Árvai Magdolna - Molnár Szeréna - Mörk Leonóra - V. Kulcsár Ildikó:
GYILKOSOK VAGY ÁLDOZATOK?
(Forrás: Nők Lapja, 1998/39. szám, 10-13. o.)
Már besimul a napi hírek közé. Drágák a tankönyvek,
esős idő várható, összeütközött két teherautó a
hármas úton, újszülött csecsemő holttestére bukkantak
egy kukában, a szeméttelepen, a mezőn...
Továbblapozunk az újságban, átkapcsolunk a tévé másik
csatornájára. Megszoktuk? Meg tudtuk szokni, hogy sok
anya kerül olyan lelkiállapotba, hogy maga végez a
testében fogant, aprócska emberrel? Közben százak,
ezrek áldoznának az életükből éveket azért, hogy
gyermekük szülessen! Persze a felszín - mint mindig -
sima. A társadalom igazságérzete megnyugszik: az
anyákat börtönbe zárják. De mikor nézünk a mélybe?
Hogyan kerltek az anyák ilyen helyzetbe? Mit tett
értük a környezet? És hol vannak a gyermeket nemző
férfiak? Gyilkosok vagy áldozatok. a csecsemőjüket
elveszejtő lányok, asszonyok?
Motto:
Repdeső copfok, pörgő szoknyák,
kislányok, fruskák, ti, felnövő anyák!
Mily nagy lesz a hatalmatok,
életet adtok vagy vesztek el.
Szeptember van, napfényes, nesztelen őszi délután. Egy kisfiú vezet el az
alacsony, meszelt falú házhoz. A kerítés új, még érzik rajta a fa illata. A
lécek szorasan ilieszkednek, résnyi helyet sem hagynak a kíváncsi
tekintetnek. Az udvaron dzsungel fogad: az ólak üresen tátonganak,
vasdarabok, régi autógumik, dobozok, lyukas lábosok, levert zománcú lavórok
hevernek mindenfelé.
Az egyetlen derűs folt egy pufók kislány bájos arca, aki madzagon húz egy
repedt tálat, benne viseltes maci üldögél. - Szánkóztatom Brumikát - mondja
kedvesen.
- Csak holnapra vártam - néz rám az édesanyja zavartan. Marika vékony
alakján lóg a pulóver: Próbálunk egy csöndes zugot keresni, nem könnyű, mert
tele a ház rokonokkal. - Szép a kislánya - mondom barátságosan. - Csak
nagyon beteges, sokat van kórházban - panaszkodik idegesen. - Nem bírja a
dohányfüstöt nálunk meg mindenki szívjá a cigarettát. Most is beteg, azért
nincs óvodában. Sokan vagyunk erre a két szoba-konyhára, tizen-tizenketten,
mikor hogy. Láthatja, alig találok széket magának.
Végigmustrálom a falon díszelgő újságkivágásokat, jól takarják a
repedéseket, omlásokat. Bármerre nézek, ágyakat, matracokat látok, az
ágyneműt két összetolt székre halmozták, a hegy majdnem eléri a plafont.
Gyerekkori ütlegek
Ülünk a hideg szobában, Marika egyik cigarettát szívja a másik után,
közben lassan mesél. Egyéves korában intézetbe került, majd tanyasi
nevelőszülőkhöz sodorta az élet. Nem volt ott sokáig, mert verték. De a
végleges nevelőszüleiről sem beszél szeretettel. Ők öt gyereket tartottak,
Marika volt a legkisebb. Soha nem lehetett igaza, gyakran azért bántották,
mert védte a többieket. Viszont megtanulta,hogy krumpliból, tésztából
sokfélét lehet főzni. És már ott eldöntötte, hogy másképp - nagy szeretettel
- fog bánni a gyerekével.
Börtönben
Fényképeket vesz elő, büszkén mutogatja valamennyit, közben egy gyűrött
kép a földre esik. A kislánya, Enikó van rajta fodros ruhában. Meglátja, és
az arca elsápad.
- Ez volt az első kép, amit beküldtek nekem. Akkorát nőtt, alig ismertem
rá. Amikor este lett, magamhoz szorítottam ezt a fényképet, és álomba sírtam
magam. Rettegtem a börtöntől, nem tudtam elképzelni, hogyan bírok ki két
évet. A legjobban persze attól féltem, hogy "kicsinálnak" azért, amit
tettem. De jó helyre ketültem, a konyhán lettem kisegítő. Itthonról gyakran
írtak, néha csomag is érkezettü. Enikővel pedig jól bántak a páromék. Ez
adott erőt. Örökké az járt a fejemben, hogy ki kell bírnom, mert várnak.
- Anya, gyere! - harsan a kiáltás az udvarról, Marika kiszalad. Megyek
utána, a konyhában az anyós mosogat. A hatalmas vájdling legalján lötyög egy
kis lé, a tányér szélére már rászáradt a grízes tészta. Lopva körülnézek, a
szekrény mögött borosüvegek sorakoznak. Sári néni elkapja a pillantásom. -
Ha már ezt sem engedheti meg magának az ember, akkor a rosseb, ami beleesik
- mondja, és rosszkedvűen nyomja el a tövig szívott cigarettát. Majd hosszú
panaszáradatba kezd a szegénységről meg a sok munkáról. - Ne sípoljon már,
anyám! - szól rá az egyik fia. - Te is csak a pénzt viszed - rivall rá Sári
néni. Visszamegyek a szobába Marikával és a kislánnyal. - Megérti, hogy
szeretnék elköltözni? - kérdezi a fiatalasszony.
Szerencse és tragédia
A szabadulása után Marikát felvették a baromfifeldolgozóba, jelenleg is
csak neki van állandó munkája a családban, naponta tizennyolc kilométert
kerékpározik. Pista, az élettársa alkalmi munkákat vállal. - Egyszer mi is
voltunk gazdagok - kottyantja el Enikő. - Olyan vécénk volt, mint az
óvodában. - Igaz - mondja Marika, és egy pillanatra elmosolyodik. Néhány
évvel ezelőtt nagy szerencse érte őket, a párja szolgálati lakást kapott jó
fizetéssel, pici kertes házba költözhettek. Eltervezték, hogy Marika nem
megy vissza dolgozni, inkább állatokat tart, és megtermel mindent, ami a
háztartáshoz kell. Félretette a számlákat, szorzott, osztott, hogy hol
lehetne még a kiadásokból lefaragni. - Akkoriban nagyon szerettük egymást,
Pista még azt is megígérte, hogy feleségül vesz, ha összejön a pénz az
esküvőre. Boldog voltam. Végre igazán tartoztam valakihez. Szerettem és
szerettek. De...
- Folytassa! - kérem csöndesen. - Enikő, menj játszani! - kiáltja hamis
jókedvvel Marika, majd fáradtan néz rám. - Szóval terhes lettem - mondja
fásultan. - Tudtam, hogy Pista nem akar másik gyereket, még a kapcsolatunk
elején megbeszéltük, hogy nekünk csak egy kell. Neki sok a testvére, tudja,
mi a nélkülözés.
Marika hangja elakad. Lassú előadásából nehezen értem meg, hogy a férfi
teljesen megváltozott, amikor megtudta, hogy nem lehet megszakíttatni a
terhességet. Nem hallgatta meg az érveit, a könyörgését. - Üvöltözött, hogy
takarodjak oda a kölykömmel, ahová akarok. Vagy majd ő kirugdossa belőlem!
Azzal is fenyegetett, hogy elveszi Enikőt, hiszen nekem nincs munkám, neki
fogják ítélni. Elmentem az anyósomhoz. De ő úgy csinált, mint aki nem is
hallja, mit beszélek. Megpróbáltam munkát vállalni, de ott rájöttek, hogy
terhes vagyok.
Ezután jött a legborzasztóbb: titkolni kezdtem az állapotom. Sovány
voltam, kicsi hasú, szinte nem is látszott: Olyan lettem, mint egy őrült.
Állandóan gondolkodtam: Istenem, most mit csináljak, hová menjek, mit
tegyek? Nem kértem én segítséget senki idegentől - mindenkinek azt
mondogattam, hogy semmi bajom, minden rendben velem -, abban bíztam, hogy
Pista meglágyul, és kellek majd neki gyerekestül is. Legtöbbször persze arra
gondoltam, hogy meg kellene magam ölni. Hiszen nekem tizenöt éves korom óta
csak ő van, senkim sincs rajta és a kislányomon kívül. Pistát nem
veszíthetem el! Azt akartam, hogy minden úgy legyen, mint régen, hogy
szeressen, nagyon szeressen újra!
- Mikor döntötte el, hogy Önnek sem kell a baba?
- Újabb cigaretta, a halántékán lüktet az ér. - Talán csak akkor. Éjjel.
Arra ébredtem, hogy elment a magzatvíz. Kimentem a fürdőszobába.
Teleengedtem a kádat vízzel, közben még mindig az ajtót lestem, hogy mikor
jön Pista. Az utolsó pillanatig azt hittem, hogy mégis szólni fog: menjünk
be a kórházba. Beleszültem a vízbe. Ha akkor bejön, és meglátja, hogy
mennyire hasonlít rá a kisfia, talán meggondolja magát. De nem jött. Aludt.
Én egy törülközőbe csavartam a gyereket, és felvittem a padlásra. Azután
visszafeküdtem, és másnap úgy láttam el a családot, ahogy szoktam.
A megváltó bűnhődés
Marika közel egy hétig dugdosta otthon a kis holttestet, majd egy este
elindult, hogy megszabaduljon tőle. Az sem tudta, hová vigye, csak
bolyongott a csomaggal. Végül nem messze tőlük egy konténerbe dugta. Ezután
csak állt az ablakban, és várta a rendőröket. Amikor megjöttek, úgy érezte,
hogy itt a megváltó bűnhődés. - A kisfiúnak az István nevet adtam,
eltemettettem rendesen - mondja alig hallhatóan. - Vártam, hogy kijön az
apja is a temetésre, de hiába. Én sem mentem még ki a temetőbe, de a
sógorommal többször küldtem virágot.
Az élet megy tovább
- Szoktak itthon beszélni a történtekről? - kérdezem csöndesen.
- Soha - mondja határozottan Marika.
Olyan az arca, mint aki mély álomból ébred. - Soha - ismétli meg
nyomatékkal. - Senki sem beszél a dologról. Sem a párom, sem az anyósom. Én
viszont többször gondoltam arra, ha vissza lehetne pörgetni az időt, akkor
keresnék neki rendes szülőket, akik felnevelnék. De az biztos, hogy egy
percre sem engedném állami gondozásba, mert annál rettenetesebb nincs a
világon! Én csak tudom! - mondja és az arca nyugodtabb.
- Ha a kislánya megnő, elmondja majd neki, hogy volt egy testvérkéje?
Marika fáradtan néz rám. - ő még szerencsére kicsi. Mire felnő, ezek a
dolgok biztosan elfelejtődnek. És én el is akarom felejteni a múltam, nekem
már csak jövőm van!
Összehúzom magamon a kardigánt, hirtelen megérzem, milyen kegyetlenl
hideg van itt. Ahogy megyek kifelé, a konyha tele van emberekkel, de a
tekintetem nem tudom rájuk emelni. Rekedten suttogom: viszontlátásra.
(Molnár Szeréna)
Mi nem szavakkal szeretünk
Az ezerötszáz lelket számláló borsodi faluban szörnyű dolog történt. A
hét gyermeket nevelő, köztiszteletben álló család nyolcadik gyerekét az anya
elásta a kertben. A szülést követő hajnalon. A csecsemőgyilkosságra még
aznap fény derült, Irént elítélték, három évet töltött a kalocsai börtönben.
Férje ezalatt tisztességgel nevelte a gyerekeket, és visszavárta a
feleségét. Az asszony ma nyugdíjas, kilenc unoka nagymamája. Hogy mi történt
akkor, arra a férj, István emlékezik.
- Elhatároztuk, hogy sok gyerekünk lesz. Nem vallási okokból, egyszerűen
csak azt gondoltuk, hogy boldogabb gyerekkort teremtünk nekik, mint amilyen
a miénk volt. A terhességek ellen nem védekeztünk, egymás után jött a hat
pici. Imádtuk őket. Én éjjel dolgoztam, nappal napszámba jártam, festést,
kerítésépítést vállaltam. Nem voltunk gazdagok, de normálisan éltünk. Már a
hetedik csemete is későn jött, Irénkém a negyvenedik évében járt. De azért
örömmel fogadtuk. A nyolcadik terhességet nem vettük észre. Sem ő, sem én.
Irén a szülések után meghízott, és már nem menstruált. Negyvenhat éves
elmúlt, amikor a pici megmozdult. Kétségbeesve szólt, én vigasztalgattam,
hogy felneveljük a kései jövevényt. Senkinek sem szóltunk, csak a védőnő
tudta, hogy szaporodik a család.
Egymás közt sem beszéltünk a dologról, hisz rutinos szülők voltunk,
ismertük egymás gondolatát. Köztünk a jó kapcsolat nem szavakon múlt, a
szeretet, a szerelem némán is működött. Azon az éjszakán, amikor Irén
megszülte a kicsit, én dolgoztam. Reggel semmi változást nem láttam rajta,
nyugodt volt - a gyerekek iskolába indultak -, megöleltem és pár órára
lepihentem, hogy déltől újból dolgozni tudjak. Míg aludtam, Irént
meglátogatta a védőnő. Ő riasztotta a rendőröket. A sziréna hangjára
ébredtem. A babát kihantolták a kertben. Hófehér lepedőbe volt bugyolálva.
Irén megbilincselve állt, olyan volt, mint egy eszelős. Életemben egyszer,
akkor ájultam el.
Később a bíróságon azt mondtam, felelős vagyok, kértem, hogy inkább engem
ítéljenek el. Éreznem kellett volna, hogy valami nincs rendben a párom
lelkében, hogy valami másként történik, mint korábban. Ő, a hétgyerekes
édesanya börtönbe került, pedig szerintem pillanatnyi elmezavara lehetett.
De ez már soha nem derül ki! És a kert mindennap emlékeztet a szörnyűségre,
bűnhődünk egy életen át. A szabadulása óta nem beszéltünk a baba
meggyilkolásáról. Képtelen lennék bármit is kérdezni. Szeretjük egymást, a
gyerekeket, az unokákat, és hallgatunk.
A férfi kezébe temeti arcát, és tizenhét év után is elsírja magát.
Csak a nő bűnös?
A csecsemőgyilkosságok hazai és európai szakértője dr. Cseres Judit
pszichológus, a Rendőrtiszti Főiskola Rendészeti Kutatóintézetének
munkatársa másfél évtized százkilencvenhét hazai esetét dolgozta fel. A
vizsgált ügyek alapján azt állapította meg, hogy a férfiak többsége
elutasítja a felelősséget, és úgy véli, hogy a bűncselekmény az asszony
lelkén szárad. A pszichológusnő tapasztalatai szerint a hajadonok partnerei
- a barátok, vőlegények, udvarlók - segítőkészebbek a férjeknél. Három
esetben a vőlegény még az eljárás időszakában feleségül vette a
csecsemőgyilkosság miatt bíróság elé állított szerelmét.
- A férjek - bár együtt élnek az anyával - nagyobb százalékban
állították, hogy nem tudtak a terhességről - mondja dr. Cseres Judit. - Úgy
látom, ezekre a házasságokra az a jellemző, hogy amíg életük nagy
vállalkozása, az önálló otthon megteremtése be nem fejeződik, addig a
házastársak között teljes az egyetértés. Azután beköltöztek az új otthonba,
és kiderül, hogy nem tudnak mit kezdeni egymással. Az életük teljesen
kiürült. A szociálpolitikai juttatások parancsára világra jött két gyerek,
de a harmadikat megszülni tilos! A gyerektéma ezzel a férjek részéről "le
van tudva". De a nemi élet fontos számukra, az asszonyok viszont nem elég
tájékozottak a fogamzásgátlásról. Ha teherbe esnek, a férjük üvölt:
kitaposom belőled! Az esetek 38,4 százalékában az anyák tettük okaként azt
jelölték meg, hogy féltek a gyerek apjától.
Ne csak egyet mentsünk meg!
Herezog Mária, az Országos Család- és Gyermekvédelmi Intézet igazgatója:
álszent dolognak tartom, ha azt tekintik sokan megoldásnak, hogy tegyünk
inkubátorokat a kórházak elé, vagy adjuk örökbe az anonim módon otthagyott,
leadott gyerekeket. Ezt egyébként a törvények joggal tiltják, mivel a
gyereknek joga van tudni, kik a valódi szülei. Az anya számára is gyakran
feldolgozhatatlan, ha nem tudhatja meg, mi lett a gyerekével. Ezzel szemben
a tisztességes megoldás az, ha abban segítünk, hogy az emberek felelősséggel
döntsenek arról, kívánnak-e gyermeket világra hozni, és ha nem, akkor ne
essenek a nők teherbe, tudjanak védekezni, és legrosszabb esetben úgy
dönteni, hogy nem vállalják a gyermeket. De ahhoz is szakmailag felkészült
hálózat kell, hogy ezt a döntést méltósággal lehessen meghozni és vállalható
legyen.
Szeptembertől országos kampányba kezdünk a csecsemőgyilkosságok
megelőzésére. Továbbképzéseket szervezünk a védőnőknek, előadásokat tartunk
az iskolákban, igénybe vesszük a televízió és az újságok segítségét is.
Meggyőződésünk, hogy a környezet legalább annyira felelős, mint az anya. Az
apák, az anyósok, a barátok, a védőnők, sőt gyakran az orvosok is! Ne
feledjük, hogy nemrégiben vajúdás közben adott egy háziorvos görcsoldó
injekciót egy anyának - elhitte, hogy nem terhes! -, majd szépen
hazaballagott. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy a huszonegyedik század
küszöbén hazánkban úgy gyilkolják az újszülötteket, mint az elmúlt
évszázadokban. Igenis szükség van egy képzett szakemberekből álló, jól
működő támaszadó hálózatra, mert csak így tudunk segíteni a bajba jutott
anyákon, akik sokkal inkább áldozatok, mint gyilkosok.
┌─────────────────────────┐ ┌───────────────────────────┐
│ A gyermek apja tudja │ │ A gyermek apja │
├─────────────────────────┤ ├───────────────────────────┤
│nem 109 (0,5%) │ │férj 63 (34,1%)│
│igen 67 (36,2%)│ │élettárs 15 (8,1%) │
│hiányzó adat 9 (4,9%) │ │barát, udvarló 57 (30,8%)│
└─────────────────────────┘ │alkalmi ismerős 36 (19,5%)│
┌─────────────────────────────┐ │idegen (erőszak) 1 (0,5%) │
│Az elkövetők családi állapota│ │ismeretlen (0,5%) │
├─────────────────────────────┤ │hiányzó adat 12 (6,5%) │
│ férjezett 67 (36,2%) │ └───────────────────────────┘
│ hajadon 86 (46,5%) │ ┌───────────────────────────┐
│ rendezetlen 31 (16,8%) │ │ Az elkövetés oka a │
│ hiányzó adat 1 (5%) │ │gyerek apjától való félelem│
└─────────────────────────────┘ ├───────────────────────────┤
│ nem 104 (56,2%) │
│ igen 71 (38,4%) │
(A grafikonok dr. Cseres Judit │ hiányzó adat 10 (5,4%) │
felmérései alapján készültek.) └───────────────────────────┘
A csecsemőgyilkosságok számának alakulása Magyarországon
┌──────────┬──────────┐
Dr. Cseres Judit szerint a statisztika egyfajta │ │ 1991 - 20│
társadalmi lázgörbét is mutat, és összefüggésben │1980 - 26 │ 1992 - 18│
áll az ország gazdasági helyzetével. A görbe │1983 - 36 │ 1993 - 19│
1983-as csúcspontján például a kedvezőtlen │1987 - 32 │ 1994 - 29│
kilátásokról szóló híradások erősen rontották a │1988 - 23 │ 1995 - 24│
családok élettereit, míg a rendszerváltozás │1989 - 11 │ 1996 - 19│
idejében jobban bíztak a jövőben, több gyereket │1990 - 17 │ 1997 - 18│
vállaltak. └──────────┴──────────┘
Külföld
A mi szigorú gyakorlatunkkal szemben az európai országok törvénykönyvei
figyelembe veszik, hogy az anyák általában beszűklt tudatállapotban követik
el tettüket. A skandináv országokban és Írországban betegként kezelik őket.
Németországban, Belgiumban, Finnországban a büntetés legfeljebb három év
börtön lehet - szinte soha nem letöltendő büntetésre ítélik az anyákat,
inkább terápiára küldik őket -, a dél-európai, latin-amerikai jogrend pedig
nemcsak a szülőanya, de még a közeli hozzátartozó részére is az emberölésnél
enyhébb elbírálást tesz lehetővé.
Szigorú törvények
Rákán Natasa, az Országos Családvédelmi Intézet munkatársa: - az 1961-ben
hatályba lépett törvény (ma is érvényben van!) nem tesz különbséget a
csecsemőgyilkosság és az emberölés között. "Aki mást megöl, büntettet követ
el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
Hazánkban utoljára az 1878-as Csemegei-kódex ismerte el a
csecsemőgyilkosság privilegizált formáját (ez azt jelenti, hogy nem úgy
bírálják el a csecsemőgyilkosságot, mintha valaki megöli a szomszédját, azaz
figyelembe veszik, hogy az anyák az esetek döntő többségében beszűkült
tudatállapotban követik el tettüket). Ráadásul a mai gyakorlat szerint
elsősorban a bírótól függ, hogy az anya két évet vagy mondjuk tizenkettőt
kap-e a tettéért. Az ország nyugati részén általában szelídebbek az
ítéletek.
A Rákán Natasa által feldolgozott ügyek közül egy harmincnégy éves,
kétgyermekes anya története bizonyítja leginkább, hogy a nő teljesen magára
maradhat a bajban. Az asszony nagyon rosszul élt a férjével, egy házasságán
kívüli kapcsolat eredményeként lett terhes. Amikor érezte a szülési
fájdalmakat - jóval a normális időpont előtt -, a férjét orvosért küldte.
Mire a háziorvos megjött, elfolyt a magzatvíz. Az orvos megvizsgálta, majd
kérdéseire az asszony azt felelte, hogy nem lehet terhes. Az orvos ezt
tudomásul vette, görcsoldó injekciót adott neki, utána azt tanácsolta, hogy
hívjanak mentőt, majd elment. A nő ezután szülte meg gyermekét. Ruhába
csavarta, és az ablakmélyedésbe rejtette. A háziorvos a vallomásában
kétségbe vonta, hogy a távozása után szülhetett a vádlott. A kórházi orvos
viszont megdöbbenve ismételgette azt a tényt, hogy a háziorvos ott volt a
megindult szülésnél, mégsem ismerte fel, hogy az asszony vajúdik! Az anya
börtönbüntetést kapott, az orvost senki sem vonta felelősségre.
Eltitkolt gyerekek
A három évvel ezelőtt bejegyzett szekszárdi Bölcső Alapítvány segítségét
mostanáig több mint százkilencven, születendő gyermekéről lemondani akaró
asszony kérte. Az alapítvány közreműködésével eddig kilencvenöt baba talált
új családra. A Bölcső létrehozója Budavári Zita. - Hozzánk olyan anyák
fordulnak, akik még a saját családjuk előtt is titkolni akarják a
terhességüket - mondja -, az új szabályok értelmében azonban mindenkinek a
saját lakhelye szerinti illetékes gyámügyi hatóságnál kell lemondani az
örökbe adni szándékozott gyermekéről. Az ilyesminek pedig még egy nagyobb
városban is híre megy, hát még egy kistelepülésen! Tapasztalataim szerint,
aki le akar mondani a gyerekéről, annak igen komoly oka van rá, és ha nem
teheti meg hivatalosan, akkor másképpen fog megszabadulni tőle. A Bölcső
segítségét kérő anyáknak több mint fele hajadon, a többiek viszont
házasságban, élettársi kapcsolatban élnek, elváltak vagy özvegyek.
Történetüket mintha ugyanaz a forgatókönyvíró álmodta volna meg amikor a
lányról kiderül, hogy gyermeket vár, a fiú, a vőlegény, az élettárs
bejelenti, hogy még nem érzi magát elég érettnek az apaságra. Az esetek
többségében a férjek is hasonlóan viselkednek. Semmi közük az úton lévő
babához!