Árvai Magdolna - Hulej Emese:
FIATALABB FÉRFIT SZERETEK
(Forrás: Nők Lapja, 1998/26. szám, 34-35. o.)
A dolgok egy része szabályos, más részük
szabálytalan. Sokszor hajlunk rá, hogy a
szabályosakat jóknak, a szabálytalanokat rossznak
mondjuk. Így aztán minden szabálytalan küzdelemre van
ítélve. Ami nekem jó, az neked szabálytalan, és ami
neked szabályos, abból köszönöm, én nem kérek. És mi
a helyzet akkor, ha pusztán azzal lógunk ki, a
sorból, hogy én korábban születtem, mint te? És
mondjuk, én vagyok a nő és te a férfi?
Minden kapcsolatnak megvan a maga sajátos képlete, állandókkal és sok
ismeretlennel, változóval. És ahogy együtt haladunk előre az időben, néha
már érezzük a megoldást, aztán mindig történik valami. Valami új, váratlan,
ami próba elé állítja kettősünket. A korkülönbség értelemszerűen nem
tartozik a rejtett csapdák közé, hiszen a kezdetektől tudjuk, melyikünk az
idősebb. Kérdés, hogy mennyire vagyunk tisztában azzal, hogy e tény
befolyásolta-e, és ha igen, hogyan a választásunkat.
- Meglepően sok mostanában az olyan pár, ahol a menyasszony néhány évvel
idősebb a vőlegénynél - bólint az anyakönyvvezető, amikor arról faggatom,
vajon általános-e a jelenség.
- A legtöbbször mindössze néhány évről van szó, és ezek a párok,
legalábbis számomra, semmiben nem különböznek másoktól. A nagyobb
korkülönbség úgy tapasztalom ritka.
Félelmek, érzelmek, vélelmek
Verát nem vígasztalja a dolog általánossága, szerinte, az ilyen felállás
veszélyei nem mindig láthatóak kívülről, sőt olykor a kapcsolatban élők is
elvakulnak. Ő, aki közelről szemlél egy ilyen kapcsolatot, kasszandrai
jóslatokkal viaskodik.
- A fiam naptár szerint öt évvel fiatalabb a menyemnél, de valójában
sokkal többel. Későn érő típus, hiába lett huszonkilenc évesen férj és apa,
igazából még nem érett férfi. Tudom, hogy szeretik egymást, de azt is, hogy
a menyem részéről ez egy nagyon tudatos választás volt. Férjhez akart menni,
gyereket szülni, a mi falunkban erre már kevés esélye volt. Ha rajta múlik,
élete végéig rendes felesége lesz a fiamnak, tehát nem miatta aggódom. De
kérdezem én, mi lesz, ha a gyerekem felnő, és férfi lesz végre! Ha egyszer
csak úgy érzi, ő más, és másra van szüksége. Ez a félelmem oka.
János huszonöt volt amikor a negyvenéves Éva férjéül vette. - Nem
gondolkodtam, nem töprengtem, követtem. Kiválasztott egy érett, erotikus
asszony és temperamentumával, lendületével, szerelmével elvitt a barátoktól,
a családomtól. Olyan boldog lettem mellette, mint a korábbi kapcsolataimban
soha. Vállaltam őt nyíltan, gyerekestül, a ráncaival együtt. Hülyének,
baleknak tartottak, kiközösítettek a munkahelyemen, és selyemfiúnak
tartottak, hiszen Évához költöztem az ő háza lett az otthonom, az ő ágya az
ágyam. Tizenhat év boldogság után, ötvenhat évesen lett beteg. A haláláig
ápoltam. Két éve ment el, gyászolom, azóta nem találtam a helyére méltó
asszonyt. A lánya, veje, s két unokája apa és nagypapaként szeret. Hogy ki
mit gondolt, soha nem édekelt.
Biztos szereposztás?
- Én azt hiszem, nem a kor számít, hanem az, hogy ezzel felcserélődnek-e
a szerepek is, és ha igen, elégedettek-e ezzel a megoldással a felek -
vélekedik Lili. - Én idősebb vagyok Andrisnál három évvel, pontosabban három
és féllel, de ez valahogy sohasem foglalkoztatott minket. Andrisnak nincs
anyakomplexusa, erős, magabiztos, biztonságot adó férfi, aki mellett
egyértelműen a hagyományos női szerepeket vállalhatom. Örülök, hogy a férjem
a családfő.
- Az, hogy az ember ki felé képes nyitni, és kitől képes befogadni,
erősen következik az életútjából - fogalmazza meg a pszichológus, Veres
Ilona Emma. - A szülő-gyerek kapcsolat mindenképpen megadja a keretét
későbbi kapcsolatainknak - mondja. - Nem determinálja, de az fontos, hogy
mit látott, mit tanult, mit enged meg magának, mit próbál ki. Ezen belül
pedig az ellenkező nemű szülővel való kapcsolat döntően befolyásolja az
ellenkező nemhez való viszonyunkat. Van, aki gyerekként ilyen értelemben
biztonságban érezte magát érzelmileg, és akkor ő feltehetően olyan
kapcsolatot keres majd, amelyekben lelkileg gyermek maradhat. Míg az, aki
érzelmileg kiszolgáltatott volt, gyakran választja a védő, óvó pozíciót. Az
lesz az ő útja, hogy ad, kapni meg nemigen mer. Van, hogy az idősebb nő a
korban hozzá illő férfiak társaságában érzett gátlásait csak nála fiatalabb
férfi tátsaságában képes feloldani.
Ha nem életre szól
Lassan hírértéke sincs az esetnek, amikor az ötven felé közeledő férfi
otthagyva csapot-papot húszévesre cseréli asszonyát. Mindenki megdöbben,
együttérez, szidja a férfit, szidja a lányt. Az asszony meg, alig túl a
negyvenen, ott marad a romokon, egyedül, kétségbeesetten, és hiába nem érez
erőt a nekiveselkedéshez, valamit mégiscsak kezdenie kell az életével.
- Az ilyen korú nőkhöz illő férfiak a húszéves lányok mellett érzik
teljes értékűnek magukat, akkor meg ki marad nekik? - teszi fel a kérdést
Veres Ilona Emma. - Kinek kell az ilyen asszonyok melegsége, biztonsága,
kiforrott nőiessége, szeretete? Egy fiúnak! Akinek éppen erre az érzelmi
feleslegre van szüksége ahhoz, hogy pótolni tudja azt, ami neki hiányzik.
Sokszor ilyen pótlás nyomán, egyfajta áttétellel történik meg a végleges
leválás az anyáról. Csak az a kérdés, vajon az a nő, aki belemegy az ilyen
kapcsolatba, el tudja-e fogadni, hogy valamikor vége lesz, el kell majd
engednie a fiút.
- Keletre utaztam, a nagyon kicsi ország kolostorába igyekeztem egy
szerzeteshez - meséli egy asszony. - A fiú, aki tolmácsként kísért, sokat
segített. Beszélgettünk, egyre többet, mind több témáról és a kapcsolatunk
lassan megváltozott, kiteljesedett. Az elutazásom előtt egy nappal a
szerelmemet kérte, és én vele töltöttem az éjszakát. Amikor a határon
elváltunk, csak annyit mondtam: legközelebb szülessünk egymáshoz térben és
időben közelebb. Három hét telt el a végleges hazautazásomig, és az a három
hét bizony a fájdalomé volt, mert tudtam, hogy vége lesz, mégis vállaltam,
és bevallom, nem bántam meg.
Ágnes komoly, megfontolt üzletasszony, mégis vad döntést hozott
negyvenhat évesen, kapcsolatot kezdett a nála nyolc évvel fiatalabb
sportolóval.
- A második válásom után életemben először nem mérlegeltem. Szerettem, és
hagytam, hogy szeressenek. Öt boldog évet kaptam Gergőtől, felhőtlen,
gondtalan átszerelmeskedett, átröhögött, nyaralásokkal teli éveket. És én,
aki soha nem féltem a klimaxtól, pillanatok alatt megbolondultam. A
menstruációm kimaradozásával rámtört az örjöngő féltékenység. A
kapcsolatunkat szétvertem azzal, hogy követtem Gergőt, ellenőriztem minden
percét, szagolgattam, vizsgáltam az ingeit, a fehérneműit és minden ok
nélkül gyanúsítgattam. Jött két mérgekkel átitatott, ám keserű év, majd
mielőtt megöltem volna elengedtem. Most, négy évvel a búcsú után tisztán
látom: hibáztam, és csak magam okolhatom. Az a tündérfiú igazán szeretett,
ma is itt loholna a nyomomban, lesné a gondolataim, szeretne, ha én nem
őrülök meg, és nem válok féltékeny, szerelmet, szeretetet gyilkoló banyává.
Kerek egészek ezek a történetek. Asszony, aki aggódik, férfi, aki
gyászol, másik asszony, aki vállalja oktalansága okozta kudarcát, és az, aki
hazajött a világnak erre a felére, és magába zárva hozta a történetet.
Minden ilyen kapcsotat más és más. Néhányunknak szembe kell szállni a
világgal, vállalva a döntés miatti megjegyzéseket, az értetlenkedő
tekinteteket, míg más úgy dönt: nem akarja a fiút beilleszteni az életébe,
kitenni a kíváncsi pillantások kereszttüzének, vállalni, megmagyarázni. Mert
tudjuk, a legtöbb nő nem elégszik meg azzal, hogy egy kapcsolat neki jó-e
vagy sem, arra vágyik, hogy mások is jónak tartsák, elismerjék. Es ha az
érzések meg a társadalmi ítélet között túl nagy szakadék tátong, akkor
kezdődik a titkolózás, vagy épp ellenkezőleg a dac. Hogy miért ne! A
korkülönbség kérdése nyilvánvalóan csak egy, a lehetséges válságok közül. A
döntő mindig az, belülről vállalt kapcsolatról van-e szó, vagy sem.