Dimenzió #24

Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -

(szex-pszichológia, szex-szociológia, irodalom, szexualitás)

                               Horváth Árpád:

                               HORMONSZERELEM

                  (Forrás: Voil…, 1997/11. szám, 82-85. o.)

                       Szerelem   -  alighanem  nyelvünk  legszebben  csengő
                       szava.   De  ha  mégsem  -  és  amint  a  téma  egyik
                       legjelesebb  magyar  értője  Kosztolányi írta: ezen a
                       téren a "fülolaj" szó viszi el a pálmát -, tartalmát,
                       s  a  hallatán  lelkünkbe  költöző érzéseket tekintve
                       akkor  is  valahol  a képzeletbeli toplista élén kell
                       állnia. Filozófusok, művészek és költők évezredek óta
                       vitatkoznak  rajta,  és  sehogyan  sem  tudnak dűlőre
                       jutni,  honnan  ered,  s  miből táplálkozik az emberi
                       lélek  talán "legemberibb" megnyilvánulása. E vitában
                       aztán  a  századelőn  a lélektan kutatói is sorompóba
                       szálltak - utóbb pedig a fiziológusok rukkoltak elő a
                       legújabb  megoldással.  Ha  nekik van igazuk, akkor a
                       szerelem nem több egyszerű hormonhatásnál...

   Szerelem:   "A   szeretett   személy   iránti   vágyban   és   odaadásban
megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelem."A Magyar értelmező kéziszótár
szerint  nagyjából ez a szerelem. Motorja a vágy, dísze az odaadás és fontos
kelléke  a  nemi  vonzalom.  Aki  tehát a kérdés súlyához méltó alapossággal
kíván  elmélyedni a témában, egyszerre három külön világban találja magát: a
természettudomány,  a filozófia és a költészet világában. Vagy ha úgy jobban
tetszik, a test, a szellem és a lélek világában. Bizonnyal ezért tévedtek el
már oly sokan ebben a buja rengetegben - s hogy mi még véletlenül se járjunk
így,  az  idegenvezetőink ezúttal orvosok, flozófusok és költők lesznek. Így
egyszerre  hívhatjuk  segítségül  a  tudósok  racionalizmusát, a filozófusok
széles  látókörét  s  a  dolgok  legmélyére hatoló gondolkodását és a költők
emelkedettségét.  Egyébiránt  már  csak  azért  is jól tesszük, ha mindhárom
világba  betekintünk egy cseppet, mert e tudós elmék mind más és más színben
látják  a  világot,  ám  e  színekből,  ha jól elvegyítjük őket, végül talán
összeáll maga a valóság.

   A  természettudomány  művelői  például pontosan ismerik, és hajmeresztően
rideg  tárgyilagossággal  le  is  írják,  milyen változások játszódnak le az
ember  testében,  amikor  szívében  fellobban  a  szerelem  lángja.  Mert  a
szerelemnek - amiről egészen mostanáig azt hittük, kizárólag a lélek sajátja
-,  az  orvosok,  az  "élettanászok" szerint bizony jól körvonalazható testi
tünetei,  mi  több,  szigorúan  fiziológiai  okai  vannak. Ma már nem csak a
szakma  berkeiben  tudott  dolog,  hogy  ez  az  életünket oly sokszor édes-
keserűvé  varázsoló  érzelmi  vihar  valójában  egy  hormon,  az úgynevezett
feniletilamin  "terméke".  Ezt a nem is túl bonyolult és nem is különösebben
összetett   molekulát  az  idegsejtek  termelik,  mégpedig  egy  vagy  több,
egymással  szorosan  összefüggő,  külső  inger  hatására.  Imigyen  tehát  a
"szerelem  első  látásra"  közhellyé  fakult ideája igenis létezik, ráadásul
abszolúte kézzelfogható és nagyon is racionális alapon. Biokémiai alapon.

   Amint  a  kutatások  kiderítették,  ez  az  egyszerű sejthormon idézi elő
mindazokat  a  sajátos,  ám egyáltalán nem csak a szerelmes emberre jellemző
változásokat;  amelyek legfontosabb és mindig jelen lévő eleme a szenvedély.
(Mindössze   közbevetőleg   jegyzem   meg:   ezek   után   már   csak   azon
csodálkozhatunk, vajon miért nem figyeltek fel erre a kicsinyke molekulára a
fegyverkezési  hajsza  titkos  nagymesterei.  A  világ  leghumánusabb vegyi-
biológiai fegyvere származhatna belőle: csak egy kis feniletilamin-permettel
kell  megszórni  az  ellent, s máris az összes katona harcképtelenné vált. A
másnapi  csatára  való  készülődés  helyett  mindenki csak bávatag orcával a
csillagokat bámuja és közben szerelmes verseket fogalmaz - a háborúnak vége,
győzött   a   szerelem...)   A   szerelemnek  tehát  tünetei  vannak,  ám  a
pszichiáterek  óva  intenek  attól,  hogy a rendre megfigyelhető jelek örvén
amolyan  módosult,  netalán beszűkült tudatállapotról beszéljünk. A szerelem
tünetei  ugyanis,  normális  körülmények  között  -  az emberi elme teljesen
természetes    működését    tükrözik;    a    szerelem    tünetei    tipikus
"boldogságtünetek".  A  pszichiáterek  e téma kapcsán egyébként sem szívesen
beszélnek  "tünetekről"  -  módosult  tudatállapotról pedig pláne nem. Attól
tartanak, hogy ha így fogalmaznának, rögvest mindenki betegséget - horribile
dictu:  elmebajt  -  keresne,  márpedig  a szerelem nem betegség. Legalóbbis
többnyire nem.

   Hogy  egészen  pontosan  miféle  "tünetekről"  is van szó, arra alighanem
felesleges  szót  vesztegetni.  Mindannyian  jól ismerjük azt az érzést, ami
akkor  kerít  hatalmába  minket, amidőn betoppan az életünkbe valaki, akiről
egészen  addig  nem tudtuk, hogy hiányzik, ám ettől a perctől fogva az egész
létünk  központjává  és meghatározójává válik. Szívünk a torkunkban dobog, a
rút  széppé,  a szép még szebbé válik, az imádott lény arca minden más képet
száműz  lelki  szemeink  elől; a viselkedésünk megváltozik, napokig kibírjuk
étlen-szomjan  és  még  csak  éhesek és szomjasak se vagyunk, a vérnyomásunk
emelkedik,  pulzusszámunk  nő,  a fáradtságot, mint a szél a nyárfa pihéjét,
elfújja a szenvedély. Ha szerelmünk tárgya eszünkbe jut, a tenyerünk izzadni
kezd,  arcunk  kipirul és kitágul a pupillánk, s ha úgy hozza a sors, készek
vagyunk  akár  az  életünket is feláldozni érte. A tudósok erre azt mondják:
"Lám-lám,  a természet törvényeinek nagyobb dicsőségére az ingerek nyomán az
idegsejtek  feniletilamin termelésébe kezdtek!" Mi pedig azt: "Hoppá, hoppá!
Csak nem szerelmesek vagyunk?"

   Ám  a  tudósok mindent agyonbonyolítanak. Szerelem helyett például sokkal
szívesebben  használják  a  szenvedély szót, amelynek tárgyát mindjárt ki is
terjesztik,  jóval  túl  a  többnyire  ellenkező  nemű  embertársaink körén.
Pontosan  ugyanazokat a kifejezéseket használják a megszállott bélyeggyűjtő,
a  lepkevadász,  az  elmélyült kutató és a csak a hivatásának élő szívsebész
esetében,  mint  a házvezetőnő leányába szerelmesedett kamasz úrfi esetében,
és  minduntalan  elhárítják  a dolog elmekórtani oldalát firtató kérdéseket.
Mert  ugyebár itt nincsen szó semmiféle kórról - legalábbis többnyire nincs.
Amikor  pedig mégis van, akkor már nem szerelemről, sőt nem is szenvedélyről
beszélnek, hanem tébolyról: szerelmi tébolyról. Mert ilyen is létezik, de ez
már egészen más lapra tartozik.

   A    ráció    tudós    élharcosai    ezen    a   ponton   mintha   kicsit
elbizonytalanodnának.  A  szerelem  nem betegség ugyan, ám aligha tagadható,
hogy  valós  veszélyforrás.  Ha  az  ember  egészséges,  akkor a szerelem, a
szenvedély  mindvégig  a  tudat kontrolja alatt áll, még ha ez nem is mindig
látszik  meg  rajtunk.  A baj többnyire akkor következik be, amikor az ember
eleve  beteg;  a  labilis személyiség vagy a netalán lappangó elmebaj olykor
szörnyű,   máskor   komikus,   megint  máskor  egyszerűen  csak  kellemetlen
következményeket produkál törhet utat magának az érzelmek viharában hirtelen
különösen  sebezhetővé  vált  felszín  felé. Egyeseket a szerelmük irreális,
elérhetetlen   tárgya   kergeti  a  tébolyba,  mások  a  kielégületlenségtől
roppannak  össze  avagy  válnak  szörnyeteggé;  van,  aki önmagát bünteti és
idegösszeomlást  kap  vagy  öngyilkosságba menekül, és van, aki mások, talán
éppen  az  imádott  személy  felé  vetíti  a feldolgozatlan lelki feszültség
keltette agressziót. És éppen ez az, ami bizonytalanságot kelt a rendszerint
oly  racionálisan  gondolkodó tudós orvosokban. Mert vajon ki dönti el, hogy
hol  húzódik  a  határ a téboly - jelesül a szerelmi téboly - és az egyszerű
szenvedély között? Marx szerint azt, hogy valaki őrült-e, a társadalom dönti
el. Ez minden bizonnyal igaz is, és a szerelmi tébolyra éppúgy alkalmazható,
mint  egy "mezei" skizofréniánál - de talán a szerelem sokkal több és sokkal
bonyolultabb  annál,  mint  ahogy  a jó öreg, dús szakállú Károly pápaszemén
keresztül látszik.

   Persze  ha  a  végletekig  lemeztelenítjük  a  kérdést,  kiderül,  hogy a
szerelem  egyáltalán  nem  is olyan bonyolult jelenség. Mert mi is történik?
Meglátjuk  a  "Nagy  Ő"-t, agyunk szürkeállománya erre, mint a hajóskapitány
recsegő  szócsövén  át  a  gépháznak,  egy  röpke  elektromos impulzus útján
utasítást  ad a megfelelő idegsejteknek, hogy itt az ideje egy kis "szerelmi
hormont"  termelni.  A  sejtek  pedig  teszik  a  dolgukat, és elárasztják a
vérünket  feniletilaminnal.  Erre mi rögvest szerelmesek leszünk, a "Nagy Ő"
hirtelen  betölti  a  tudatunkat  és minden mást száműz onnan. E perctől már
elég csak az illatát megérezni vagy meglátni a tömegben felvillanó egyetlen,
szélfútta  hajfürtjét  vagy  meghallani  a  kacagását,  és  máris  megszűnik
számunkra  a  külvilág. Persze az ember a "szerelem üzemmódban" egyébként is
meglehetősen   sajátságosan  működik.  Mániás  tüneteket  produkál,  egyszer
búskomor,  másszor  pedig  a  felhők felett száll habfehér angyalszárnyakon;
egyszer  elviselhetetlenül ingerlékeny, másszor szinte kenyérre lehet kenni.
Az  élettan  kutatói szerint mindez a feniletilamin műve, és ez a viselkedés
alig  valamiben  különbözik, mondjuk egy dürgő fajdkakas, egy üzekedő dámvad
vagy  egy udvarló lugasépítő madár viselkedésétől. Ez az "alig valami" pedig
nem más, mint az értelem - és ez azért, valjuk meg, nem csekély különbség.

   Senki  sem  tudja, mikor esett először szerelembe, mármint igazi, testet-
lelket  átjáró  szerelembe  az  ember.  Az  állatvilág többi fajában nincsen
szerelem,  csak  vágy  van, vegytiszta nemi vágy, aminek egyetlen motívuma a
minél  több  utód  nemzésére  való  törekvés.  A  szarvasbikában  vagy a hím
farkasban  a  nappalok  hosszúsága  és  a fogamzóképessé vált nőstény illata
váltja ki a szenvedélyt, amely olyan erős, hogy még a halálos küzdelemtől, a
véres  csatától  sem  riad vissza, csak hogy megtermékenyíthesse a kiszemelt
nőstényt.  Azért,  hogy  minél több utódot nemzzen, s így végső soron azért,
hogy  minél  jobban  elterjessze  a saját génjeit. Így működik a természetes
kiválogatódás,  és  így  válik  igazzá a némiképp "szalonképesített" szólás:
mindig   az   erősebb   kutya   -   maximalizálja  az  evolúciós  inclousive
fittnessét...  Csakhogy  mi  nem  kutyák  vagyunk  és  nem is szarvasok vagy
farkasok. Hanem emberek, ezért aztán nálunk minden egy kicsit másképpen van.
Mert  nekünk tudatunk van, értelmünk, a szürkeállományunk beborítja az egész
agyunkat,  mint valami ragacsos micisapka. A karteziánus tudósok szerint ezt
a  "sapkát" szoktuk levetni, amikor szerelembe esünk, és ebben különbözünk a
többi  állatfajtól.  Nekik  ugyanis  nem  nagyon  van mit levetniük, ők csak
süketek   és   vakok   lesznek   a  nemi  vágytól.  Az  egyébként  jószerint
megközelíthetetlenül  óvatos  siketfajdot máskor nem is lehet elejteni, csak
amikor udvarol: olyankor bizony se lát, se hall a "szerelem" hevében.

   De   ugyebár   mi  emberek  vagyunk  már  egy  ideje,  úgyhogy  néha  még
gondolkodásra  is  használjuk  az  agyunkat,  s ez a tulajdonságunk némiképp
módosítja  a  szexuális  viselkedésünket  is.  Egészen  pontosan:  a  puszta
szexualitás  mellett  és  felett kialakította a szerelmi viselkedésünket. Az
állatvilágban   nincs   szerelem,  csak  szex,  ami  test  és  test  közötti
kapcsolatot  jelöl.  A szerelem viszont test és lélek összefonódása, illetve
erre   irányuló   olthatatlan,  szenvedélyes  vágy.  Ehhez  pedig  lélek  is
szükségeltetik,  amivel  azonban  legjobb  tudomásunk  szerint  egyedül  mi,
emberek  rendelkezünk  ezen a bolygón. Nekünk nem csak szexuális ösztöneink,
reflexeink,  nemi  hormonjaink és feniletilaminunk, de lelkünk és értelmünk,
szellemünk is van, ami folyvást összekuszálja a viselkedésünket. A kizárólag
az   ösztöneinek   engedelmeskedő   lény   kiszámítható:   ha   ismerjük  az
ösztönvilágát,   pontosan   meg   tudjuk  jósolni,  hogy  egy  meghatározott
helyzetben miként fog cselekedni. Az értelmes lény azonban kiszámíthatatlan,
mert  gondolkodik,  és  ha jónak látja, felülbírálja az ösztönei sugallatát.
Ettől  megjósolhatatlan  a  szerelmes  ember  viselkedése,  és  ettől  válik
időnként annyira sebezhetővé és néha oly fenyegetővé.

   Mert  a  szerelem  minket is vakká és süketté tesz, és bennünket is akkor
lehet   a   legkönnyebben   "elejteni',   amikor   az   ereinkben  buzog,  a
feniletilamin.  Más  kérdés, hogy az egészséges ember jobbára nem veszíti el
tejesen  a  fejét;  habár  az  Írás szerint "boldog az, ki elveszti a fejét,
hisz' az égben újra rátalál..." Eddig rendben is volnánk - de azt még mindig
nem  tudjuk,  ki  az  egészséges  és  ki nem az, és hogy meddig egészséges a
szerelem?   Engedtessék   meg  itt  újfent  Marxra  hivatkozni:  a  szerelmi
szenvedély  addig "normális", amíg az ember sem önmagára, sem a környezetére
nézve  nem  jelent  veszélyforrást.  Rómeó  és  Júlia  története gyönyörű és
megindító  -  de  veszélyes,  s  ezért  nem egészséges. VIII. Edward, a brit
birodalom  királya,  nem  kis  gondot  okozva  országának  és alattvalóinak,
lemondott  a  trónjáról  egy  kétszeresen  elvált  amerikai  asszony, Wallis
Warfeld-Simpson  szerelméért.  És  ha  igazán  elfogulatlanok akarunk lenni,
akkor  most,  a  gyász és a kegyelet heteiben-hónapjaiban el kell ismernünk,
hogy  voltaképpen  ugyanezt  tette Károly herceg, Nagy-Britannia trónörököse
is:  a  tragikus  sorsú Diana és a korona helyett inkább ifjúkori szerelmét,
Camilla   Parker-Bowlest  választotta.  A  történet  ebben  az  "olvasatban"
drámaian  szép  -  de  így  is  veszélyes. És akkor még nem ejtettünk szót a
brutális fenevaddá változott, tébolyult szerelmesekről.

   Ám  ez  a veszély nem a szerelemé, hanem a szerelmes emberé, és még azt a
határt  sem  húzhatjuk  meg  egykönnyen,  amelyet  átlépve az abnormitás, az
elmebetegség  vagy  a bűn világába érkezünk. A téboly és a szenvedély között
egyébként  sincs  túlzottan  éles  határvonal;  ez  gyönyörű  nyelvünkben is
visszatükröződik,  hiszen  a szenvedélyt csak egyetlen betű "választja el" a
szenvedéstől,  pontosan  úgy,  ahogyan  -  a  héber  nyelvhez hasonlóan - az
igazságot   a   gazságtól.   Mert   a   szerelem  világa  az  ellentétek  és
ellentmondások  világa.  Az  egyik  "legembereibb"  képességünk,  a szerelem
képessége  olykor  még az állatoknál is mélyebbre süllyeszt: gazemberré tesz
bennünket;  a  szerelem betejesülése sokszor megöli magát a szerelmet, míg a
betejesületlen  vágy  a  szerelmes embert emészti el; egyetlen szempillantás
alatt  képes reánk törni, aztán hosszú éveken át nem ereszt, míg máskor csak
lassan, olyan észrevétlenül alakul ki, hogy először magunk se vesszük észre;
amíg  tart,  féltjük, óvjuk minden erőnkkel, ám ha egyszer elmúlik, gyakorta
nem hogy nem bánkódunk miatta, de még örülünk is neki.

   A  szerelem  ugyanis  mindig  elmúlik.  Pontosabban:  nem  elmúlik, hanem
átalakul.  Szeretetté, gyűlöletté vagy undorrá, de mindig átalakul. Mindez a
tudatunk,  az  elménk  és  szellemünk  műve  -  ehhez  semmi  köze  sincs  a
hormonoknak.  Az  a fránya feniletilamin csak a startpisztolyt dördíti el. A
biológusok  persze  itt  megint  vitába  szállnak  a  filozófusokkal. Míg az
előbbiek  szerint  a  szeretetté nemesedett szerelem egy újabb sejthormon, a
"boldogsághormonnak"  is  nevezett endorfin műve - amely például a sportolók
vérében  is kimutatható, s így magyarázatot adhat arra, miért kínozzák olyan
nagy  örömmel magukat -, addig az utóbbiak ezt az emberi szellem győzelmének
tekintik  a  szenvedély  felett.  W.  Somerset Maugham, aki legalább annyira
filozófus  volt, mint író és novellista, állítja, hogy a szerelem legnagyobb
ellensége  a szeretet. Seneca szerint a szerelem ellentéte a gyűlölet, Camus
szerint  az  undor  és  a  megvetés.  Az antik görög bölcsek szerint az igaz
barátságot  lehetetlen  megkülönböztetni  az  igaz  szerelemtől,  a  rómaiak
leginkább csak gyönyörforrást kerestek és találtak benne, a japán kultúrában
pedig a szerelem és a házasság kérdésének az égvilágon semmi köze egymáshoz,
a  házasság  ugyanis  komoly  dolog...  És  itt az oly sokszor kifigurázott,
hajlíthatatlanul  konok  és  kőszívűnek  bélyegzett  japánok kezet nyújtanak
Darwinnak.  A  természetes  kiválogatódás elméletének szülőatyja egy helyütt
imigyen  fakadt  ki:  "Az  ember  lelkiismeretesen és gondosan tanulmányozza
háziállatai  jellemét és családfáját, mielőtt párosítaná őket, de ha a saját
házasságáról van szó, soha, vagy csak a legritkább esetben ilyen előrelátó."
Hja, kérem, emberek vagyunk!

   Emberek  vagyunk  -  de mióta? Ez alapvető fontossággal bír, mert csak ez
adhat  választ arra az imént feltett kérdésre, hogy mikor gyúltak szerelemre
először  eleink.  A  szerelem  ugyanis  kétségkívül azon kevés tulajdonságok
egyike,  amivel  egyedül  mi,  emberek rendelkezünk. És még ebben a gyönyörű
érzésben  is  ott  lobog  a nemi gerjedelem lángja, ami pedig nagyon is ősi,
mondhatni,  állati ösztönvilág felé tárja ki az ajtót. Szerelem nem létezhet
szexualitás,  szexuális  töltés  és  nemi vágy nélkül, mert akkor már nem is
szerelemről,  hanem  valami egészen másról, mondjuk őszinte barátságról esik
szó.  Ám  az  a  szerelem, amelyet kiolt a beteljesülés, az nem szerelem. Az
csupán  gerjedelem,  semmi  más.  Az igaz lelki szerelmet - ha létezik ilyen
egyáltalán  -  a testi eggyé válás nem megöli, éppen ellenkezőleg: felemeli.
Magasabb  szférák  felé mutat utat, a szeretet, a megbecsülés és a kölcsönös
tisztelet  felé.  Aligha  kétséges,  ez  már  megint  csak  nem szerelem. De
egyáltalán nem kevesebb, hanem több annál.

   A  szerelem  gyönyörű  és fontos fűszere az életünknek; olyan, mint a só:
nélküle  ízetlen  az  étel,  de  megöl,  ha  túl  sokat habzsolunk belőle. A
szabadjára   engedett,   túlfűtött  szenvedély  mindig  káros,  és  ebből  a
szempontból  tökéletesen  mindegy, hogy narkotikumról, munkáról, alkoholról,
vallásról,  ideológiáról  vagy szerelemről van szó. Ám aki nem tud szeretni,
az élni sem tud, és aki nem képes másokat szeretni, azt mások se fogják soha
szeretni.  Habár,  meglehet,  aki azt állítja magáról, hogy ő bizony soha se
lenne képes szerelembe esni, az valójában egyfolytában szerelmes - önmagába.
Másképpen  szerelmes  a  férfi  és  a  nő  - és nem csak azért, mert a férfi
többnyire  nőbe,  a  nő pedig férfiba szerelmes -, és egészen más egy kamasz
szerelme,  mint  egy  érett  emberé.  A férfi szerelmében kétségkívül több a
szexuális  töltés,  mint  a  nőében,  és  a  férfi  sokkal  gyakrabban hiszi
szerelemnek  azt,  ami  nem  több  puszta  nemi vágynál; a nő szerelme ezzel
szemben inkább a férfi egész lénye felé irányul, habár jobbára épp oly vakká
teszi  őt,  mint  a  férfit.  A kamasz nem is annyira az imádott lányba vagy
fiúba,  mint inkább magába a szerelembe szerelmes, míg az érett asszony és a
valóban  felnőtt férfi szerelme nem csak az érzelmek, de a lélek egésze és a
szellem  szintjén  is  kapcsolatot  teremt  közöttük. Egy ifjú bohó szerelme
bájos   -  az  érett  emberé  biztonságot,  tiszteletet  és  törődést  ígér.
Legalábbis többnyire.

   Mert  a  szerelem  nagyon  furcsa szerzet. Egyszer hirtelen felnőtté tesz
léha  ifjút,  másszor  gyerekké  varázsol  éltes  családapát.  Észrevétlenül
születhet  és egy életre a társunkká szegődhet, de villámcsapásként érhet és
egyetlen fuvallattal semmivé válhat. Akár örökké is tarthat, ha viszonzatlan
marad,  és  soha nem múlik el, ha elveszítjük azt, aki viszontszeret minket.
Ám  a  betejesült, kölcsönös szerelem soha nem tart örökké, és ez jól is van
így.  A szenvedély lobogó lángja előbb-utóbb elemésztene, kiégetne minket, s
a  hamuvá  porladó  zsarátnok alatt nem hogy szerelem, de semmi sem maradna.
Igen, a szerelemnek el kell múlnia, hogy átadja helyét valami sokkal mélyebb
és  sokkal  értékesebb érzelemnek: a kölcsönös tiszteletnek, megbecsülésnek,
féltésnek  odaadásnak.  Egyszóval  a  szeretetnek.  "Ahol  szeretet van, ott
bizalomnak  is  lennie  kell" - mondta Dzerzsinszkij. S miként az egészséges
lélek  egészséges  szerelme elképzelhetetlen a test szerelme, a testek eggyé
válásának  vágya  nélkül,  éppúgy a szó igazi értelmében vett testi szerelem
sem  létezik  a lélek szerelme nélkül - mert ha a lélekben nem ég a szerelem
tüze, akkor a szeretkezés nem több puszta közösülésnél, sőt, talán még annál
is  kevesebb.  Mert  az  ősi  ösztön  se  találhat  igazi kielégülést, ha az
embernek  csak  és  kizárólag  a teste vesz részt az aktusban, s ha az ember
egész  lénye,  testestől-lelkestől nem adja át magát a másik személlyel való
viszonynak.

   Bizony,  ilyen  különös  a szerelem, ilyen ellentmondásos - s talán éppen
ezért  olyan  szép.  Mert  a  szerelem  szép. Bármily fájdalmas és bármennyi
veszélyt  rejtsen is - szép. Bonyolult, rettentően összetett világ, pontosan
ugyanolyan  bonyolult  és  összetett,  mint  amilyenek  mi  magunk,  emberek
vagyunk.  Szeretünk  bolondulásig,  a  szerelmünk az égbe emel, majd a porba
taszít, már-már emberfeletti tettekhez ad erőt, aztán egyszeriben tehetetlen
bábbá  változtat minket; tudjuk, érezzük ezt, mégsem tehetünk ellene semmit.
Ha  a  szerelem ránk tör, a józan ész csődöt mond - ha az ember józan marad,
akkor  nem  is  szerelmes  igazán.  Mit ér az óvatos, józan szerelem? Persze
azért  nem  kötelező tejesen megbolondulni, még akkor sem, ha utóbb sok hiba
helyrehozható. Mert vannak helyrehozhatatlan hibák, vannak megbocsáthatatlan
bűnök,  amelyeket  -  lám  csak, egy újabb ellentmondás! - legtöbbször éppen
azok  ellen  követünk el, akik a legjobban szeretnek minket. A legegyszerűbb
és    legkényelmesebb   ilyenkor   a   belsőelválasztású   mirigyeinkre,   a
sejthormonjainkra  és  az  ősi,  agytörzsi  reflexeinkre hivatkozni: "Ugyan,
drágám,  az  egész csak a tesztoszteron, a feniletilamin és a köztiagy miatt
történt!"

   Mi  hát  a  szerelem?  Az  elszabadult, ősi ösztönök győzelme a józan ész
felett  vagy  az  ereinkben  tobzódó  mirigy  váladékok és egyéb szekrétumok
csatája a társadalmi konvenciókkal? A halhatatlan lélek megnyilvánulása vagy
a  fajfenntartás parancsának engedelmeskedő, génjeinkbe plántált viselkedési
minta?  Talán  mindegyik,  de  lehet,  hogy  egyik  sem.  Meglehet,  a rideg
racionalistáknak   van   igazuk,   s   a   szerelem  valóban  nem  több  egy
túlbonyolított  evolúciós  mellékterméknél,  sőt  még  az sem kizárt, hogy a
pszichiáterek  tévednek,  és a szerelem lappangó elmebaj. Ám ha így van, s a
"boldogságtünetek"  egy  veszélyes kór tünetei csupán - ez a kór akkor is jó
nekünk,   és   ez   a   legfontosabb.   Ha  pedig  a  szerelem  valóban  egy
"hormonturmixra" adott válasz lenne - akkor ez a turmix a világegyetem egyik
legkellemesebb  itala.  Hogy megbolondulhatunk tőle és függővé tehet, mint a
bor vagy a konyak? Lehet.

   De  a  bor  és  a konyak finom ital, sokat veszít az, aki soha nem ízleli
meg. Hogy veszélyes, mert mindent elveszíthet az, aki rászokik? Kétségtelen.
Meg  kell  kóstolni,  ám  ha  ez  a  pohár  nap mint nap előkerül, s a fehér
abroszról  először  a  hétköznapok  szürke  konyhaasztalára,  majd a mocskos
söntéspultra  vándorol,  akkor  bizony  odavész az ünnepélyes varázs, amit a
bensőséges,  meghitt  csendbe lop az összekoccanó üveg halk pendülése. Akkor
csak a mámor marad, a zabolátlan szenvedély, majd a törvényszerű szenvedés -
egyetlen  betű  csupán  a  különbség,  s mégis mily' sok! Így válik füstté a
szerelem  ünnepélyessége  és  emelkedett  gyönyörűsége is a féktelen gyönyör
oltárán.  Sokan  vesznek  el  ebben  a fülledt buja dzsungelben, és legalább
ennyien hagyják elveszni az élet egyik legnagyobb adományát csak azért, mert
rettegnek a sűrű erdőségben kétségkívül ott rejtező sötét árnyaktól.

   A  szerelemhez  pedig,  mint nagyjából mindenhez az életben, valószínűleg
fel  kell  nőni.  Sok  idő,  sok  tapasztalat  és  megannyi  elszenvedett és
magunknak meg másoknak okozott fájdalom kell ahhoz, hogy az ifjonti, önző és
üres "szeretkezés", azaz a szerelemnek hitt testi kapcsolat helyét a test és
a  lélek  önzetlen  egymásba  olvadása  válthassa  fel. Közben sok-sok sebet
kapunk  és jó párat szerzünk másoknak is, és jól tesszük, ha ezeket soha nem
feledjük:  a  lelkünkben  megbúvó és a mások lelkében általunk hagyott sebek
idővel begyógyulnak, de a nyomuk kitörölhetetlenül megmarad. A saját sebeink
forradásai éppúgy rajtunk maradnak, mint azok amelyeket másoknak okoztunk, s
e forradások írják arcunkra, sőt egész lényünkre az életünk térképét.

   S talán valóban tévednek a tudósok, amikor azt állítják, hogy a "szerelem
első  látásra"  egyszerűen  egy vizuális ingerre adott biokémiai reakció. És
talán  éppen  ezért nem tudják elmondani, miért szerették meg a társukat egy
csapásra azok, akik tényleg szeretik őt. Mert ők nem az arcát, az alakját, a
ruháját,  a haját vagy a bokáját látták meg - hanem az élete térképét. Nem a
férfit  vagy  a nőt vették észre abban a kusza tömegben, hanem az embert. Az
életet,  amit addig élt; a sebeket, amit ő ejtett és azokat, amelyeket rajta
ejtettek;  a  lényt,  aki  volt  és  azt,  akivé  válni fog. És tudták, mert
érezték, hogy ebben az életben nekik is helyük van...

   Ez a szerelem. A többi csupán biokémia.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.