Szabó Patrícia - V. Kulcsár Ildikó:
MIT VÁRSZ TŐLEM?
(Forrás: Nők Lapja, 1998/36. szám, 5-7. o.)
Simogatás, ölelés, megértés, szeretet, a gondok
megosztása, néhány kedves bók. Igen, ilyesmire
vágyom. Ehelyett? Hajaj! Már a fiam is keserít! Pedig
tüneményes kicsi baba volt! Mindig mondta, szejetlek!
Most? Ordíttatja a magnót, nagyszájú lányokat hoz a
nyakamra, és csak akkor kedves, ha pénzt kér -
mondja, mondja a harminchat éves asszony, hogy mit
várna a férjétől, a gyerekétől. Könnyes a szeme,
miközben sorra veszi, kitől mit nem kap meg. Vajon
tudja-e a környezete, mi hiányzik az életéből? És mi
feltesszük-e néha-néha családtagjainknak a kérdést:
mondd, mit vársz tőlem?
A kellemes külsejű titkárnő boldogtalan. Pedig nem bántják a munkahelyén,
a férje a maga módján szereti, a fia rendesen tanul, ő mégsem találja a
helyét mostanában.
- Egyesek lezsernek álcázzák magukat, nekem minden mindegy, mások azt
hazudják önmaguknak, hogy boldogok, a párjuk olyan, mint régen - magyarázza
rosszkedvűen. - Belőlem ez a képesség hiányzik, naponta megfogalmazom, mit
nem ad nekem a férjem. Neki nem szólok, mert fásult, fáradt, számára ez az
állóvíz pontosan megfelel. Hiába mondanám, üvölteném, hogy így rossz! De
amikor csókolózó fiatalokat látok, összeszorul a szívem. Még nem vagyok
öreg! Ilyen földszintesen, ilyen érzelmi sivárságban fogom leélni az
életemet?
Összepakolt és elment, avagy a pszichológus tévedése
- Az a baj, hogy az emberek, elsősorban a nők nem akarják tudomásul
venni, hogy az évek múlásával maguk is változnak. Nem ismerik fel, hogy
nyolc-tíz-húsz évi együttélés után ők sem azt adják a társuknak, amit a
szerelmük kezdetén: De közben elvárják a szerencsétlentől, hogy olyan
hősszerelmes legyen, mint a nászút elején - mondja az őszülő halántékú
pszichológus, aki saját bevallása szerint "ugyanúgy ráfázott, mint egy
közönséges civil". - A nevemet nem írhatja le, de azt elmondom, szakember
létemre sem vettem észre, hogy a feleségem, akivel még egyetemistaként
ismerkedtem meg, boldogtalan mellettem. Amikor a lányunk huszonegy évesen
férjhez ment, a feleségem összecsomagolt és elment.
- Te "tudománykodtál", közben én megfagytam! Elmenekülök, jobb lesz
egyedül! - kiabálta, vagy inkább őrjöngte a távozása előtti éjszakán. Nem
váltunk el, de külön élünk. Én férfiként és szakemberként egyaránt kudarcot
vallottam. Azt hittem, elfogadja, hogy szakbarbár vagyok, és örül a
tudományos sikereimnek. A rosszkedvét mindig az anyjához fűződő
kapcsolatával magyaráztam. Tévedtem! Szerinte nem volt elég aktív a
szexuális életünk, ráadásul azt is tudta, hogy néha-néha megcsalom. És én
úgy reagáltam a távozására, mint egy tanulatlan suttyó! Most jöttem rá arra,
hogy a külön élő feleségem jó nő, kedves, okos ember. És tavaly, képes
voltam ugy nyaralni vele a tengerparton, hogy egyszer sem szeretkeztünk,
mert egy tanulmányon dolgoztam!! No, mindegy. Szóval nem figyeltem arra, mit
vár tőlem, és elrontottam az életem.
Tévedések vígjátéka, avagy a szép lány kudarca
Megdöbbentő, hogy egy ilyen magas, remek alakú, szabályos szépség is
csalódhat! Pedig a gyönyörű lány - nevezzük Erikának - keserű, dühös,
önmagát hibáztatja. A történet kicsi korában kezdődött. A szülei korán
észrevették, hogy remkül mozog, beíratták társastáncra, és ő gyorsan
versenytáncos lett. A partnerei általában ügyetlenebbek voltak, majd
tizennyolc éves korában az edzője bemutatta Pétert. A fiú zseniálisan
táncolt - gyönyörűen mutattak együtt -, ráadásul naponta elmondta, élete
legnagyobb ajándékának tartja, hogy rátalált Erikára, hiszen évek óta keres
megfelelő partnert.
És Erika beleszeretett Péterbe. Arról fantáziált, hogy rövidesen majd
házaspárként tarolnak a táncversenyeken. Furcsállta, hogy a fiú soha nem
akarja átölelni, megcsókolni, azzal sem tudott mit keztleni, hogy Péter
gyakran mesél Juditról, az okos, negyedéves bölcsészhallgatóról. Erika
legyintett, hiszen ahhoz szokott, hogy a környeztében mindenki őt imádja: -
Túl rendes a Péter, azért nem kezdeményez - magyarázta a barátnőjének.
Azután jött egy komoly verseny, ahol első helyezést értek el. A díjkiosztás
után szép arcú lány rohant hozzájuk: - Zseniálisak voltatok! Büszke vagyok
rátok!
Péter átölelte az alacsony leányzót, majd mosolyogua fordult Erikához. -
Ő az én imádott, okos kedvesem!
Erika megsemmisült. - Erről a srácról szövök álmokat hónapok óta? -
gondolta kétségbeesve. Gyorsan elköszönt, közben magán érezte a fiú ámuló
tekintetét. Péter semmit sem vett észre az érzelmeiből.
- Hibáztatod őt?
- Már nem. A Tévedések vígjátékában játszottam el a főszerepet. Péter
csak egy jól táncoló partnert keresett, én meg szerelmet vártam tőle. És nem
figyeltem a jelekre, hiszen megszoktam, hogy minden pasi engem akar. Tudom,
hogy sok lány esik ebbe a hibába. Ki kellene állnom a körútra, onnan kellene
szerteszét kürtölnöm: ne legyetek olyan ostobák, mint én, ne etessétek be
magatokat!
A tanárnő szigora, avagy olyan az élét, mint az iskola
A matematika-fizika szakos tanárnő, Kulcsár Edit meglepődve tárja szét a
karját, amikor felteszem neki a kérdést: tudod-e, mit vár tőled a párod? -
Ha nem tudnám, egy-két hónap alatt tönkremenne a házasságunk - mondja
határozottan. - Ez a kérdés a legfontosabb az emberi kapcsolatokban! Gondolj
az iskolára! Ha a diákok értik, milyen viselkedést, tudást várok el tőlük,
ha világos számukra, mire adok ötöst, mitől gurulok méregbe, akkor tiszták a
viszonyok.
Szigorú vagyok. Matematikából rendkívül fontos a gyakorlás, a rendszeres
példamegoldás. Ha valaki nem írja meg a leckéjét, ha az iskolában másolja
le, akkor felelésnél eleve egy jeggyel rosszabbat kap. Nem mondom, hogy soha
nem hőbörögtek emiatt, de egy idő után mindig tudomásul vették. Mert ezt
következetesen betartom! És képzeld, a szigorúságom ellenére is visszajárnak
hozzám a tanítványaim! Bizony, sok kollégám kínlódik és megy tönkre azért,
mert a pillanatnyi népszerűség kedvéért nem teszi egyértelművé, hogy mit vár
a gyerekektől!
Az édesanya ragaszkodása, avagy a gyerek józansága
Néhány évvel ezelőtt a nagylányom osztálytársa volt a hórihorgas fiú,
özvegy édesanyja nevelte. Állandóan nálunk tanyázott, jól érezte magát a
nagycsaládos nyüzsgésben. Amolyan kis bezzegnek tartottam a szemüveges,
komoly srácot, s a lelkem mélyén kicsit irigyeltem az édesanyját az éltanuló
gyerekéért. Azután elsodorta mellőlünk az élet, és amikor idén nyár elején
találkoztam vele, nem akartam hinni a fülemnek. Elköltözött az édesanyjától,
az egyetemet is abbahagyta.
- Megőrültél? - néztem rá megbotránkozva.
- Ne tessék bolondnak nézni, hosszas vivódás után döntöttem így. Anyu
miatt. Anyu érdekében. Nem tudta felfogni, hogy húszéves lettem, nem
törődött bele, hogy önálló vagyok, barátnőm van. Ő az egész életét
feláldozta értem, és elvárta tőlem, hogy szófogadó, szuper gyerek legyek.
Ezt én egészen az érettségiig produkáltam is! De felnőttként észrevettem,
hogy rettenetesen egymásra nehezedünk. Albérletbe költöztem. Most három
helyen dolgozom, tolmácsolok, közvélemény-kutatást végzek, számítógépes
szaktanácsadó vagyok, jól keresek. Tetszik tudni, mi a furcsa? Anyu
kiborult, majd egy korban hozzá illő kollégája vállán sírta el a bánatát.
Addig-addig sírt, míg végre-valahára - apu halála óta először! - van pasija.
Jót tettem vele és magammal is! És néhány év múlva újból ő lesz a legjobb
barátom.
A férfi vaksága, avagy a szeretett feleség önzése
Mit vársz tőlem, nem tudom,/ Benéz a gond az ablakon,/ Miért iszom, ha
nem vagyok szomjas? - énekelte a Bikini évekkel ezelőtt. Nem tudom, milyemn
élmények alapján született ez a néhány sor, de az biztos, hogy igen-igen
illik a harminchét éves Béla életére.
- Huszonöt éves voltam, amikor találkoztam Klárival - meséli a férfi. -
Jó volt vele beszélgetni a kiskocsmákban fröccs és zsíros kenyér mellett,
élveztem a hétvégi kirándulásokat, a sétákat a Várban, tetszett, hogy mindig
tudja, mit akar. Azután előhozakodott azzal, hogy házasodjunk össze. Olyan
szerelmes voltam belé, hogy azonnal megkértem a kezét. Nem nagyon akartam
nősülni, gyerekekre sem vágytam, de a rózsaszín köd úgy beborított mindent,
hogy birkaként mentem Klári vágyai után.
Két hónappal a lagzi után közölte, hogy gyermeket vár. Én korábban úgy
gondoltam - mondtam is Klárinak -, hogy néhány évet még kettesben töltünk,
és csak később vállalkozunk gyerekre. De mit tehettem? Ő boldog volt, én meg
örültem az örömének. Megszületett Domonkos, majd néhány hónap múlva a
feleségem újból teherbe esett. Nőttek a gyerekek, közben az én életkedvem
egyre fogyott. Reggeltől estig gürcöltem, és amikor jó későn hazaértem, úgy
éreztem msgam, mint aki látogatóba érkezik családjához. Szép lassan
kiderült, hogy a feleségem leginkább a fizetésemre vágyik, és arra, hogy
hetente kétszer kielégítsem. Néha elfuvaroztam őnagyságát bevásárolni a
gyerekekkel, de azt soha nem vették túl jó néven, ha részt akartam venni az
életükben.
Lassan rájöttem arre, hogy én kiszemelt áldozatként csöppentem Klári
vágyainak közepébe. Ma már tudom, a kapcsolatunk elején neki majdnem mindegy
volt, hogy kit talál, csak valaki vegye el, és "csináljon neki gyereket". És
utána tartsa el őt gyerekestül! Igazán soha nem volt kíváncsi rám! A
munkahelyemen nem éreztem jól magam, de ő mindig azt mondta, hogy maradjak
veszteg, és örüljek, hogy ilyen magas fizetést kapok. Tíz év után mertem
elválni. Azóta a saját utamon járok. Félre ne értsen! Kedvelem a
gyerekeimet, a volt nejemet sem utálom, csak nem szeretek bábu lenni. Nem
szeretek inni, ha nem vagyok szomjas!
* * *
Mondhatják persze, hogy csupa-csupa rossz példát gyűjtöttünk csokorba,
olyanokat, melyek azt bizonyítják, hogy az emberek érzelmileg vakok, hogy
nem figyelnek arra, mit vár tőlük a társuk, a szerettük. Kutakodásunk során
valóban több rossz példával találkoztunk, de azért nem hallgathatjuk el,
hogy néhány gyönyörű történetet is elénk sodort a jószerencse. Például a
hatvankét éves Márta néni (nyugdíjas tanárnő) tudatosan nem akart a nős
fiával egy fedél alatt élni, úgy gondolta, hogy a jelenléte zavarja majd a
fiatalokat. És évek óta csodálatos a kapcsolata az őt rendszeresen látogató
gyerekével, menyével és az unokáival! Pontosan tudják, hogy mit várnak
egymástól. Sőt! Az unokák azt kérték karácsonyi ajándékul, hogy költözzenek
össze a nagyival!
És öröm volt beszélgetni azzal a harmincnyolc éves férfival is, aki azért
halogatta évekig a nősülést, mert attól félt, hogy szép kedvese (korábban
modellként dolgozott) képtelen lesz arra, hogy igazi otthont teremtsen.
Mekkorát tévedett! A fiatalasszony érezte, mit vár tőle a párja, tehát
meleg, gyönyörű családot varázsolt köré. És a korábban nagy nőfaló hírében
álló üzletember most irigyelt, boldog apa. Rövidesen érkezik a harmadik
gyermeke. - Az én kedvesem jobban tudta, mire vágyom, mint magam -
magyarázta boldogan.
Hogyan kerüljük el a buktatókat? Mi kell ahhoz, hogy észrevegyük, mit vár
tőlünk a párunk, amikor még a pszichológus is vak a magánéletében? -
kérdezhetik joggal. Az említett hatvankét éves Márta néni fogalmazta meg a
választ.
- Nem kell ehhez semmi más, édes gyerekem, mint önismeret, figyelem, és a
szokásosnál kevesebb önzés. No és az, hogy beszélj! Beszélj, beszélj,
beszélj! Ahogy Domján Edit énekelte, sírta, könyörögte sok-sok évvel ezelőtt
azon a gyönyörű, meleg hangján. Mert ha nem csöndben rágjunk magunkat, hanem
megfogalmazzuk a vágyainkat, kifogásainkat, akkor a másiknak könnyebb a
kedvünkre tennie. Persze kellene még egy kis empátia (beleérzőképesség) is,
ami megsúgjá nekünk, hogy mikor szabad veszekedni, és mikor kell kivárnunk a
percet, amikor a másik megszólal. Csak az a baj, hogy az empátiát nem nagyon
lehet megtanulni, és a diplomával sem osztják együtt. És receptre sem lehet
felírni! Pedig mennyivel szebb lenne a világ, ha mindenki beadhatna a
párjának, a lányának, a főnökének vagy az unokájának egy empátia-pirulát!
Tálán a XXI. században feltalálják.