Szabó Patrícia - V. Kulcsár Ildikó:
VITA: ESKÜVŐ
(Forrás: Nők Lapja, 1998/20. szám, 38-39. o.)
Házasodjunk, vagy egyszerűen csak költözzünk össze a
szerelmünkkel? Szentesítsük az összetartozást
anyakönyvvezető előtt (a hívők templomukban), vagy a
XXI. százaa küszöbén végleg eltemethetjük a vénecske
intézményt? Kérjük, kedves Olvasók, ne menjenek ölre,
ha e témáról vitatkoznak, inkább vegyenek példát
szerzőinkről! Az egyik azt mondja, tűz, a másik
vízért kiált, az egyik azt állítja, fekete; a másik a
hófehéret emlegeti; közben a legnagyobb békességben
dolgoznak együtt, és még azt is eláruljuk, nagyokat
nevettek, míg az alábbi írásokat világra hozták.
A boldogító nem
Kezdjük az elején, a gyermekkornál! Az intenzív agymosást már a szülők
kezdik, aztán az egész a bölcsiben vagy az óvodában folytatódik. Anyuka
otthon könnyes szemmel arról mesél, milyen is volt, amikor Hufnágel apukának
örök hűséget fogadott, az oviban pedig szerelmespárok alakulnak - az egyik
unokahúgomnak hatévesen már jegygyűrűje, kísérőgyűrűje, és az óvó néni által
levezényelt esküvője is volt. És ezzel beindul a házasság névre keresztelt
gépezet, bár nálam elprogramozhattak valamit, mert mindig is kétkedve
figyeltem begőzölt társnőimet.
Ahogy nő az ember lánya, a különböző csatornák - beleértve a nagyszülőket
is - mind azt sugallják, hogy az életed csakis akkor lehet teljes, ha majdan
az anyakönyvvezetőnél aláírod a listát, amelyet már annyian aláfirkantottak
előtted. Így csinálta anyád, nagyanyád, dédnagyanyád, sőt ükmamid is, ezért
kötelező ezt a kört lefutnod. Én viszont úgy gondolom, ez nem jelent semmit!
Szóval az ember lánya odadedikálja a nevét a tulajdonlapra - a barátnőm K.
Zoltánné helyett K. Zoltánét írt, mit szólna ehhez Freud bácsi -, és már
papírja is lesz arról, hogy valaki máshoz tartozik, törvényesen is van másik
fele. No, de mi köze van az államnak ahhoz, hogy én hosszú távon kit
szeretek? Nem gondolom, hogy érzelmeim azáltal biztosabbak lesznek, ha
boldog-boldogtalan előtt kijelentem: igen! Inkább hiszek az együttélésben,
amikor nem azért vagyok együtt a választottammal, mert hozzámentem, hanem
azért, mert gyengéd érzelmeket táplálok iránta (és fordítva).
Egy "vadházassággal" az ember nem engedheti meg magának - mint azt a
boldogító igen elhangzása után oly sokan -, hogy slampossá, elhasználttá,
csavarós fejűvé váljon. Az együttélésben az a szép, hogy nap mint nap meg
kell küzdened a másikért, és nem azért készítesz neki mákfelfújtat
vaníliaöntettel, mert a férjed, és törvényesen megígérted, hogy vállalod az
etetését. Hanem mert jólesik, hogy gondoskodhatsz róla. Nincs semminek
kötelező jellege, ettől sokkal őszintébb, meghittebb a kapcsolat. Nem egy
több évszázados intézményről szól, hanem kettőnkről.
És a mai világban ki az, aki tiszta szívvel azt merné mondani, hogy
holtomiglan-holtodiglan? Hazudik vagy mesevilágban él, aki ilyet állít. Ma
már teljesen megszokott, hogy az ember átrágja magát egy-két (három)
házasságon. Az elsőt még zsenge ifjú korban illik kötni, aztán a válás után
ildomos megtalálni az igazit, a harmadik frigy pedig már csak az öregkor
bearanyozása. Akkor meg mire fel a ceremónia?
Aztán itt van az egész esküvői mizéria. Igaz, hogy gyönyörű lehet a
hófehér habos ruhaköltemény, amint az ember fájó bütykeire koncentrálva az
oltár elé tipeg, de hát a menyasszonyi ancúgot régen azért viselték, mert a
tisztaságot, a szüzességet jelképezte. Ezt a témát pedig jobb, ha nem
boncolgatjuk a XXI. század felé masírozva. Na és a násznép! Minden családban
dúlnak belháborúk, viszályok, akadnak fekete bárányok, és a népszerűségi
lista hátulján kullogó nénikék, bácsikák. Ezek a szereplők pedig, ha nem is
terhesek, számunkra csak bajt szülnek. Mert ha ugye nem hívjuk meg Joli
nénit, akkor nemcsak ő sértődik meg, hanem a testvérei is. Ha pedig elhívjuk
a múmiává púderezett nagynénit, akkor az esküvőt teszi tönkre, ugyanúgy,
mint a folyton ordító másfél éves unokatestvér, aki "mama, kaka"
kiáltásaival még a házastársakká nyilvánítást is komolytalanná nyilvánítja.
Szóval nem vágyom a jegygyűrűre, az eljegyzésre, a vagyonokat elúsztató
uszályos ruhára, az anyakönyvvezető fantáziátlan beszédére, ismeretlen
ismerősök könnyes hüppögésére, a rokonok etetésére, a fényképész
figyelmetlenségére, és az alkoholgőzős nászéjszakára. A nagyszüleim több
mint ötven évet éltek együtt jóban-rosszban, boldogan. Szóval vagy így, vagy
sehogy sem. Ezért én most ország-világ előtt leteszem a voksomat az
együttélés mellett, és kimondom a boldogító nemet.
(Szabó Patricia)
A boldogító igen
Most aztán megtudtam az igazat. Puff neki! Kiderült, hogy "mesevilágban
élek". Alig merem elmondani, hogy én - lássanak csudát! - a "mai világban"
is komolyan gondolom, hogy holtomiglan-holtodiglan. Biztosan ez a
fogyatékosságom okozza, hogy gyakran nem értem ezt az egészet. Képzeljék el,
hogy vendégségben vagyok egy hat éve együtt élő párnál, s szájtátva
figyelem, hogy a lány úgy ugrál az élettársa körül, mint egy cseléd. Közben
engem vad indulatok kerítenek hatalmukba. Miért nem áll fel és megy arrébb
három méterrel a "császár", ha tölteni akar a konyakosüvegből? Miért nézi a
fotelban tehénkedve, hogy a párja percenként felpattan: rohan pohárért,
borért, üdítőért, dugóhúzóért, rágcsáért, parancsra szalad a fényképekért. -
Rendes a Kinga, ugye? Nem is veszem el, mert ha feleség lenne, akkor már nem
tüsténkedne így - mondja gonosz mosollyal a házigazda.
Nincs gusztusom vitatkozni, inkább követem Kingát a konyhába. - Miért
szolgálod ki ennyire? - förmedek rá. - Elvárja - feleli röviden a "modern
gondolkodású" élettárs. Én, a hagyományos feleség - aki "slampossá,
elhasználttá" váltam, s egy "kötelező jellegű" házasság igájában senyvedek
-, mondjam el neki; hogy egy kapcsolat csak akkor lehet boldog, ha
egyenrangú felek élnek együtt; ha örömet okoz a másik öröme, ha a nő nem
szolga? - Nézem fáradt arcát, inkább hallgatok.
Hazafelé elmerengek: mennyire tisztelheti a párom azt a bizonyos papírt,
milyen rettenetesen félhet az állam vagy a csuda tudja, miféle hatalom
haragjától, ha szemrebbenés nélkül elviseli, hogy nem szolgálom; hogy
ugyanannyit vásárol, főz, vasal - hisz neki is van két egészséges keze -,
tanul a gyerekekkel, mint én? Ráadásul még -né sem lettem. És eközben úgy
csinál, mintha boldog lenne! Ki érti ezt?
Sajnos menthetetlenül konzervatív vagyok, és szörnyen elavultak a
nézeteim. Hiszek a szerelemben, két ember életre szóló összetartozásában, s
hogy ez felelősséget jelent egymás - és a gyerekeink - iránt. Most pedig
arra is rádöbbentem, hogy mindent szabálytalanul csináltam! Hiszen nem
hívtam meg az esküvőnkre a "múmiává púderezett nagynénit" (nem tartok
ilyet), nem volt abroncsos szoknyám, nem jártam menyasszonytáncot, nem
rendeztünk nagy vacsorát, és egy csöppet sem volt "alkoholgőzös a
nászéjszakám". Azt is elárulom - most már mindegy -, hogy határtalan
konzezvativizmusomban én bizony vágytam arra, hogy feleségül vegyenek.
Miért? Mert úgy gondoltam, hogy csodás (és biztonságos) lesz! Jól gondoltam.
Még az a végtelenül mély, racionális gondolat sem tántorított el a
házasságtól, hogy egyedül állóként jobban megfejhetném állambácsit. Én
tisztelem azokat, akik már első nekifutásra megtalálják a párjukat! Mert
igenis léteznek kis hazánkban boldog házaspárok, akik nem azért vannak
együtt mert muszáj, hanem mert "gyengéd érzelmeket táplálnak" egymás iránt.
Tudniillik a "papír" nem gyilkolja az érzelmeket, és a jó házasságban élők
is naponta megküzdenek egymásért.
Azt mondják, rengeteg a válás? Oké! De azt is tudjuk, hogy sok iskola
szörnyen pocsék, mégis beíratjuk a gyerekeinket! Tudjuk, hogy vannak rossz
anyák, mégis megünnepeljük az anyák napját! Tudjuk, hogy kevesen értik a mi
gyönyörű nyeivünket, íróink, költőink, mégis magyarul írnak, nem angolul.
Miért? Mert vannak szabályok, szokások (érzelmek), melyek évszázadokon át
meghatározzák tetteinket. Nem vagyok olyan elszánt kritikus, mint a házasság
ellenzői: készséggel elismerem, sokan élnek boldogan élettársi kapcsolatban.
De azt már vitatom, hogy az együttéléssel megspórolhatják a fájdalmat. Nem
megy tönkre ugyanannyi élettársi kapcsolat, mint házasság? Dehogynem! A
szabadság illúziója nem mentesít ám a szenvedéstől! Az együttélésről egy
olyan maratoni futó jut eszembe, aki a verseny kínjai közben azt mondogatja
magának: bármikor kiállhatok! A többi hülye fut, én viszont abbahagyhatom!
Pedig nem hagyja abba! Sőt, nyerni szeretne! Sok mindent tudnék még a
házasság védelmében elcsacsogni, de nincs több időm. Mákfelfújtat akarok
készíteni a férjemnek vaníliaöntettel. Nem azért mert "törvényesen
megígértem, hogy etetem", hanem mert jó a kedvem, és örömet akarok szerezni
neki. Ugyanis én - a "hajcsavarós fejű" feleségek egyike - ma is kimondanám
a boldogító igent.
(V. Kulcsár Ildikó)