Dimenzió #24

Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -

(szex-pszichológia, szex-szociológia, irodalom, szexualitás)

                                Susan Rieger:

                               IGAZ SZERELEM?

               (Forrás: Cosmopolitan, 1998/2. szám, 49-51. o.)

                       Természetesen    létezik...    ...csak   nem   könnyű
                       felismerni,   mert   vakok   vagyunk,   amikor  elönt
                       bennünket a szenvedély.

   Igazi  szerelmi házasság volt a miénk. Odavoltam a férjemért. A torkomban
dobogott  a  szívem,  ahányszor  megláttam.  Ha  meghallottam  a  hangját  a
telefonban,  rogyadoztak  a térdeim. Messziről megismertem ruganyos járását,
és repestem a boldogságtól, amikor közeledni láttam.

   Tíz  évig  tartott  ez  az érzés. Aztán egy szép napon úgy elmúlt, mintha
elfújták  volna. Néztem a férjemet a reggelinél, és azt kívántam, tűnjön el.
Az otthonomból, az ágyamból, az életemből. A szerelem elszökött, és én is el
akartam szökni.

   Raymond Carver egyik novellájában ugyanezt a férfiak szemszögéből írja le
(szinte  hallom  a  férjem,  mármint az exférjem helyeslő hümmögését): "Volt
idő,   amikor   úgy  éreztem,  az  életemnél  is  jobban  szeretem  az  első
feleségemet. De most már egyenesen gyűlölöm. Hogyan lehetséges ez? Hova tűnt
a  régi  nagy  szerelem?"  Az  a  fajta szerelem, amelyről Carver ír, mindig
fölemészti  önmagát.  Nem szerethetünk senkit sem jobban, mint az életünket.
Nem  rakhatunk  túl  nagy  terhet a másik vállaira, A tartós szerelem emberi
léptékű.  Bármilyen  közhelyesen  hangzik  is,  mindannyian  igaz szerelemre
vágyunk   és  kész.  Persze  nem  könnyű  megmondani,  mi  is  ez  pontosan;
mindenesetre  nem  olyan  elemi erejű, mint a szenvedélyes vagy a romantikus
szerelem,  ebbe  nem  remegnek  bele  a  zsigereink,  ettől  nem  akad  el a
lélegzetünk és nem szakad meg a szívünk.

   A  válásom  óta  eltelt  néhány  évben sokat gondolkodtam, és azt hiszem,
sikerült   az   igaz  szerelem  minden  lényeges  alkotóelemét  megtalálnom.
Töprengéseim  eredményét ötparancsolatnak neveztem el. Annak idején én is, a
férjem  is megszegtük mind az ötöt. Az igaz szerelem első parancsolata, hogy
olyannak  szeressük  a másikat, amilyen, a maga tökéletlen teljességében, és
ne  akarjuk  megjavítani.  Ez a legfontosabb szabály, de megtartani is ezt a
legnehezebb. Én "az elfogadás szabályának" neveztem el.

   A  második a jól ismert bibliai mondás megfordítása: úgy bánj a másikkal,
ahogyan  ő szeretné, ha vele bánnának! A szabály eredeti formája ugyanis azt
feltételezi,  hogy  mások  is  azt  akarják, amit te, és azt érzik, amit te.
Végzetes  tévedés,  amely tönkreteheti az igaz szerelmet. Lehet, hogy egy nő
csak  gyengéd  ölelésre  vágyik,  amikor  a férfi vad, forró nászra. S ha az
ilyenkor  képtelen  tekintettel  lenni  a  másik  szempontjaira, előbb-utóbb
mindketten csak marni fogják egymást. Ezt "az empátia szabályának" hívom.

   Az  igaz  szerelem  harmadik  parancsolata is a bibliai tízparancsolatból
következik:  becsüld  meg a másikat! Örülj a sikereinek, ismerd el erényeit,
erősségeit, vedd észre fáradozását. Persze megmondhatod neki azt is, mit nem
szeretsz  benne  (sőt  meg  is kell mondanod), de csakis négyszemközt, és ne
várd el tőle, hogy megváltozzék! Ez "a tisztelet szabálya".

   A  negyedik  parancsolat  fonákja a harmadiknak: mondd ki, amit gondolsz!
Méghozzá  azonnal.  Ha nem állsz ki a magad igazáért, soha nem leszel igazán
boldog. Ezt hívom "a nyíltság szabályának".

   Végül  az  utolsó  parancsolat:  a házasságot tudatosan éltetni kell. Egy
igaz  szerelmen  alapuló  kapcsolatban  a felek nemcsak egymás iránt éreznek
elkötelezettséget,  hanem  a  kapcsolat  iránt  is.  Ez  "az elkötelezettség
szabálya".

   Persze  utólag  könnyű okosnak lenni, de vajon meg tudták volna menteni a
házasságomat  ezek a szabályok? Vajon másképp, jobban csináltam volna bármit
is,  ha  már  férjhez  menetelem  előtt tisztában vagyok mindezzel? Lehetett
volna  a  mi  akkori  énünkre  jobb  házasságot  alapozni?  Lehet, hogy ez a
legtöbb,  amit ki lehetett hozni a kapcsolatunkból? Hogy eleve csak tíz évre
szólt,   aztán  lejárt  a  szavatossági  ideje,  mint  egy  konzervnek  vagy
levespornak?

   Nem tartom kizártnak, hogy eleve kudarcra volt ítélve a házasságom, de az
is igaz, hogy minden kapcsolatnak vannak sebezhető pontjai. Nincs olyan nő a
világon,  akit  házassága  első  öt  évében  ne kísértett volna meg legalább
egyszer  a  kiugrás  gondolata.  Egy  régi  francia  mondás szerint "a válás
annyira  természetes,  hogy  sok  helyütt minden este ott alszik a férj és a
feleség  között".  De  miért  van  az, hogy egyesek minden nehézség ellenére
kitartanak, míg mások lelépnek - aztán persze újra házasságra lépnek?

   Manapság  nem  ritka,  hogy  valaki már a harmadik házasságában él, pedig
egyébként  teljesen  normális. Clare Boothe Luce amerikai írónő, aki maga is
több  férjet  fogyasztott,  így  vélekedik erről: "Naiv, aki azt hiszi, hogy
képes  egész  életét egyetlenegy másikkal leélni. Valószínűleg három partner
kell  mindenkinek."  Adela Rogers még élesebben fogalmaz: "Minden nőnek joga
van egy olyan férjhez, akit elfelejthet."

   Ez  a  két  írónő  tehát  a  "gyakorlat  teszi  a  mestert"  elvét tartja
érvényesnek  a házasságra is: három próbálkozás után majdcsak sikerül. De én
már  az  első  válásom  után tudtam, hogy nem bírnék ki egy másodikat, pedig
fogalmam  sincs,  hogyan  biztosíthatnám magam újabb kudarc és összeroppanás
ellen.  Ezért  bármennyire  is szeretnék igazi szerelemben élni, azt hiszem,
jobb, ha maradok a szimpla barátságnál.

   Ethel   Person   amerikai   pszichológusnő  a  gyengéd  szeretetben  telő
házasságok  pártját  fogja.  Person,  aki  különben  a szenvedélyes szerelem
elszánt  amazonja,  felismeri,  hogy  a  szenvedéllyel  egy  baj  van: nehéz
fenntartani  az  évek során. Az ő értelmezésében a gyengéd szerelmen alapuló
házasság  nem pótlék a romantikus házasság helyett, hanem abból fejlődik ki,
és  eszköz  a  válás  elkerülésére.  Így  ír erről: "A szenvedélyes szerelem
gyakran  a  házasság  intézményesített,  szabályozott  keretei között érett,
nyugodt  boldogságot  nyújtó érzelemmé alakul, amely már nem a szenvedélyen,
hanem  a  kölcsönös  felelősség  kötelékén  és  a gyengédségen alapul. Sokan
vágynak  ilyen  csendesebb,  de  sokkal  stabilabb  kapocsra, hiszen látják,
mennyi  heves  szerelem  végződik szakítással és lelki töréssel manapság. És
igazuk is van."

   Nekem  is  tetszik  ez  a  gondolat,  de  mi  van akkor, ha olyasvalakibe
szeretek  bele,  aki  nem  képes erre az átalakulásra? Honnan tudhatom, hogy
lesz-e belőle igaz szerelem?

   Sajnos,  az igaz szerelem éppen olyan kifürkészhetetlen, mint a nagymamám
konyhatitkai. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan kell báránycombot sütni. "Mi
sem  egyszerűbb  -  felelte.  -  Fogod  és  bevágod  a  sütőbe néhány gerezd
fokhagymával."  Kértem, hogy mondja el részletesebben, mire hozzátette, hogy
előtte  nem  árt  nyakon  önteni a húst olívaolajjal. Végül kénytelen voltam
szakácskönyvhöz folyamodni.

   Szerelemszakácskönyvet viszont még senki sem írt, legalábbis én nem tudok
róla.  A  hozzávalókat  mindenki  ismeri  -  tolerancia, empátia, tisztelet,
nyíltság  és  elkötelezettség  -,  de  minden  egyéb kérdésben megoszlanak a
vélemények.  Egyesek  számára  az  ész  és  a szépség elengedhetetlen, ezt a
kettőt   tartják   a  házasságragu  sava-borsának.  Mások  pénzes  partnerre
vadásznak. Mostanában divatba jött a kigyúrt test is (nagyjából egy időben a
kapirgálós  tojásból  házilag  gyúrt  tésztával).  Én viszont egy humortalan
pacákot nem volnék képes nemhogy igazán, de még színleg sem szeretni.

   Majdnem  mindenki  egyetért  abban, hogy az igaz szerelemhez a jó szex is
hozzátartozik,  pedig  a szex rossz szerelemben is lehet jó, és fordítva. Az
ágyból  nézve  néha  az igazi szerelem is olyan, mint ellobbanó, tiszavirág-
életű  riválisai.  Sokszor  éppen  a  fizikai  érintkezésben  jut legmélyebb
kifejezésre az igaz szerelem - a legjobb kapcsolatokban ez mindig így van!

   Az igaz szerelem az életben szerencsére korántsem olyan tragikus, mint az
irodalomban.  A  Rómeó  és Júliától kezdve a szerelmes irodalomban mindenhol
csak  őrült  ölelkezésekről,  vakmerő  nászokról, heves civakodásról, titkos
eljegyzésekről,  ostoba  félreértésekről,  kegyetlen,  tiltó környezetről és
megrázó  istenhozzádokról esik szó. Persze vannak olyan művek is, amelyekben
a  szerelem  végül  minden  akadályt legyőz, de ezek is azzal fejeződnek be,
hogy a fő hősök boldogan omolnak egymás karjaiba. Hogy mi lett velük úgy tíz
év  múlva,  arról már nem szól a fáma, legfeljebb csak akkor, ha addigra más
karjaiba   is   beleomoltak.   A   házasságról  szóló  könyvek  általában  a
házasságtöréssel  foglalkoznak.  Anthony  Throllope,  a  politika, a szex és
botrányok  tizenkilencedik  századi  viktoriánus  krónikása  egyike  a kevés
kivételnek;  a  jó  házasság  az  ő  írásaiban  -  mint a valós életben is -
menedék.

   Throllope  kortársa,  George Eliot írónő is ismerte az igaz szerelmet, de
csak   a   magánéletében,   nem  a  műveiben.  Regényeiben  a  begyöpösödött
viktoriánus  erkölcsiség  megnyomorítja, megmételyezi és tönkreteszi a hősnő
életét.  Maga  Eliot  azonban  harmincöt  éves korában, dacolva a társadalmi
konvenciókkal  egy  majdan  huszonnégy  évig  tartó  boldog kapcsolatba kezd
George   Lewis   újságíroval,   aki   otthagyta   (de   nem   cserbenhagyta)
javíthatadanul  kikapós  feleségét. Lewis elméletben ugyan a szabad szerelem
híve  volt,  de  a  gyakorlatban már sokkal nehezebben bírta ki. Feleségének
soha  nem  tett  szemrehányást  a  hóbortjaiért, de legbelül igaz szerelemre
vágyott - és ezt végül Eliotban találta meg.

   Eliot  és  Lewis,  ha  úgy vesszük az első modern szerelmespár. Gondoljuk
csak el a tizenkilencedik század közepén nyíltan vállalták, hogy "a házasság
szentségének  vétele  nélkül"  élnek  együtt.  Egy róluk szóló könyv szerint
kapcsolatuk  kölcsönös  jó  szándékon,  vonzalmon,  önfeláldozáson  és hálán
alapult.  Eliot munkáját és Lewishez fűződő szerelmét mindennél fontosabbnak
tartotta;  Lewis  pedig  viszonozta érzelmeit. Eliot így ír egyik levelében:
"Lewist jobban érdekli az, amit én csinálok, mint amit saját maga."

   A  pár nevelte Lewis három gyermekét, és foglalkozott a törvényes feleség
más  apától  fogant  három  gyerekével  is. Lewis feleségét egészen haláláig
támogatták.  Ahogy  az  életrajzukban olvashatjuk: "Nem keresték görcsösen a
boldogságot,   hanem   éltek   a  kötelességeiknek,  munkájuknak  és  persze
egymásnak.  És  a  huszonnégy  évük  mesébe  illő boldogságban telt. De az ő
boldogságuk  a  mesebelivel  ellentétben  nem  a  nagy  eseményeken, hanem a
hétköznapokon nyugodott." Más szóval: igaz szerelemben éltek...

   Ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy olyan emberhez mentem feleségül,
aki  csak a szeretőm volt, de nem a barátom. Nem segítettük egymást, ahogy a
barátok  teszik.  Mindig  a  saját érdekünk lebegett a szemünk előtt. Mert a
szeretők  csak alkalmazkodni és behódolni tudnak; egyesülésre vágynak, ezért
nem mondanak ellent egymásnak, nem vitatkoznak. "Nekem tökéletesen megfelel,
ha   neked   tetszik,   drágám"   -   hajtogatják.  Nem  tudnak  egyezkedni,
kompromisszumokat kötni.

   Amikor megromlott a házasságom, nem azt próbáltam kúrálni, hanem magamat.
Pszichológushoz fordultam, hogy kiderítsem, miért nem vagyok boldog. Eszembe
sem  jutott  úgy  föltenni a kérdést, hogy miért nem vagyunk boldogok? Végül
azért  szakítottam,  mert  minden  kezdeti  illúzióm  szertefoszlott. Mindig
találtunk valami veszekednivalót; már nem élveztük a különbözőségünket, csak
összeférhetetlenségünk   bizonyítékát   láttuk   benne.  Maradék  jóakarat-,
érzelem-, önfeláldozás- és há- lakészletünket is feléltük.

   Aztán  a férjem kapott egy olyan állásajánlatot, amelyre nem tudott nemet
mondani.  Ezzel  betelt  a  pohár.  Le  kellett  mondanom  a  barátaimról, a
munkámról, a lakásomról, ott kellett hagynom a várost, ahol laktunk.

   Sohasem bocsátottam meg neki, hogy ekkora áldozatot kért tőlem; ő meg azt
nem  tudta  elfelejteni,  hogy  áldozatként  fogtam  föl  ezt  a dolgot. Azt
akartam,  legyen  hálás nekem azért, amit tettem ő meg azt várta volna, hogy
örüljek  a  sikerének.  Más  párok  talán  találnak valamilyen megoldást, de
köztünk fel sem vetődött mondjuk az ingázás lehetősége.

   Nem  sokkal a válásunk után hallottam a radióban egy történetet, amelyből
rádöbbentem,  mi  hányzott a házasságomból. Egy párról volt benne szó, akik,
mint Eliot és Lewis, nem a csúcspontokat jelentő nagy eseményeken keresztül,
hanem  a mindennapokon át élték szerelmüket. A történetet az egyik szereplő,
egy  hegymászó  mesélte  el,  aki  egyszer  a  mélybe  zuhant  egy veszélyes
szikláról.  Társai  azonnal  keresni  kezdték, de többórás hiábavaló kutatás
után  feladták  a  reményt,  hogy  akár  élve,  akár  holtan  előkeríthetik.
Visszatértek  a táborba, és felhívták a feleséget a szomorú hírrel. A nő azt
kérdezte:  "Felfelé,  a  csúcsra  menet esett le, vagy már a visszaúton?" "A
visszaúton" - válaszolták. "Hála Istennek!" - sírta a telefonba a feleség. Ő
egyszerűen  fogta  fel  a  dolgot:  ha  a férjének meg kellett halnia fent a
hegyen, legalább előtte még sikerült feljutnia a csúcsra!

   A történet természetesen szerencsésen végződött: a férj túlélte az esést.
A rádióban maga mondta el a világnak, hogy a felesége olyan igaz szerelemmel
szereti,  hogy a borzalmas hír hallatán is csak őrá tudott gondolni és nem a
saját szörnyű veszteségére.

   Én  szerelemből  mentem  férjhez.  Ők  egy  életre akartak egymás mellett
maradni.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.