és tréfálkozás során zavart érzett, hamisnak, zajosnak találta. Mind
a ketten érezték a helyzet komolyságát, de nagy férfiasan, harcedzett
katonák módjára tárgyaltak. Ekkor eltört valami benne. Félbehagyta a
mondatot és a beteg vállára tette a kezét, aki megérezte a változást,
szintén elhallgatott, majd azt mondta: "Köszönöm. Most sokat segített
nekem." Zavarodottan motyogott valamit és kisietett a folyosóra. Nem tudta,
a férfi mit érzett, de a saját testében bekövetkezett változás felméréséhez
szüksége volt egy kis időre. A keze volt az. Az érintés pillanatában mintha
kiáradt volna valami a férfire, ugyanakkor belőle is vissza. Érezte a
bensejében dolgozó erő szintjének csökkenését, gondolkodása rendszertelen
volt, kicsit szédült. Érezte, amint testének erői eloszlatják a
diszharmonikus rezgéseket. Átvett valamennyit a beteget nyomó teherből,
megismerte, megérzett valamit annak életéből gondjaiból - és örömeiből is.
Furcsa, egyensúlyát vesztett tánc volt benne, nem veszteség, sem nem
nyereség - csak változás.
Régen ritkán érintett meg bárkit is. Zavaros családi háttere nem adott
teret rá, aztán elszokott tőle. Nem szívesen fogott kezet, megsimogatni,
megölelni egy másik embert teljesen idegen volt tőle. Lehet, hogy ez a
magányosság, elszigeteltség is szükséges volt ahhoz, hogy fejlődése ilyen
irányt vegyen? Ez megint egy értelmetlen kérdés. Mivel magában hordoz
mindent, ami eddigi élete során történt vele, egyetlen percet sem hagyhat ki
belőle azzal, hogy nem volt értelme, hiszen akkor nem ez az ember lenne. És
vajon érzi-e ugyanezt egy olyan ember, akinek természetes az érintés?
Valószínűleg nem, hiszen akkor nem bántanák egymást az emberek, de legalább
megtanítható-e ez nekik? Valamennyire képes-e mindenki ilyen érzékelésre?
Igen, ezek fontos kérdések voltak akkor - talán most is azok. Felállt,
odalépett a korláthoz. A virágtartóban apró, piros virág nyílt. A fiú felé
nyújtotta, majd gyorsan visszahúzta a kezét. "Ne haragudj, takarékoskodom"
suttogta, majd visszahátrált az erkély sarkába.
Az "érintés öröme". Milyen ismeretlen volt számára az egyik
leghatalmasabb érzés! Legszívesebben mindenkit megérintett volna, betegeket
és egészségeseket, gyerekeket, felnőtteket, öregeket mindenkit! Fákat,
virágokat, madarakat az egész világot!
Persze a gyakorlati kivitelezés rögtön súlyos akadályokba ütközött. Csak
néhány beteg fogadta szívesen, volt, aki azt mondta, gyógyító ereje van,
néhány váratlan gyógyulás tényleg előfordult, máskor mintha falba ütközött
volna - nem fogadták el segítségét. Ilyenkor mindig zavart érzett,
szomorúságot azért, mert nem tudott segíteni, s bár nem érezte úgy, hogy
most hirtelen minden ember iránt felelősséggel tartozik, a rosszkedv mégis
megmaradt. Aztán amikor már úgy érezte, hogy ez többé nem probléma, tudott
kívülállóként állni egy súlyos beteg vagy egy szomorú ember mellett - nagyon
sok hasonlóságot érzett a két állapot között, az egyensúly hiányának
különböző formáiként látta ezeket - akkor új falba ütközött.
Nagyon ritkán járt haza édesanyjához - annak idején szinte menekült a
szülői háztól. Új élményei óta ez volt az első alkalom, hogy hazament. Anyja
kinyitotta az ajtót, ő csak állt és nem mert hozzáérni. Emlékek sora
borította el, amikor fájdalmat okozott, figyelmetlen, türelmetlen, közönyös
volt. Nem volt szükség az érintésre, érzékeny, fáradt gondolkodására
villámcsapásként hatott anyja arca. Természetesen nem gonoszság volt akkor
benne, ő is sokat szenvedett anyja mellett, de a kettőt e pillanatban nem
kapcsolta össze semmilyen mérleg, ami bármit eldönthetett volna, egyetlen
serpenyőben gyűlt össze minden, amit másként is tehetett volna, ha csak egy
kicsit is érzékenyebb, nyitottabb, mint akkor volt. Elfutott volna anyja
elől, ha nem érezte volna azt az újabb fájdalmat, amit gyengeségével most
okozott volna, így hát maradt. Átölelte és nem történt semmi. Pedig már
nyitott volt, érezni és segíteni akart - de nem tudott.
Visszamenekült a kórházba, ahol újabb emberek várták, s néhányan
elfogadták őt. Sok időt töltött bent, beszélgetni, segíteni azoknak, akik
megszerették. Sokáig nem figyelt a belülről érkező erősödő jelzésekre.
Gondolkodása, szelleme - én-tudata kezdte lassan cserbenhagyni. Elfutott
azoktól, akikkel korábban kapcsolatban volt és akiknek néha fájdalmat
okozott, idegen embereket érintett - azok hagytak nyomot rajta. Sokszínű,
zavaros emlékfolyam töltötte be napjait, más emberekből átszűrődő érzésekkel
telt meg, mert sajátjait tagadta, belső ereje csökkenőben volt. Az első
komolyabb fizikai tünetek térítették magához. Valamikor elhatározta, hogy
addig tart ki az új irány mellett, míg baja nem származik belőle - hát most
eljött az ideje, hogy számot vessen azzal, amit gondol és tesz. Kellemes
nyári este volt, az albérlet másik szobájában, ahol barátai laktak, csendes,
vidám beszélgetés folyt, ő korán visszavonult. Barátai szerették, elfogadták
furcsa szokásaival együtt - távozása nem keltett feltűnést.
- Hát itt vagyok most - bólintott a fiú. Felállt, belehallgatott a
sötétbe. Nem sokan voltak ébren a városban, a szomszéd szobában is csend
volt. A konyhából kihozott egy üveg kólát, ivott belőle, majd kiült az
erkély korlátjára. Nem volt különösebben öngyilkos hajlamú, de néha szerette
megmutatni a tériszonyának, hogy nem fél tőle - annyira. A vékony Hold
fényében kirajzolódott alakja a falon. - Most, kedves Árnyék, beszélgetni
fogok veled. Elmondom neked, milyennek látom a világot, hogy eldönthessem,
érdemes-e megmaradnom benne, s ha igen, mit tegyek. Ha ezt az utat
folytatom, hamarosan szétesek, meghalok, vagy ki tudja, mi lesz velem; ha
nem, minek csináltam az egészet és miért jelent meg bennem ez a furcsaság?
Tudod, azt hiszem az a legjobb, ha először megnézem, hogyan is gondolkodom,
hátha kisül belőle valami.
'A gondolkodásról'
'Modellek'
'Hit és tudás'
'Ember'
'Folyó'
'Terepasztal'
'Pénz'
'Törvények'
'Hatalom'
'Tökéletesség'
'Jelenkor'
'Döntés'