MALAJZIAI ÁLOM?
A legutóbbi "love story" megjelenését követően szokatlanul sok email-t
kaptam, és úgy tűnt, a levélírókat egyfajta közös szándék, mesélési vágy
ültette a billentyűzet mellé. Talán éppen azért, mert a korábban bemutatott
cyber-szerelmek szomorú vagy ijeszto kicsengésűek voltak, most inkább azok
jelentkeztek, akik saját történetükkel bizonyítani szeretnék: az Internet
nem csak szélhámosok és sérült emberek ismerkedési eszköze, megtévesztő
találkozások színtere lehet, hanem sok esetben egész váratlanul, különös
módon hoz közel és tesz boldoggá olyan egymásnak teremtett párokat, akik más
úton valószínűleg soha nem ismerkedtek volna meg.
Ezt igazolja Gábor levele is: Kedves Andrea!
A minap kezembe akadt az Internet Kalauz legfrissebb száma, és mindjárt a
címlapon megpillantottam a feliratot: Internet Love Story. A cím azonnal
felcsigázott, többek között azért, mert jómagam is hasonló állapotban
vagyok. Elolvastam a történetet és tetszett. Sajnáltam Viktóriát, hogy nem
úgy alakultak végül is a dolgai, ahogy azt a Hollywoodi filmekben láthatjuk,
de az Élet már csak ilyen nyers és kegyetlen! A cikk végén az állt, hogy
jelentkezzen, akinek volt már hasonló kalandja. Nos nekem nem "volt" ilyen
kalandom, hanem folyamatosan van.
Akár hiszed, akár nem, ennek az ismeretségnek létrejöttét épp az Internet
Kalauznak köszönhetem, ugyanis arról a helyről, ahol az illető lánnyal
megismerkedtünk először az IK-ban olvastam, mondhatnám véletlenül. Egy
régebbi számban bukkantam rá egy web-címre (www.eslcafe.com) ahol interaktív
lehetőség van az angol nyelv tanulására. Mivel akkor éppen, (és még most is
folyamatosan) gyakorlásra volt szükségem, ellátogattam a megadott helyre. Az
első néhány alkalommal nem történt semmi különleges; a magam szerény
angoltudásával kellemesen elbeszélgettem néhány hasonszorű fiatal és kevésbé
fiatal emberrel szerte a nagyvilágból, ám egyszer csak beütött a nagy bumm,
és megjelent ő. Valahogy szóba elegyedtünk, s rögtön sikerült megütnünk a
közös hangnemet. Ő is kezdőnek mondható az angolban akárcsak én, és a cuki
igeidőbeli hibáival és a már-már "izgató" félénkségével teljesen levett a
lábamról. Nagyon jót beszélgettünk órákon át - feledhetetlen volt!
Megígértem, hogy még találkozunk, e-mail cím csere, miegymás.
Aztán eltelt két vagy talán három hét is, s a munkám miatt nem volt időm
felmenni a hálóra, de az egyik délután valahogy mégis felkeveredtem, és a
sors különös szeszélye folytán az ESL Café-ban kötöttem ki, de nem volt
ott... legalább is először azt hittem! Váratlanul kaptam egy üzenetet egy
addig ismeretlen nevű illetőtől. (Persze ő volt az.) Kérdezgettem, hogy
honnan ismerjük egymást, de nem árulta el, (imádja a kitalálós játékokat)
aztán egy idő múlva csak rájöttem, hogy ő az. Na az igaz, hogy sokat
segített, mikor elárulta, hogy ő (is) Malajziai. Ekkor megkérdeztem, hogy
van-e ICQ száma, és mit ad Isten, volt! Azonnal csatoltam a saját
címtáramhoz, s meginvitáltam egy privát chat-re. Elfogadta. Egész éjszaka
beszélgettünk a "konyha-angol" nyelvtudásunkkal, de sikerült megértenünk
egymást. Így négyszemközt egy kicsit felengedett, de továbbra is
határtalanul félénk, és szerény maradt, ami azt hiszem az ázsiai nők sajátja
lehet. Annyira "megtetszettünk" egymásnak, hogy ezután amikor csak lehetett
chat-eltünk, s tesszük ma is... egyre gyakrabban volt és van "virtuális
randevúnk" egymással!
Szóval ezután a következő lépés az volt, hogy elkértem a levelezési
címét, s ő is az enyémet. Hamarosan kaptam egy kis levélkét tőle, amit csak
próbaképpen küldött, hogy vajon jól címezte-e meg, de minden oké volt.
Akkoriban történt ez, mikor elektronikus úton elküldtem neki az egyetlen
számítógépes formában fellelhető fotómat, ami ráadásul nem is a
legelőnyösebb kép rólam. A valós életben nem tartom magam jóképűnek, inkább
vagyok átlagos, s ennek ellenére miután megkapta a képemet, még hajlandó
volt szóba állni velem. Ezt biztató jelnek vettem. (visszautalva a cikkedre
felfedeztem ezt a "fotó-motívumot" a Viktóriáról szóló írásban is.)
Közben bemutatott jó néhány barátnőjének, és az volt az érzésem, hogy
őket is sikerült meggyőznöm arról, hogy talán nem vagyok reménytelen eset.
Sokat kérleltem, hogy küldjön már ő is magáról egy fotót, de mindig ilyen
vagy olyan okokra hivatkozva halogatta a dolgot, egészen mostanáig.
Tegnap kaptam tőle egy levelet (snail-mail) amiben meglepetésemre egy
csoportkép volt. Természetesen megint előhozakodott a kitalálós játékával,
de még nem sikerült rájönnöm, hogy vajon melyikük is lehet ő, de időközben
ráébredtem, hogy nem is lényeges igazán. Nem azért szerettem bele, (mert
nyilván rájöttél már eme hosszúra nyúlt bevezető után, hogy ez a helyzet)
mert láttam, hanem mert a beszéde, a gondolatai, a világnézete, a
fogalmazása annyira közel állt hozzám, annak ellenére, hogy több mint 7000
kilométer és egy kultúra választ el minket. Ő 19 éves én 24, ennek ellenére
néha kicsit gyerekesnek tartom a viselkedését, s ezt mindig az ellentétes
neveltetésünk számlájára írom. Megpróbáltam a hálón keresztül kicsit több
önbizalmat és akaratosságot önteni belé, mert ezek a tulajdonságok, ha nem
is hiányoznak, de nincsenek meg benne kellő mértékben. Legalább is én az
európai szememmel így látom.
Azt, hogy a szerelem érzése kölcsönös-e, nem tudom, de barátnője már
többször tett nekem erre utaló megjegyzéseket. Szóval kapcsolatunk jelenleg
részemről a plátói szerelem kategóriájába, a lelki szerelem gyűjtőjébe esik,
s még képlékeny, alakulóban van. Remélem ő is így látja. Gyanítom, hogy ez
így meg is fog maradni (legalább is még jó ideig) ebben a formában, hiszen a
köztünk lévő hatalmas távolság áthidalhatatlannak látszik, annak ellenére,
hogy bolygónk a mai ember szemével nézve egyre csak zsugorodik. Talán
egyszer, ha Sors is úgy akarja személyesen is találkozhatunk!
Nos ennyi a történetem. Tudom, hogy nem valami extra; gondolom tucatjával
vannak hozzám hasonló helyzetben, de mégis jólesett elmondanom valakinek,
aki meghallgatta. (Elolvasta.) Ezt a barátaimnak nem mesélhettem el így,
hiszen biztosan jókat röhögtek volna rajtam, de tudom, hogy Te nem tennél
ilyet.
Üdvözlettel: Gábor